Mielőtt rohannál a koszorúért, a gyertyáért és a karácsonyi ajándékokért, állj meg egy pillanatra! Az „advent”, tehát „eljövetel” szó nemcsak anyagi értelemben vett készülődés jelent, hanem lelki folyamatot is.
Csernátoni Csodaváró(k) – Adventi készülődés Erdélyben
– (Újra) divat lett a kézműveskedés. Sok kulturális, egyházi intézményben szerveznek ünnepkörnek megfelelően foglalkozásokat. Hogy látod, a puszta kézimunkázáson kívül van-e igény – elsősorban a szülőkben, hiszen a gyermek tőlük tanulja, ha tanulja – mondjuk lelki készületre?
– Saját példát tudok mondani arra, hogyan is működik ez. Főleg nagyobb diákokkal lehet tapasztalni azt, hogy már nincs kedve, inkább fellép valamelyik közösségi oldalra, nézelődik, végtelen az internet adta tér, elragadja őket. De ha betérnek hozzánk, valahogy rávezetjük, hogy próbálják ki a festést, nemezelést, fafaragást, és ha előbb húzódozva is, de végül belekezdenek, és azt mondhatom örömmel, hogy majdnem minden alkalommal elragadja őket az alkotás, mosolyognak, dolgoznak, örülnek annak, ami elkészült. Ezért is gondolom, hogy a kézműveskedés, ha úgy műveljük, nem nevezhető pusztán tárgykészítésnek, mert benne vannak a készítő érzései, gondolatai, lelkisége, tehetsége is akár. Közösség-összerázó, -formáló ereje is van egy-egy ilyen alkalomnak. A régi fonós esteket is meg tudjuk idézni, amikor kézimunkázás közben énekeltek, anekdotáztak, beszélgettek, a mai szóhasználattal élve, minőségi időt töltöttek egymással az emberek. Ha nem is kimondottan, de mindenképpen van lelki vetülete a „csak” sima kézműves készülődésnek is. Fontosságát a közösségben látom, hogy nem otthon, magányosan tölti az egyén az idejét, hanem az a tevékenység, mint egy nagy családot, néhány órára összekovácsolja az egyéneket.
Az erdélyi Csernáton Haszmann Pál Múzeumában évek óta megszervezik adventben a Csodaváró elnevezésű programot, amelyen különbözőképpen próbálják az ünnepre készíteni lelküket az érdeklődők. Az intézmény muzeológusa, Dimény-Haszmann Orsolya vall a készületről, a programról, nehézségről, vágyakról.
– A múzeumpedagógia adventi készületi tevékenységei idén mit fednek, mivel várjátok az érdeklődőket? Nem egyemberes munkáról van szó, kik segítenek a megvalósításban?
– Pár éve Csodaváró gyűjtőnévvel indítottuk a karácsony előtti programsorozatunkat, amely az adventi szombatokra kínál elfoglaltságot az érdeklődőknek. Nem titkolt célunk a családok bevonása ebbe, ezért is választottuk a szombati napot ezekre a tevékenységekre. Örömteli dolog az, hogy valóban jönnek édesanyák, édesapák, nagyszülők is, akik elhozzák, elkísérik a gyerekeket, segítve őket, közösen alkotva velük. Sokan el is mondják, hogy az állandó rohanás, munka közepette, mennyire jólesett egy kicsit megállni, együtt lenni a gyermekkel, csak rá figyelni.
Ezeknek a szombatoknak egyenként nevet is adtunk, amely jelzi is az adott nap fő tevékenységét. Így van Ünnepvarró szombat, amelyen a résztvevők karácsonyi díszeket szabhatnak, varrhatnak, bogozhatnak, barkácsolhatnak csuhé, toboz és egyéb természetes anyagok felhasználásával. Az Angyalhangos szombaton adventi, karácsonyi énekeket tanulunk, énekelünk, és adventhez, karácsonyhoz kapcsolódó népszokásokról mesélünk, miközben apró ajándékokat készíthet mindenki a szeretteinek. Mindig az utolsó a „legédesebb” foglalkozás, ez a Mézes szombat nevet kapta, ekkor a barkácsolás mellett mézeskalácsot díszítünk, kóstolunk forró tea kíséretében. Ebbe a programsorozatba bekapcsolódnak nagyon sokan, a segítők, akik előkészítik, vezetik a tevékenységeket, a szűkebb, tágabb családból, a barátaink közül kerülnek ki, de szervezőpartnerek szoktak lenni egy-egy tevékenység lebonyolításában a községben működő más civil szervezetek is, így az IKA Ifjúsági Egyesület, amelynek tagjaival az elmúlt évek során többször is közösen szerveztük a Csodaváró egy-egy szombatját.
Eljönnek ezekre a tevékenységekre a tanítók, tanárok, osztályfőnökök, így nem iskolai keretek között, kicsit szabadabban tudnak együtt lenni tanítványaikkal. A gyermekek örülnek ennek, büszkén mutatják kis munkáikat nekik. A tevékenység célközönsége elsősorban a helyi és környékbeli közösség, amelynek tagjai az év során más rendezvényeinkre is eljönnek, bekapcsolódnak a múzeum programjaiba. A Csodaváró ingyenes tevékenység, mintegy ajándék tőlünk az egész éves érdeklődésért, támogatásért. Vannak évről évre visszatérő résztvevők is, és olyanok is, akik közben felnőttek, és mint segítők térnek vissza, de vannak mindig új arcok is, ami szintén megerősít a munkánkban.
– Azt hiszem, minden dolgozó, szervező, lebonyolító helyzetben lévő személy találkozik előbb-utóbb a pozitív tapasztalatok mellett a negatívakkal is. Ha visszagondolsz az elmúlt évekre, mi jut eszedbe pozitív, illetve negatív tapasztalatként?
– Ha az elmúlt évek pozitív és negatív élményeire gondolok, nem a munkámmal kapcsolatos dolog jut elsőként eszembe, hanem valami olyasmi, ami közvetlenül a személyes sorsomban történt, ami egy kicsit átformált, és az élet újraértelmezésére is késztetett. Egy kicsit úgy érzem, ezt élem még a jelenben is, folyton próbálok jobbá válni. Két éve, egy komoly egészségügyi probléma után megváltozott az életem, azóta már egészen más dolgok fontosak, mint amik addig voltak. Azt gondolom, ha hittel és legjobb tudásunk szerint, másokat magunk elé helyezve éljük az életünk, nem lesz majd a végén megbánnivalónk.
– Három gyermeket neveltek férjeddel. Ti hogyan készültök a karácsonyra?
– A mi karácsonyi készülődésünket, gondolok itt a tágabb családomra is, nem tudom elválasztani a múzeumi készülődéstől, a Csodaváró programtól, hiszen az adventi szombatokon ott vannak a saját gyerekeink is, bekapcsolódnak a tevékenységekbe. Ezeken az alkalmakon nem tudok akkora figyelmet fordítani rájuk, de ilyenkor segít sokat a férjem, ott vannak a szüleim. Azt tapasztalom, a gyerekeink örömmel vesznek részt a tevékenységeken, ahova jönnek az iskolás, óvodás társaik is. És sokat tanulok tőlük. Mindig megkérdezem, hogy érezték magukat, szerintük jó volt-e a tevékenység. A gyerekek őszinték, nagyon jó kritikusok is tudnak lenni, amiből sokat lehet tanulni. Én mindig nagyon hálás vagyok nekik, és meghallgatom a véleményüket.
De nemcsak múzeumi programokkal készülünk az ünnepre, próbálunk minél több figyelmet szentelni egymásnak, együtt töltött programot szervezni az adventi időszakra itthon, a családban is. Készítünk mindig adventi naptárt, ahol az apró édességek vagy kis ajándékok mellett van egy feladat az egész család számára: például eggyel több esti mese aznap vagy éppen közös társasjátékozás. Ez kitölti a huszonnégy napot, ami alatt lélekben is hangolódunk, várva a karácsonyt, a kis Jézus születését. A karácsonyfát kiskoruktól együtt díszítjük, aztán természetesen megkapják az ajándékaikat, figyelünk arra, mire vágynak, igyekszünk megadni nekik, de azért próbálunk egy egészséges határt szabni, hogy ne az ajándék legyen az ünnep hangsúlyos része. Álnokság lenne azt mondani, hogy ezt teljes mértékben ki tudjuk zárni, nem tudjuk, és nem is akarjuk. Jólesik örömet szerezni, adni azoknak, akiket szeretünk, de közben fontos, hogy megértsék az ünnep lényegét, ami nem pénzről, nem anyagi, hanem lelki értékekről, az egymásra figyelésről, a törődésről szól.
Forrás: Dénes Gabriella/Romkat.ro
Magyar Kurír