Kocsis Fülöp érsek úr 2017. november 10.-én elhangzott előadása a Keresztény Civil Szervezetek Országos Fórumán.

Vajon tudjuk-e, hogy mi történik ma Szíriában, annak szomszédos országaiban, általában a Közel-Keleten? Követhetetlenül kaotikus áldatlan állapot jellemzi ezeket az országokat, ám vélhető, hogy mindazon országokban ugyanez a helyzet, ahol háború és keresztényüldözés folyik. Nekem, személy szerint egyelőre csak Szíriára van csöppnyi rálátásom, az ottani ismerőseimtől vannak szűk körű értesüléseim.

Ahol háború van, ott káosz van. Ott nem lehet tudni, hogy ki kivel és ki ki ellen van. A hozzám eljutott hadijelentések arról árulkodnak, hogy az egyes katonai erők sincsenek mindig tisztában azzal, hogy kire számíthatnak és kire nem. Ez pedig hatványozottan érvényes a polgári áldozatokra, akik előtt jobbára csak az a biztos, hogy kire nem számíthatnak, hogy ki az ellenség, kitől kell félni. Nem túl szívderítő úgy élni, hogy nem a bizalom, hanem annak ellenkezője határozza meg a hétköznapi alapélményt. Alapvetően tehát Szíriában nem sok emberi okot találunk a reményre.

Én ma mégis a reményről szeretnék Önöknek beszélni. Olyan reményről, amelyet csak azok ismernek, akik ismerik az ember belső világát. Akik nem állnak meg az ember vegetációjánál, hanem fölismerik, hogy mindaz, amit az ember kap és alkot, egy hatalmas nagy egésznek része, mely nagy egésznek szüksége van minden részre, de minden résznek is szüksége van erre a nagy egészre.

Arról a látásmódról beszélek, amely túllép a láthatón, illetve a láthatóban éppen azt ragadja meg, ami láthatatlan. Fölismeri, hogy semmi sem értelmetlen, hogy mindennek megvan a maga helye és értelme, még akkor is, ha annak ellenkezőjét harsogja a jelenségek minden részlete.

A gondolkodó ember jól tudja, hogy vannak abszurd, teljesen értelmetlen, ok és magyarázat nélküli jelenségek. Olyan események, amelyek előtt megáll az ember, megáll az értelem, s a riadt kétségbeesésen túl nem tud tenni semmit, csak áll tehetetlen. Ezeknek a teljesen értelmetlen eseményeknek és helyzeteknek az okozata pedig egyedül az emberben található, aki szabad akaratánál fogva egyedül képes arra, hogy olyat is tegyen, ami a világ – egyébként csodálatos harmóniája szerinti – rendjéből kilóg, ami nem illeszkedik bele, sőt, annak éppen ellenkezőjét hozza létre. Mi lehet ezeknek az értelmetlen, a világ rendjével teljesen ellenkező cselekedeteknek a tövében? A gonoszság. Gonoszság és semmi más. Hogy ezt anyagi javak hajszolása, hatalmi érdekek követelése, netán egyszerűen bosszú vagy alpári érzékiesség kiélése mozgatja, az már teljesen mindegy. Gonoszság, amely nem más, mint a szeretet hiánya. Mely a másikra egyáltalán nem tekint, a másik ember csak tárgy, eszköz alantas érdekeinek elérése érdekében. Semmi több. Amikor a másik ember nem ember, nem tiszteletre méltó személy, akkor ott a gonoszság van és semmi más.

Nos, igen, természetesen létezik ez az abszurditás, amiről azt gondoljuk, hogy mivel értelmetlen ezért valójában nem létezhetne. Ami előtt az ész megáll, s az ember megáll és szívében csak tehetetlen keserűséget, dühöt, ordító fájdalmat talál, mégpedig éppen ott, ahol rendesen együttérzésnek kellene lennie. Talán ezért még inkább fájó az embernek látni a gonoszság abszurditását, mert óhatatlanul belopózik saját lelkébe, és azt érzi, hogy ezzel a belső gonoszsággal szemben is tehetetlenné válik, nem csak a külsővel.

De én ma nem a gonoszságról akarok beszélni. Nem a háborúról, nem a szenvedésről és a tehetetlenségről. Arról a világosságról akarok ma szólni, amely mindezeken mégis túllát.

Mégis!

Az isteni kinyilatkoztatásban, a keresztény szent szövegekben van egy egészen meglepő kijelentés. (Ami, persze, nem egyedülálló, hiszen a Szentírás tele van meglepő kijelentésekkel.) Esetünkben mindegy is, hogy melyik szent szereplő ajkára adja a szöveg, hogy az illető a reménytelenség ellenére is hitt a reményben. Bár ígéretet kapott arra, hogy rajta és utódján keresztül áldást nyer a föld, mégis minden emberi körülmény ennek az ígéretnek ellene szólt. Mégis – ma erről a mégis-ről beszélek – mégis a Kinyilatkoztatás ismeri a reménytelenségben is virágzó reményt. Ez nem az emberi adottságokra és képességekre épít. Ez a látás nagyon jól ismeri az emberi határokat, a gyöngeségeket.

Számtalan tapasztalata van már arról, hogy az emberi törekvések, legyenek bármily lelkesítők, szárnyalók és leküzdhetetlennek tűnők, egyszer csak véget érnek. Egyszer csak elfogy, nem lüktet tovább. Lehet, hogy egy ideig hajtja még a kötelességtudat, a kitartani akarás, még lehet ereje a céltudatosságnak, de az ember mégis kérlelhetetlenül véges. A földi ember véges teremtmény, és előbb vagy utóbb meg kell tapasztalnia ezt a végességet.

Az a személy, aki még nem jutott el saját határainak vonaláig, az még esetleg hihet abban, hogy ő mindenre képes, az még mindig megy előre egy darabig, abban még dolgozhat a motor, amely minden áron végre akarja hajtani a feladatot, el akarja érni a kitűzött célt. Azt nem tudom, hogy föltétlen el kell-e jutni ezekig a határokig, hogy az ember belássa, van pont, amin túl nincs tovább. Adott esetben megjelenhet korábban is az a bölcsesség, amely képes meglátni ezt a határt, mielőtt nekimenne, belebotlana, elporladna rajta. Azt nevezzük bölcsnek, aki képes nem csak a saját kárán tanulni. Mindenesetre ezt a tanuló folyamatot nem lehet megúszni. Tanulni kell az életet, tanulni kell az embert, tanulni kell saját magunkat, tanulni kell, hogy meddig mehetek, s hogy hol kell megállni. Igen, ez a bölcsesség.

Ez az emberi bölcsesség. Ahol az ész megáll, majdnem úgy, mint a gonoszság abszurditásának láttán. Megáll, mert nincs tovább.

Mégis. A Kinyilatkoztatás beszél még valamiről. Még valami ezen túli odaátról. Aki nem látja be, hogy van „nincs tovább”, az nem fogja föl, hogy a mégis van tovább, az már a transzcendens dimenzió. Ezért kell látni és érzékelni a határainkat, hogy érzékeljük azt is, ami azon túl van.

Föl kell fedezni, föl kell ismerni, hogy van egy belső erő, ami már nem az enyém.

Illetve, ami sokkal inkább az enyém, mint gondolnám, de ez az én már jóval mélyebben én vagyok, mint amit az emberi kapcsolataimban fölismertem. Ez az az Én, amely engem azzá tesz, ami valójában vagyok, amit az Isten-kapcsolatomban élhetek csak meg. Istennel, a Teremtővel való kapcsolatomban találhatok rá arra, ami messze túl van rajtam, mert átlépi végességem, mégis igazán én vagyok. Ez az, amit senki nem ismer belőlem, amiről senkinek sejtése sincs, azért is, mert mindez nekem is új, nekem is ismeretlen. Belső erő, belső tűz, melyet csak saját határaimon túl vagyok képes fölismerni. Nem belőlem fakad, nem az enyém, mégis fölismerem benne magam, mert mélyebben az enyém, mint minden egyes képességemmel és azok teljes összességével én saját magam.

Ámde hagyjuk most annak bölcseleti elemzését, hogy mi is ez a belső erő, honnan fakad, meddig vagyok én, és hol a határ, amikor már túl vagyok magamon, s az már nem is én vagyok, hanem mindenen túl az én isteni önmagam. Inkább arra kérdezzünk rá ebben a roppant szorult helyzetű és megoldásokért kiáltó világban, hogy mire jó ez a mindenen túllépő s mindenek mélyén rejlő titkos erő? Lehet-e rá építeni? Tudok-e hatni vele arra a világra, amely éppen azért szenved annyit, mert nem látja, nem ismeri föl, nem is sejti, hogy létezik ez a mindent elrendező lényegi erő. Végtelenül egyszerű szavakkal így tegyük föl a kérdést: Mit tud nyújtani a keresztény hit a hontalanná válás küszöbén?

Mi a kereszténység lényege? Van-e magyarázat arra, hogy nekünk azt védenünk kell?

Védhetjük-e jobban a keresztény értékeket, mint más emberi adottságokat, amelyeket tiszteletben tartunk, de szemléletünkben mégis hátrébb helyezünk. Vajon jogos-e ez a válogatásunk, hogy mi a keresztényeket, a kereszténységet, a keresztény értékeket védjük?

Nem kérik-e joggal számon rajtunk azt, hogy nem értékelünk kellőképpen más vallást, más kultúrát, csak a sajátunkat nézzük, csak hittestvéreinknek segítünk? Nem vallási sovinizmus-e

az, amit mi művelünk? Önzésnek éppen nem nevezhető, hiszen sokan vagyunk, de nem kollektív önzésnek vagyunk-e önkéntelenül is a harcosai?

Még egyszer a kérdést: Mi a kereszténység lényege? Hallgatóim jól tudják rá a választ: a szeretet. A kereszténység a szeretet vallása. Noha csaknem minden józan indíttatású vallás a szeretetet magas szintű értéknek kezeli, a kereszténység azt nem csak mindenek fölé emeli, hanem az élettel egyenlővé teszi. Ahol nincs szeretet, ott nincs élet, ott nincs fejlődés, ott nincs összetartás, ott nincs öröm, ott nincs boldogság. Amikor a kereszténységet védjük, akkor az életet védjük. Az emberi életet, az embert annak kultúrájával és minden gazdagságával együtt. Ha nem védjük a kereszténységet, akkor életellenesek vagyunk. A kereszténység védelme nem válogatás az értékek, a vallások, az emberek között. Ne feledjük, a személy csak a keresztény gondolkodásban létezik, illetve még azokban, amelyik azt tőle átvette. Egyetlen vallás, egyetlen kultúra sem ismerte – s a kereszténység nélkül nem is ismeri – a személy fogalmát. Mégpedig azért, mert egyedül a kinyilatkoztatásban kínálja föl Isten a személyes kapcsolatot az emberrel. A Szentháromságos isteni személyek közössége meghívta az általa megteremtett, megváltott és megszentelt embert, hogy ne legyen magányos, hanem ismerje föl, hogy istenképiségéből fakadón ő is közösségi lény, szeretetkapcsolatokra teremtett személy. A keresztény hitre megtért ember legnagyobb fölismerés ez: engem személy szerint szeret az Isten és én is személyesen szeretem Őt. Minden más, tettek és törekvések, vágyak és álmok, munkák és építkezések, művek és alkotások, mind ebből a fölismerésből fakadnak. A keresztény embert a szeretet vezeti és irányítja.

Még akkor is, ha ezt képtelen megvalósítani. Még akkor is, ha legszentebb törekvéseiben is megtapasztalja határait. Még ha gonoszságot látva gyűlöletet érzékel is önmagában, akkor is tudja, mindezeken túl, mindenek mélyén tudja, hogy csak a szeretet létezik, csak a szeretet építkezik. Ő is csak a szeretetben élhet, hisz mindent csakis a szeretet éltet. Saját határai nem állítják meg, nem riasztják, nem vetik vissza, mert tudja, hogy jóllehet, ő maga véges, de a szeretet, a benne lakó szeretet végtelen. Ezen az úton képes túllépni önmagán. Itt nyílik meg az a kapu, amely a pusztán láthatókat érzékelő ember számára zárva van. Krisztus missziós parancsa: „Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!” nem arra vonatkozik, hogy tegyük egyházi adófizetővé őket. Arra a fölismerésre kell elvezetnünk az embereket, hogy a szeretet mindenekfölött való.

Ez a teljesen másféle szemlélet érzékelhető a migránsáradatban is. Vannak, akik mennek, hogy jobb, élhetőbb életre leljenek és ott le is telepedjenek, s vannak, akik mennek, mert kénytelenek, de mihelyst lehet vissza is térnének. Ki és miért akar visszamenni? Azok, akik szeretik földjüket, szeretik szeretteiket, szeretik őseiket, szeretik népüket. Szeretik azt, amit kaptak, s szeretnék továbbadni azoknak, akikre azért bízzák, hogy ők is továbbadják.

Csak a keresztény szemléletben értelmezhető a hazaszeretet. A keresztény szereti hazáját, földjét, otthonát. Szenved attól, ha máshová kell mennie, s arra vár, arra vágyik, hogy visszatérhessen. Nekünk, akik otthonainkban élünk, kiket viszonylagos béke vesz körül, s tudjuk, hogy holnap is lesz tető a fejünk fölött, nekünk kötelességünk ezt a szeretetet életben tartani. Keresztény kötelességünk hozzásegíteni azokat, akik őseik hitét hordozzák, hogy ez az élő lánc, eddig megszakítatlan folyamat, a szeretet élő lángja tovább éljen, a mai napnál tovább érjen. Ezt bízta ránk a Szeretet Istene. Ezért kötelességünk nem csak a hitvédelem, hanem a hívők védelme is. Nem holmi falka szemlélet vezet minket, hogy a hozzánk gondolkodásban és vallási szokásokban közelebb állókat jobban megsegítsük, mint azokat, akik nekünk szokatlannak, távolinak, idegennek tűnnek. Éppen az ő érdekükben is védenünk kell az életet, a szeretet kultúráját.

A szeretet vezette ember – még ha menekül is – belülről egy másik erőt is ismer, nem csak a túlélés ösztönét vagy a jobblét kergetését. Ismeri azt az érzést, amely rávezeti, hogy ő több önmagánál. S ez felelősséggel is tölti el. Ezért is más a keresztény menekült, mint az, akinek ez az új helyzet, netán kaland, csak egy új lehetőség, semmi más, de nem hajtja vissza semmi, mert értékkövetésében ugyanazt fogja megtalálni az új világban is, mint amit maga mögött hagyott. A hazaszeretetben felnőtt ember, akinek önmagára találása nem csak a közvetlen emberi kapcsolatokban, hanem sokkal mélyebb emberi és isteni viszonyban bontakozott ki, az az új hazában sohasem fogja tudni megtalálni önmagát. Aki számára az élet csupán a látható dolgok megragadása, az bárhová is megy, talál ételt, ruhát, otthont, hazát. Aki belülről igyekszik értelmezni önmagát, az tudja, hogy amit földjéről elűzve az új helyen talán, az már sohasem lesz az, amit otthon hagyott. Csak az fog szenvedni önmaga keresésében, aki odahaza látta a láthatatlan értékeket is, amelyeket az új helyen soha nem vagy egészen másként fog megtalálni. Mi magyarok is jól ismerjük a fájó igazságot: szívet cseréljen, ki hazát cserél. Kötelességünk, tehát hozzásegíteni testvéreinket ahhoz, hogy aki ezt nem önszántából, saját elhatározásából teszi, annak ne kelljen elszenvednie ezt a lelki amputálást, annak legyen lehetősége megtartania önmagát.

Ezért is más a keresztény menekült. Volt alkalmam személyes tapasztatot szerezni erről az összehasonlításról. Libanonban megértettem, hogy a keresztények nem csak azért kerülik a tömeges menekült tábort, mert azokban legtöbbször szintén a sharia törvények uralkodnak, s ott éppen úgy nem érzik magukat biztonságban, mint ahonnan menekültek. De ezen kívül él bennük ez az alapvetően más szemlélet: a hazájuk szeretete miatt sokkal több ember van közöttük, aki szeretne visszatérni. Egészen másként indul útnak az, aki várja a visszatérés lehetőségét, mint az, aki az új helyen keresi új hazáját és új önmagát.

Aki a visszatérés vágyával indul el, abban él a remény, hogy valaha vissza is térhet.

Még akkor is, ha erre semmi emberi lehetőség nem mutatkozik. A lelkében él a vágy, melyből addigi életében is táplálkozott. Van már élménye, tapasztalata arról, hogy a lehetetlen is megvalósulhat, ha reményét nem a láthatóra, hanem a láthatatlanra függeszti.

Továbbra is élteti őt ez a láthatatlan erő, amely benne van, s többé teszi, mint amire önmagától képes volna. De már tudja, hogy valóban többre is képes, tudja, hogy a lehetetlen is lehetséges. A Mindenható ereje él benne. Ez az a többlet, amely nem értékesebbé teszi a keresztény embert, hanem értékelőbbé. Ez növeli meg a felelősségét is önmagáért, családjáért, szomszédjáért, sorstársáért. Többet tud az emberről és a világról, mert nem csak a láthatót szemléli, hanem a láthatatlant. A világban élő ember nem látja az Istent, az Istenben élő ember tisztán látja a világot. (Pilinszky) Ezért jobban is szenved az abszurditása láttán.

A remény, az élő remény egyben nagyobb felelősséget is ró ránk. Hiszek abban, magyar keresztény testvéreim, hogy bennünket ugyanaz a láthatatlan erő vezet és hajt, mint azokat, akik ugyanezzel a kétezer év óta élő erővel élnek. Összeköt minket ez a láthatatlan erő, a másokért s a világért érzett felelősség. S ha azt látjuk, hogy nálunk mérhetetlenül többet szenvedett testvéreink nem veszítik el a reményt, akkor ez minket is lelkesít, nekünk is erőt ad. Őket látva megerősödünk, hogy van remény, újra és újra, mindig van remény. Ám tudom jól, ez is személyes tapasztalat, hogy ezzel nekik is tudunk segíteni. Ez többet ér bármilyen humanitárius segélynél, hogy tudják, másutt is vannak, akikkel összeköti őket a reménytelenség ellenére is virágzó transzcendens remény. Számukra a keresztény hit életpróba. Hogy kitartanak-e a szeretetben a bizalmatlanság és gyűlölet környezetében, ez nekik élet és halál kérdése. Hozzá kell őket segítenünk ahhoz, hogy higgyenek abban, másutt is él ez a szeretet. Kell, hogy törekvéseink nyomán legyen élő tapasztalatuk arról, hogy az Isten szeretete tőlük távol élő testvéreiken keresztül is elér hozzájuk és erősíti őket.

Büszke vagyok hazámra, amely vállalja ezt a felelősséget. Ám ki kell mondanom azt a figyelmeztetést, hogy ezzel a vállalásunkkal nem csak a szenvedők megsegítésének terhét vesszük magunkra, de hitvallást is teszünk, hogy valóban a szeretet képviselői vagyunk-e vagy sem. Számon kérhető rajtunk, hogy valóban a transzcendens erőt adjuk-e tovább, vagy csak a magunk erejében, elszántságában, rátermettségében bízunk. Én mindenesetre nagyon remélem, hogy mindazok, akik tesznek a keresztény testvérek és a kereszténység megmentéséért, azokat ez az erő hajtja. Ez táplálja hát bennem is a reményt, hogy törekvéseink, még ha legtöbbször hiábavalónak tűnnek is, sosem tűnnek el nyomtalanul.

Mindennek megvan a maga értelme és értéke, s hiába ezerszer harsogóbb, mégsem a gonoszságé az utolsó szó.

Imádkozzunk hittel a Történelem Urához, hogy változtassa áldássá azt, ami ma áldatlan, minden reménytelenség ellenére is legyen Szíria és Jézus földi működésének egész földje újra a kereszténység reménye.