Sok mindenhez nem értek, néhány dolog viszont
már dereng.
Nem értek az adók ingatáncához, az ágyszámok elosztásához, a vizitdíjak jogosságához. Fogalmam sincs az alkotmánybírák alkalmasságáról, rendőrök erkölcséről, tájékozatlannak érzem magam az árpád sávok tisztasága körül és kellemetlen az alultápláltságom ügynökeink meg a tartótisztjeik viszonyát illetően. Van azonban néhány ügy, amiben sajnos megalapozott a gyanúm.
Idestova fél évszázada kiszakadtam a főváros
„kultúrájából”, s azóta vidékről nézem az életet, zuhantában
élem papságomat. Úgy tűnik ennyi kellett a „noviciátusomhoz”,
hogy tisztábban lássak. A kereszténység az Eszme egyfajta
ejtőernyőzése, vagyis az Ige megtestesülése az adott kultúrában.
Társaimmal tanulmányaink végeztével és pappá szentelve „kiugrottunk
a gépből”, pontosabban nekiugrottunk a munkának, csakhogy
zavar állt be. A „Föld” nem közeledett, hanem egyre inkább
száguldó mozgással távolodott, elbizonytalanítva a megtestesülés
célpontját. Radnóti repülőjének még „térkép” volt a táj, mára
ugyanaz csak gyepű, megtűzdelve emléktáblákkal.
Gyakorlatilag mifelénk megszűnt a magyar falu.
Elment a postás, elment a bakter, a boltos és az orvos, el
az érettségiző és el a tanítója. Feladta a vállalkozó, de
megmaradt a templom beázó tetejével és az elárvult parókia.
Agonizál a „szülészet”, Marcaliban volt idő, amikor elfekvőnek
használták, ma nem tudom, hol tartanak. A legtöbb művelődési
házat bezárták és szenvednek a könyvtárak is. Félig eladták
a somogysárdi ménest, pontosabban elúsztak a legelők, szélnek
eresztették a lovászokat, a maradék ló meg éhezik, s valószínűleg
arról álmodik, hogy egy következő tüntetés előtt neki is jut
harapnivaló. A Dráva mentén elfogytak a felszedhető sínek
meg az ellopható táblák.
Az iskolák még a vakáció előtt elcsendesednek,
hiszen a legöregebb legény sem emlékszik, mikor volt az utolsó
lagzi. Az Arany János korabeli „aprónép” már csak a régi képeken
észlelhető. Ma az intelem így szól: Ha valahol takaros, új
házat látsz, tanulj hollandul, de siess, mert nyakadon a kínaiak!
Néhány éve két nagy városunkba, Kaposvárra, Kanizsára, meghívtam
az illetékes rendőrparancsnokokat, tanítsák papjaimat, akik
néha, mint bájos „teológiai elefántok” mozognak törékeny,
omladozó környezetükben. A két rendőrtiszt elszántan állította,
az összes szórakozóhelyre megérkezett a kábítószer, de ők
tehetetlenek. A hír hallatára elgondolkodtam, lám, lám! Egy
szabad országban nem kell érte utcára vonulni, házhoz jön
a halál. Papjaim persze bíznak tudós jegyzeteikben, meg talán
az őrangyalaikban. Kellő számú munkatárs ugyanis nincs, hiszen,
sem a kántorokat, sem a káplánokat nem tudjuk fizetni, akik
birtokainkat átvették, az árát rég eltapsolták. Aztán elfogytak
a halottak is és rájövünk, nincs mit folytatni, kezdődik Jézus
Krisztus egyházának „zöld mezős” beruházása, szigorúan „magán
tőkéből”, hiszen etikaoktatás nélkül, médiajelenlét híján,
jobban elzártak minket a társadalomtól, mint a diktatúra legszebb
éveiben. Ebben a helyzetben elvárják tőlünk, hogy „papoljunk”
úgy, mint régen, amikor sokan ezért egy életre megutáltak.
Sikerült is már néhány fiatalunkat megtéveszteni, akik - szerencsére
tőlünk távol -, latinul celebrálnak, újból háttal miséznek,
és gyűjtik az ódon, csipkés papi ruhákat. Amikor szembeszállva
ezen elvárásokkal szólok a mai hallgatóhoz mai nyelven, akkor
elszörnyülködnek, hogy politizálok... Ezek után mit tegyek?
Ha az országos pusztulásban elnémulok, megöl
a lelkiismeretem. Ha beszélek, a fenyegető levelekkel megtelik
a levelesládám. A mieink közben szorgalmasan hallgatnak, talán
félnek úgy, mint régen...
Ezek után csoda-e, hogy megörültem Csoóri Sándor levelének.
Azt írta, amit nekem kellett volna. Áldja meg érte mindnyájunk
Istene!
/Balás Béla
kaposvári püspök/
