Az általános kihallgatás keretében a Szentatya január 24-én délelőtt nem katekézist tartott, hanem hatnapos chilei és perui útjára tekintett vissza. Megemlítette a legfontosabb programpontokat, és elmondta, mire próbálta biztatni az ott élő embereket.

Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közöljük.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ez a kihallgatás két, egymással összeköttetésben lévő helyen zajlik: ti itt vagytok a téren, és van egy csoport kisgyermek a teremben, akik egy kicsit betegek. Ők látnak titeket, ti pedig látjátok őket, és így egymáshoz kapcsolódunk. Üdvözöljük a gyerekeket, akik a teremben vannak! Jobbnak látszott, hogy ne legyenek ilyen hidegben, ezért vannak ott.

Két napja tértem haza a Chilében és Peruban tett apostoli utamról. Tapsoljuk meg Chilét és Perut! Két kiváló nép, kiváló… Köszönöm az Úrnak, hogy minden jól ment: találkozhattam azokon a földeken Isten úton járó, szent népével – olyanokkal is, akik nincsenek úton, hanem egy kicsit megülepedtek…, de jó emberek –, és bátoríthattam ama országok társadalmi fejlődését. Ismételten kifejezem hálámat az állami vezetőknek és püspöktestvéreimnek, akik nagy kedvességgel és nagylelkűséggel fogadtak, hasonlóképpen az összes munkatársnak és önkéntesnek. Gondoljátok csak el, hogy mindkét országban több mint húszezer önkéntes volt: több mint húszezer Chilében és húszezer Peruban. Derék emberek: többségükben fiatalok.

Chilébe érkezésemet tiltakozó megmozdulások előzték meg, több okból kifolyólag, ahogyan olvashattátok az újságokban. Ez még időszerűbbé és életszerűbbé tette látogatásom jelmondatát: „Mi paz os doy – Az én békémet adom nektek”. Ezek Jézus szavai tanítványaihoz, melyeket minden misében megismétlünk: a béke ajándéka, amelyet egyedül a meghalt és feltámadt Jézus tud megadni annak, aki rábízza magát. Manapság nemcsak mindegyikünk szorul rá a békére, hanem a világ is, ebben a darabokban zajló harmadik világháborúban… Kérlek titeket, imádkozzunk a békéért!

Az ország politikai és állami vezetőivel való találkozón a chilei demokrácia útját, mint a szolidáris és a különbözőséget elfogadni képes találkozás terét bátorítottam, s e cél elérése érdekében a meghallgatás módszerét javasoltam: különösen a szegények, a fiatalok, az idősek és bevándorlók meghallgatását, de a föld meghallgatását is.

Az első szentmisén, melyet a békéért és igazságosságért mutattunk be, elhangzott a nyolc boldogság, különösen a „Boldogok a békességteremtők, mert Isten fiainak hívják majd őket” (Mt 5,9). Erről a boldogságról a közelség, a közellevés, az osztozás stílusával kell tanúságot tenni, megerősítve ily módon – Krisztus kegyelmével – az egyházi közösség és az egész társadalom szövetét.

A közelség eme stílusában a gesztusok többet érnek, mint a szavak, és egy fontos gesztus, melyet tehettem, a santiagói női börtön meglátogatása volt: Azoknak a nőknek az arcán – közülük sokan fiatal anyák, karjukban kisgyermekükkel – mindenek ellenére nagy reményt tükröződött. Bátorítottam őket, hogy a visszailleszkedéssel kapcsolatban komoly felkészülést követeljenek meg maguktól és az intézményektől, hiszen ez a távlat ad értelmet mindennapi bánatuknak. Nem szabad börtönt elgondolnunk, semmilyen börtönt, a visszailleszkedés eme dimenziója nélkül, mert ha nincs meg a társadalomba való visszailleszkedésnek ez a reménye, a börtön egy vég nélküli szenvedés. Amikor viszont dolgoznak a visszailleszkedésen – az életfogytiglani büntetésre ítéltek is visszailleszkedhetnek a munkán keresztül a börtönből a társadalomba –, akkor párbeszéd kezdődik. Egy börtönnek mindig kell, hogy legyen ilyen visszailleszkedési dimenziója, mindig.

A papokkal és a megszentelt életet élő személyekkel, valamint a chilei püspökökkel egy-egy nagyon intenzív találkozóm volt, amelyet még gyümölcsözőbbé tett az Egyházat abban az országban sújtó néhány seb miatti megosztott szenvedés. Különösen is megerősítettem testvéreimet abban, hogy utasítsanak el minden kiegyezést a kiskorúak ellen elkövetett szexuális bántalmazásokkal, ugyanakkor megerősítettem őket az Istenbe vetett bizalomban, aki e kemény próbákon keresztül megtisztítja és megújítja az ő szolgáit.

A másik két chilei mise küzöl az egyiket délen, a másikat északon mutattuk be. A délen, Araucaníában, a mapucse indiánok földjén bemutatott mise örömmé változtatta e nép drámáit és fáradozásait, és felhívást intézett a különbözőségek harmóniájaként megélt békéért és minden erőszak elutasításáért. Az északon, Iquiquében, az óceán és a sivatag között bemutatott mise a népek közötti találkozásnak zengett himnusz volt, mely egyedülálló módon fejeződik ki a népi vallásosságban.

A fiatalokkal és a Chile katolikus egyetemének képviselőivel való találkozók arra a kulcsfontosságú kihívásra válaszoltak, hogy fajsúlyos értelmet kínáljunk az új nemzedékek életének. A fiatalok lelkére kötöttem Szent Alberto Hurtado jelmondatát: „Mit tenne Krisztus az én helyemben?” Az egyetemnek az átfogó képzés modelljét javasoltam, amely a katolikus identitást egységes és sokféle társadalmak építésében való részvételi képességgé fordítja le a gyakorlatban, ahol a nézeteltéréseket nem söprik szőnyeg alá, hanem megbeszélik. Nézeteltérések mindig vannak, otthon is, mindig vannak. De ha a nézeteltéréseket rosszul kezeljük, az még rosszabb. Nem szabad a nézeteltéréseket szőnyeg alá söpörni: a felmerülő nehézségekkel szembe kell nézni és párbeszéd útján meg kell oldani. Gondoljatok a kis nézeteltérésekre, amilyenek biztosan vannak odahaza: nem szabad elrejteni őket, hanem szembe kell nézni velük. Keresni kell a megfelelő pillanatot, és beszélni kell róluk: a nézeteltérést így lehet megoldani, párbeszéddel!

A perui látogatás mottója a következő volt: „Unidos por la esperanza – Egységben a reményért”. Egységben, de nem meddő egyformaságban, ahol mindenki ugyanolyan: ez nem egység; hanem a különbözőségek teljes gazdagságában, amelyet a történelemtől és a kultúrától öröklünk. Ezt ékesszólóan megmutatta az Amazónia perui területén élő népekkel való találkozó, amely egyben elindította a 2019 októberére összehívott, a teljes Amazonas-medencével foglalkozó szinódus útját, de ugyanezt mutatták meg a Puerto Maldonadó-i lakossággal és a „Kis Herceg” befogadó otthon gyermekeivel együtt töltött percek is. Együtt mondtunk nemet a gazdasági gyarmatosításra és az ideológiai gyarmatosításra.

A perui politikai és állami vezetőkhöz intézett beszédemben kifejeztem megbecsülésemet az ország környezeti, kulturális és spirituális öröksége iránt, és rávilágítottam két olyan valóságra, melyek súlyosan fenyegetik: az ökológiai-társadalmi hanyatlás és a korrupció. Nem tudom, ti hallottatok-e itt korrupcióról… nem tudom… Nemcsak a föld azon részeiben van, hanem itt is, és veszélyesebb az influenzánál! Befészkeli magát az ember lelkébe, és lerombolja a szívét. A korrupció lerombolja a szívet! Kérlek titeket, utasítsátok el a korrupciót! Hangsúlyoztam, hogy senki sem bújhat ki az eme két bajért viselt felelősség alól, és hogy mindenkinek küzdeni kell ellenük.

Az első nyilvános misét Peruban az óceán partján mutattam be, Trujillo városa mellett, ahol az El Niño vihar tavaly nagy csapást mért a lakosságra. Ezért arra biztattam őket, hogy nézzenek szembe ezzel a viharral, de olyan másfajta viharokkal is, mint az alvilági élet, a munkanélküliség, az oktatás és a biztos otthon hiánya. Trujillóban találkoztam a Peru északi részén élő papokkal és megszentelt életet élő személyekkel is, osztoztam velük a hivatás és a küldetés örömében és az egyházi közösségépítés iránti felelősségben. Buzdítottam őket, hogy legyenek emlékezetben gazdagok és gyökereikhez hűek. E gyökerek között van a Szűz Mária iránti népi áhítat. Ismét csak Trujillóban volt az a Mária-ájtatosság, amelynek keretében megkoronáztam a „Kapu Szüzét”, akit az „irgalmasság és a remény anyjának” nyilvánítottam.

Az út utolsó napja, múlt vasárnap, Limában telt; erős spirituális és egyházi hangsúlyt kapott. Peru leghíresebb kegyhelyén, ahol a megfeszített Krisztust ábrázoló festményt tisztelik, amelyet a „Csodák Urának” is hívnak, mintegy ötszáz, szemlélődő életet élő szerzetesnővérrel találkoztam: a hitnek és az imának egy valódi „tüdejét” jelentik ők az Egyház és az egész társadalom számára. A székesegyházban külön imádságot végeztem a perui szentek közbenjárásáért, azt követően pedig találkoztam az ország püspökeivel, akik elé Mogrovejói Szent Toribio alakját állítottam példaképül. A fiatalok szeme elé is a szenteket állítottam, mint olyan férfiakat és nőket, akik nem vesztegették idejüket azzal, hogy kozmetikázzák saját képüket, hanem követték Krisztust, aki reménnyel nézett rájuk. Ahogy mindig, Jézus szava teljes értelmet ad mindennek, úgy az utolsó eucharisztikus ünneplés evangéliuma is összefoglalta Istennek az ő Chilében és Peruban élő népéhez intézett üzenetét: „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban” (Mk 1,15). Így – mintha az Úr mondta volna – megkapjátok azt a békét, amelyet én adok, és egységben lesztek az én reményemben. Nagyvonalakban ez ennek az útnak az összefoglalása. Imádkozzunk ezért a két testvérnemzetért, Chiléért és Peruért, hogy az Úr áldja meg őket!

A kihallgatás végén elhangzott Ferenc pápa alábbi felhívása:

Sajnos továbbra is aggasztó hírek érkeznek a Kongói Demokratikus Köztársaságból. Ezért megismétlem felhívásomat: mindenki törekedjen elkerülni mindenféle erőszakot! Az Egyház pedig nem akar mást, mint hozzájárulni a békéhez és a közjóhoz a társadalomban.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír