Izgalmas lelki utazásban lenne részünk akkor, ha a négy evangéliumot abból a szemszögből olvasnánk végig, hogy Jézus hányszor említette meg a szeretet parancsát, és hányféleképpen akarta követői szívébe vésni, hogy a világon a legértékesebb dolog és a „legnagyobb a szeretet”
(1Kor 13,13).
Az a szeretet, amely a türelemben, megbocsátásban, udvariasságban, másokra való odafigyelésben, a szükségben lévő megsegítésében és az áldozatvállalásban megnyilvánuló szeretet. Amikor pedig Jézus a legnehezebben megtartható keresztény parancsolatot adja (vö. Mt 5,38–48), éspedig szeretnünk kell ellenségeinket, azokat, akik nekünk rosszat akarnak, imádkozzunk azokért, akik üldöznek és gyaláznak bennünket, akkor megdöbbenünk, hogy sok mindent elfogadunk, valamennyit meg is teszünk Jézus útmutatásaiból, tanácsaiból – na de ezt, az ellenségszeretetet, ez más sok.
Assisi Szent Ferenc a szeretetről szóló intelmében erről így ír: „Az Úr mondja: Szeressétek ellenségeiteket [tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek benneteket és imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazóitokért]. Igazán az szereti ellenségét, aki nem a rajta elkövetett jogtalanságot fájlalja, hanem Isten szerelméért a felebarátja által elkövetett bűnön bánkódik, és tetteivel mutatja meg iránta érzett szeretetét.” Ferenc magyarázatában azt kéri, amit az Úr Jézus a kereszten tett, vagyis imádkozott azokért, akik üldözték, akik neki rosszat akartak, mert a szándékos rosszat akkor tudjuk megbocsájtani, ha feltételezzük, hogy a másik tudatlanságból (tudatosság hiányából) vétett ellenem. Ha tudatában lennénk minden esetben tetteink következményének, többször is meggondolnánk, kinek mit mondunk vagy teszünk. Jakab apostol levelében gyakorlati útmutatást ad: „Értsétek meg kedves testvéreim: Legyen minden ember készen a hallgatásra, de késedelmes a szólásra, késedelmes a haragra. Mert haragjában az ember nem azt teszi, ami az Isten előtt igazságos.” (Jak 1,19–20)
De mindezek ellenére nehezen értem, vagy inkább nehezemre esik megérteni Ferenc szavait. Miért? Mert olyan utat mutat, amelyet nagyon nehezen jár be az ember, nehezen bocsájtunk meg és engesztelődünk ki szívből, azért, hogy béke legyen köztünk. Pedig ebben az esetben hasonlítana az ember legjobban az Istenre, az isteni felszínre kerülne. Nem kell nagy és a távoli „ellenségre” gondolnom, amikor Jézus ezen szavait olvasom. Elég, ha szűk környezetemben körülnézek. Hány embert nem szeretek teljes szívemből, hanem csak megtűröm magam mellett, mert nem változtathatok adott esetben a helyzetemen, és fordítva is így van. Ismertjük ezen személyeknek a család- és keresztneveiket. A jézusi útmutatásban az utolsó lépcsőfok a legnehezebb. Az áteredő bűntől megszebbezett szívünk nehezen mond imát olyan személyekért, akikért igazán kellene imádkoznunk.
Sokszor megkérdezik, mit kell tenni olyan esetben, amikor haraggal, gyűlölettel van tele az amúgy is megsebzett szívünk. Közhelynek számít sokak számára, hogy mindenekelőtt imádkozzon a „gyűlöltért”. Az ima gyógyítja a szívet, javítja az hozzáállást a „gyűlölttel” szemben, az ima hatalmas ereje változtatja az „ellenséget”, az imádkozót pedig még inkább Isten gyermekévé teszi. A szentmise bűnbánati részében, a bűnbánati imában, miután az égiek segítséget kérem, utána a közösség imáját kérem és ígérem. Sokszor már nem tudatosan, csak gépiesen. Ha tudatosan végezném a kiengesztelődés szertartását, kiknek az imáit kérném és kikért imádkoznék? Mindezek után lépjek párbeszédbe a „gyűlölttel”, megtéve azt, ami az Isten előtt igazságos. Csak kipróbálva lehet ezt az utat megérteni a jézusi elgondolásban.
