Szomorúan olvasom a csatolt írást! Én is egy másfajta  családban élek, önként vállalt szerzetesi családba, de ennek ellenére nagy nagy tisztelettel meghajtom fejemet azon férfiak és nők előtt, akik egymást szeretve, egy életre örök hűséget fogadva, gyermeket vállalva élik életüket a szentírásban megfogalmazott Isten akarata szerint! Szívem minden melegével imádkozom azokért a férfiakért, nőkért kik egymás kezét az oltár előtt megfogva, a gyermekáldásra igent mondva, az életet a családban tovább viszik! Mind szerzetes legfőbb feladatomnak Isten szolgálata mellett a családokról való gondoskodást tartom!!

Őszinte tisztelettel Anita asszony, s minden gyermeket vállaló családanya iránt, 

Csaba t. 

Kortárs írók közreműködésével ellenkampányt indított a Házasság hetében a Társaság a Szabadságjogokért. Szerintük a rendezvénysorozat diszkriminálja például a melegeket, transzneműeket és az élettársakat. 

„Nyolcadik alkalommal rendezik meg a Házasság hetét Magyarországon – a köztársasági elnök felesége védnökségével, az elmúlt években minisztériumi támogatással és a közmédia csatornáin népszerűsítve. Ennek apropóján a mondjigent.tasz.hu oldalunkon 10 napon keresztül neves magyar írók segítségével mutatjuk be, hogy számos olyan magyar állampolgár van, aki nem házasodhat a szerelmével, számos, szeretetben és gazdasági közösségben élő párt nem véd a jog, és számos olyan család van, akit a magyar állam hivatalosan nem tekint családnak. Február 6-tól tartsatok velünk és olvassátok el Dragomán György, Gerlóczy Márton, Karafiáth Orsolya, Kemény Zsófia, Kiss Tibor Noé, Pungor András, Rácz Zsuzsa, Szilasi László, Tompa Andrea és Tóth Krisztina írásait” – áll a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) kampányindítójában.

A szervezők szerint a „házasságot »Isten csodálatos ajándéka és gondoskodásaként« definiáló magyar rendezvény azonban kirekesztő és bántó lehet azok számára, akiket kizárnak a házasság intézményéből, vagy akiket a jog nem tekint családnak. (…) A hatályos magyar szabályozás és gyakorlat hátrányosan különbözteti meg az azonos nemű párokat és azok gyerekeit, a transzneműeket és azok családját, az alternatív együttélési formát választókat és azok gyerekeit, a gondokság alatt állókat, valamint azokat a magyar állampolgárokat, akik harmadik országbeli polgárral szeretnének házasságot kötni.”

Az eszem megáll.

Ad egy. A Madarak és fák napja diszkriminálja a hüllőket és a lágyszárú növényeket? A Föld napja súlyosan kirekeszti a Szaturnuszt és a Vénuszt? Az idegenvezetők világnapja mély lelki sérülést okoz a kőfaragóknak és balett-táncosoknak?

Ad kettő. A jelenleg zajló Házasság Hetét keresztény egyházak és civilszervezetek hozták létre, ha jól sejtem, a TASZ és más, a társadalmitudat-formáló kampányokban élenjáró jogvédők példáján felbuzdulva. Azért, hogy párkapcsolati ügyekben ne csak a vulgárliberalizmus képviselőinek médiaképes akciói uralják a terepet, hanem a klasszikus családforma is megjelenjen ezen a módon. Teszik ezt abban a világban, melyben a kiegyensúlyozott férfi-nő viszonyra való alkalmatlanság, az életre szóló elköteleződés képességének hiánya miatt egész nemzedékek vergődnek, sehogy sem találva a helyüket, a boldogságukat.

Na, erre a szándékra mondja a TASZ, hogy kirekesztő és bántó. És ezért ragad tollat a fiatal kortárs írók válogatott serege, hogy a jogvédők kezdeményezését segítse – és közvetve a Házasság hete ellen kampányoljon. Holott a magyar jog természetesen nem a felsorolt csoportokat különbözteti meg hátrányosan, hanem, miként a világ számos más országában, a házasságot különbözteti meg „előnyösen” azzal, hogy neki nyújt alkotmányos védelmet. Annak az együttélési formának, amelyről a valami rejtélyes oknál fogva a mostani akcióban is részt vevő Dragomán György Oldszkúl hárdkór házasság címmel évekkel ezelőtt írta az alábbi, gyönyörű vallomást: 

„A házasság, az egy súlyos, brutális, durva és agresszív dolog. Legalábbis, ha igazán jól csináljuk. Mert az ilyen tessék-lássék, »együtt vagyunk szívem, végül is lehetnénk külön is, de ha már így alakult, akkor próbáljuk meg, hátha ketten könnyebb, a nádköteg is nehezebben törik mint a sima nádszál« alapú, »ha más nem, legalább kapunk nászajándékba kenyérpirítót meg elektromos derékmelegítőt« típusú langyos izéknek nem sok értelme van. Ahelyett nagyon jól megteszi a sima együttélés.

Én azt mondom, hogy a házasságot csakis megszállott fanatizmussal szabad csinálni, azért, mert meghülyültünk, és ezt tudjuk is, de nem érdekel, és különben sincsen más választásunk, és ezt is tudjuk, de az se érdekel, mert akarjuk a másikat, és nemcsak úgy, hanem teljesen, végleg, örökké és egészen, és tényleg nincsen más választásunk, és ő is ugyanezt akarja tőlünk, és neki sincsen más választása, kész, vége, mindent akarunk, és csakis azt akarjuk, egymást akarjuk, de örökre, de végleg, de úgy, hogy abba soha senki sehogy semmikor, mert különben… – nem, nincsen se mert, se különben, de még mert-különben sincs, csakis az van, egyes egyedül csak az, a házasság.

Ez így tényleg extrémsport. Olyan, mint kiugrani ejtőernyővel, csak nem két percig tart. Hanem a tervek szerint örökké. Mert még egyszer mondom, csak az oldszkúl hárdkór házasságnak van értelme, minden más csak társadalmi konvenció, az meg kit érdekel. Nem, azért se tagozódunk be a társadalomba, az csak a látszat, mi mind egyéniségek és szabad emberek vagyunk. Nem, a házasság az olyan, mint amikor beletörtük a sluszkulcsot a kocsiba, rászigetelőszalagoztuk a kezünket a volánra, és a fékpedált is jól kipöcköltük egy homokkal teletöltött kólásdobozzal. És persze tövig nyomtuk a gázt. Mondom, őrültek vagyunk.

(…)

Ez egy brutális dolog. Brutálisan nehéz. Meg brutálisan gyönyörű. Én az elején néha felébredtem éjszaka, és csak néztem az alvó feleségemet, ahogy aprókat moccan álmában, és azt éreztem, hogy ezt nem lehet kibírni, úgy vert a szívem, azt éreztem, hogy még saját magamtól is féltem őt. Néztem és azt éreztem, hogy egy idegen ember, sose fogom megismerni, sosem fogom tudni, hogy mit érez, hogy mit gondol. És ez egyszerre volt nagyon rossz és nagyon jó, mert közben azt is tudtam, hogy sose fogom megunni. Mindent tudok róla, és nem tudok róla semmit. Egy másik ember. Sose lesz az enyém. Nem is lehet, nem is fogadnám el, ahogy ő se fogadna el engem. Szóval erre kell felkészülni, hogy a tiéd és mégse a tiéd, és te az övé vagy és mégse vagy az övé. Egyenlők vagytok. Ez a legnehezebb, ez az egyenlőség. Folyamatosan harcolni kell, de nem győzhetsz és ő sem győzhet. Ha legyőzöd, vége. Ha legyőz, véged. Ezért nem értettem soha az ilyen papucsférjes meg cicababás, meg apukámos-anyukámos vicceket. Mert a házasság, az nem lehet alárendelt viszony és nem lehet diktatúra egyik oldalról sem. Folyamatosan védened kell az érdekeidet a másiktól, sőt, a másikat is védened kell saját magadtól. Egyfolytában harcolni kell érte. Hosszú távon, azt hiszem, ez a harc a szerelem. Az, hogy rajta keresztül ismered meg magad. Ő meg rajtad keresztül ismeri meg önmagát. Ez viszont fájdalmas, csomó olyasmit megtudsz magadról, amit addig talán nem tudtál, ráadásul ezeket a dolgokat a másik is rögtön tudni fogja. Ezt néha nehéz elviselni. Hogy mondjak egy példát? Épp az a lényeg, hogy nem lehet. Mondom, ez extrémsport, ha nem próbálod ki, nem tudod meg, hogy milyen. Ugorj bele, nyomd tövig, jöhet az adrenalin.”

http://valasz.hu