A napokban olvastam egy cikket a Buzzfeed angol nyelvű honlapon. Amikor a végére értem, úgy éreztem, hogy betelt a pohár. Mintha minden létező forrás egy erővel próbálná a sárba döngölni a férfi nemet, ezért elérkezettnek éreztem az időt, hogy felszólaljak a rágalmazások ellen. Mert ez mindannyiunk közös ügye.

Lehetséges az, hogy Amerika ennyiben különbözzön Európától, vagy csak én járok vakon ebben a világban, mert eddigi női pályafutásom során még sosem találkoztam a fenti cikkben említett “manplaining” jelenséggel. A kifejezés az angol “man” és “explaining” szavakból áll össze, és a cikkben említett példák alapján azt jelenti, hogy a pasik folyton okoskodva magyaráznak, főleg az általuk lenézett nőnek, aki férfi agyuk szerint nyilván nem is érti, hogy miről is van szó.

Értetlenül olvastam a példákat és lelki szemeim előtt lepörgettem elmúlt 22 évemet, de semmi. Egy ilyen eset sem jutott eszembe. Vak volnék? Vagy csak ennyire bele nevelkedtem volna az elnyomásba, és már fel sem tűnik nekem az alázás?

A külső szemlélő a sztereotípiák alapján joggal feltételezhetné ezt rólam, hiszen keresztény konzervatív családban nevelkedtem. Azonban itt vagyok, hogy letörjem ezeket az előzetes feltételezéseket, ugyanis apukám képében egy 21. századi értelemben igenis modern férfi példáját láttam magam előtt. (Mert a konzervatív értékrend nem egyenlő a demagóg gondolkodással és a múltszázadi begyöpösödéssel.) Kicsi korom óta egy olyan férfi példáját láttam, aki partnerként tekint a társára, aki részt vesz a háztartásban – hiszen ez az ő háza is. Igen, apukám mosogat, vasal, porszívózik, bevásárol – teljesen magától.

A Krisztusi értékek szerint a férfi és a nő egyenlő partnerek, egyik sem ér többet a másiknál, hiszen Isten szemében is ugyanolyan fontosak.

Ezt a partnerséget láttam egész életemben. Apukám rám sem nézett úgy, mint aki nőisége miatt ne lenne képes valamire. Szerinte muszáj megtanulnom vezetni, mert nagyon jól fog majd menni. Büszke a tanulmányaimra és a szakmai sikereimre, sosem akart ezekben visszahúzni, sosem gondolta volna rólam, hogy nőként kevésbé leszek képes valamire.

Ezeket átgondolva úgy vélem, hogy nem nevelkedtem elnyomásban, és egy ilyen szemüvegen keresztül szeretném értékelni a “manplaining” jelenséget. Az a helyzet, hogy bármennyire is próbálkozunk, a férfi és a nő különbözőek. Csak ránk kell nézni. Máshogy viselkedünk szituációkban és máshogy kommunikálunk. Köztem és a bátyám között igen szoros a kapcsolat, és mindig megdöbbenve tapasztalom, hogy a pasis beszélgetések témájukat tekintve milyen széles skálán mozognak! A nukleáris fegyverkezéstől kezdve a mozifilmeken át a tökéletes államszervezetig mindent felölelnek és mindent alaposan megvitatnak. A lényeg itt a mondat utolsó felén van, hiszen mindenkinek szíve joga ezekkel foglalkozni, nem akarom megvonni a csajos találkozóktól sem ezeket a témákat, de azért valljuk be, olyan sokáig nem vitatkozunk rajtuk. A fiúk viszont szeretnek hosszasan és behatóan értékelni és megvitatni mindent!

Órákat tudnak vitatkozni számunkra érdektelen dolgokon és valahogyan mindig, mindenről van kiforrott véleményük és elképzelésük! Sokszor csak rántok egyet a vállamon: “Hmmm, sosem gondolkoztam még ezen, annyira nem is érdekel, hogy egy csatában az óriás polip vagy a Godzilla nyerne.” Filmek, kocsik, reklámok, foci, politika, moralizálás, főzés, gyereknevelés, egyszóval minden, de minden alapos kivesézésre kerül! (Néha szoktam is irigykedni erre a képességre, hiszen mennyivel egyszerűbb lenne így a kevésbé ismert emberekkel párbeszédbe elegyedni! )

Szóval a fiúk hozzá vannak szokva a vitatkozáshoz,  a győzködéshez, és csakis ezzel tudom magyarázni a “manplaining” jelenséget. Ez létezik, a férfiak okoskodnak, érvelnek, de – és ez egy nagyon fontos de – mindenkinek! Nőnek és férfinak egyaránt!

Kicsit olyan érzés, mintha mostanában mindent direkt félre akarnánk érteni, amit a férfi csinál.

Ő a megtestesült gonosz, aki uralkodik korunk nőjén.

Ezzel persze nem tagadom, hogy vannak nagyon problémás országok, ahol létezik kemény elnyomás, megalázzák és semmibe veszik a nőket. Az igazságtalanság engem is mélységesen elszomorít és felháborít. Hálás vagyok azért, hogy tanulhatok, dolgozhatok és szavazhatok. Ezt a cikket azonban szeretném abban a környezetben értékelni, amiben megíródott, tudniillik Amerikában. Úgy gondolom, hogy a szabadság országában a változás már megtörtént. Szomorú azt látni, hogy minden igazságtalanság forrásának a férfit teszik meg. Szerintem nem a nem a hibás, hanem az emberi természet és az ebből eredendő bűn, de most az a divat, hogy mindenki a férfiakra mutogat.

A reklámok felében a férfi szereplő egy valóságos idióta, aki nyöszörög, ha beteg, és ezzel a nő agyára megy, bénán mosogat és általában csak mosolyog és bólogat. Egy valóságos papucs, aki csak konc a nő nyakán. Nem hinném, hogy minden nő egy ilyen partnert álmodott volna meg magának. De vegyük észre, hogy egyre hangosabban sugalljuk azt a férfiak felé, hogy: Nem vagy elég jó nekünk! Boldogulunk egyedül is, mert kinek van szüksége egy ilyen szerencsétlen alakra? Nekem te ne próbáld megmagyarázni a dolgokat!

Ha ezt így folytatjuk, akkor a végén majd azzal kell szembesülnünk, hogy teljesen kasztráltuk a férfiakat.

Nem csinálhatunk a bolhából is elefántot! Nem kell a férfiak lélegzetvételét is szexizmusként értékelni. Még egyszer hangsúlyozom, vannak problémák, de a legnagyobbakat itt, már megoldottuk. Az sosem vezet jóra, ha egyik nem a másik fölé kerekedik. Se a férfi-uralom, se a nő-uralom nem vezet jóra. Az ilyen cikkek alapján sajnos úgy látom, hogy most az utóbbi felé kezd billenni a mérce. A megoldás kulcsszava a partnerség. Arra vagyunk elhívva, hogy kiegészítsük egymás gyengeségeit a saját erősségeinkkel. Alázattal nézzünk magunkba és vegyük észre a saját hibáinkat is, mert egyik nem sem tökéletes, és nem mindig csak a másik a hibás.

Harmati Dóra

www.777blog.hu