Advent van, s átjárja lelkem

a szeretet és az emlékezés.

Rájövök ismét-tán ezredszer-,

hogy szépen élni gyakran túl kevés.

Szeretni szóban és tettekben,

hinni, remélni szüntelen.

Táplálni kell mosollyal, öleléssel,

hogy emléked hibátlan legyen.

Most visszarepülök gondolatban

gyermeki önmagamba újra…

látom, amint jancsi-kályha mellett

Nagyanyám fagyos lábujjamat gyúrja.

Hársfa teát tölt poharamba-

"Idd meg! Nem fogsz fázni majd!"

Átmelegedett testem, valóban

s én azt hittem a tea tette azt.

Ma már tudom, tőle volt meleg.

Ölelés, szeretet, gondoskodás

ezek voltak mitől az a "jó"

a testem és lelkem járta át.

Ez adta azt a boldog érzést,

mi ma is rám tör, ha a múltba révedek.

Hiánya -így advent idejében-

fájón kéri vissza az elmúlt éveket.

Emlékszem a finom illatokra,

ami a konyhát járta át,

mikor sült a finom mézes,

és a lágyan foszló mákos kalács.

Arca piros volt az izgalomtól,

mikor a szobába engedett,

csilingelt egy üvegpohár szélén:

"Itt az Anyalka! Megjelent!"

Futottunk mind a fenyő köré,

ámultunk, örültünk nagyon.

Ezt a boldog érzést a gyermekeknek

minden karácsonykor átadom.

Már sokadszor töltjük el nélküle

a a Karácsony szent ünnepét,

de lelkemben ott mosolyog képe,

ahogy átöleli kisgyermekét.

Mert az ünnep attól sokkal szebb lesz,

ha gyertyafényben rá emlékezünk

s tudom-onnan fentről ő is nézi:

Ugye mindenkit szeretünk?

Jusson szép szóból bárkinek!

Simogató, ölelő kezekből,

mosolytól csillogó szemekből

áradó tűz gyújtson fényeket!

Muzsika szálljon a gyermek kacajból,

áhitat járja át a lelkeket!

A szeretetet, mit tőle tanultunk

naponta adjuk át mindenkinek.