Tamás József, a gyulafehérvári egyházmegye segédpüspöke idén ünnepli pappá szentelésének ötvenedik évfordulóját. E jeles alkalomból kerestük meg székhelyén egy beszélgetésre.

Mi vezette a papi hivatás irányába?

Hivatásommal kapcsolatban elmondhatom, semmi rendkívüli nem volt benne. Az Úr Jézus példabeszédében kétfajta kincskeresőről beszél: az egyik, aki minden keresés nélkül rátalál a kincsre, és azt igyekszik magáévá tenni, a másik pedig, aki tudatosan keresi a kincset, és így talál rá. Én az első csoportba tartozom: egyszerűen rátaláltam. Ahogy Arany János a Családi körben megfogalmazta: „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!”, így egész kicsi koromtól bennem volt, a templom tövében laktunk, Csíkszentsimonban, szüleim is vallásos emberek voltak – édesanyám még él, ő máig az –, minden nap küldtek minket a templomba, ministráltunk. A környezet, amiben éltünk, vallásos környezet volt, annak ellenére, hogy kommunistavilág volt. Mégis ez olyan termőtalajt jelentett a hivatás számára, hogy minden különlegesség nélkül is az ember pappá nevelődött. El is mondhatom azt, hogy töretlen volt, soha meg nem ingott bennem a papi hivatás elkötelezettsége, csupán diakónusszentelés előtt volt bennem némi kétely. Gondolom, a gonosznak minden munkálkodása vagy erőlködése benne van, hogy az embert eltérítse útjától. Bennem is kételkedést próbált támasztani, vajon meg tudok-e felelni, vajon jó lesz-e számomra, nem lenne-e jobb, hogyha az családot alapítanék. De nem volt ez olyan kísértés, amit vérrel verejtékezve kellett volna  leküzdeni.

Egyébként olyan személy, hála Istennek, több is volt, aki a hivatásom megerősítésében közreműködött. Annak idején Szentsimon és Csatószeg egy plébániát alkotott, és káplános hely is volt. Márton József, a Kápolnásfaluból származó fiatal pap volt a káplán. Ő észrevette rajtam az egyházunk szeretetét, és előbb próbált harmóniumon zenét tanítani. Annyira meg is tanultam az egyházi énekeknek a kísérését, hogy később is, kispapkoromban egy másik helyen nyáron, vakációban így szolgáltam, kántori teendőket végeztem. Márton József nemcsak zenére tanított. Látva azt, hogy nagy családból származom, hiszen nyolcan voltunk testvérek, gyermekkoromban anyagilag is támogatott, ilyen szempontból is segítette támogatta ezt a célkitűzésemet. Aztán később ő börtönbe került, 1957-ben került új káplán, Szabó Sándor. Később ő volt Márton Áron püspökünk sofőrje és egyben gazdasági igazgató is Gyulafehérváron. Ő nagyon szeretett a fiatalokkal foglalkozni káplánként, s én már éppen abban a korban voltam, amikor odakerült hozzánk, hogy utolsó éves, vagyis hetedikes voltam az elemi iskolában. Az ő hozzáállása miatt nyitott volt a plébánia előttünk, mi, fiatalok mehettünk oda, nagyon sokszor együtt étkeztünk és ez azt eredményezte, hogy nemcsak én, hanem többen is a faluból elmentünk Gyulafehérvárra, az úgynevezett kántoriskolába. Rajta kívül pedig az öreg plébános úr, akit Barabás Mártonnak hívtak, ő is nagy hatással volt rám. Ő is nagyszerű hitoktató volt, nagyon szerettük, ahogy időskorban is a gyerekekkel foglalkozott, olyan jószívű és jólelkű volt. Nagyon sokszor Csatószegről gyalog tette meg az egy kilométert, úgy jött. Sokszor bejött hozzánk, és meglátogatott minket, ott laktunk a vasút mellett, a templomnál, épp útba esett a házunk. Tehát ezek a kapcsolatok erősítették nagyon az emberben az elhatározását, a hivatást.

A papi majd püspöki jelmondata mennyiben volt meghatározó, erőt adó az elmúlt évtizedekben?

Én eredetileg Assisi Szent Ferencnek egy mondását választottam: „A nagy király követe vagyok”. Akkoriban elég nehezen intéződött az emlékszentképek dolga. Egyrészt külföldről próbáltuk becsempészni a szentképeket, amikor nem lehetett, akkor fényképszentképet csináltattak a papszentelés emlékére, és amikor sikerült elintézni, a nyomda vállalta, hogy a szöveget ráírják a szentkép hátára. Az enyémet nem engedték, cenzúrán ment át a szöveg. Azt mondták, király nincsen már, mit képzelek én, milyen királynak akarok a követe lenni? Úgyhogy meg kellett változtassam. Hogy egyszerűbb legyen és ne legyen különlegesebb probléma, akkor azt írattam rá: „Legyen meg a te akaratod!” Elfogadtam, hogy nem engedték azt, amit akartam volna, hát akkor legyen meg a jó Isten akarata ebben is. A jelmondat önmagába véve is nagyon szép és sokatmondó, Isten akaratára rámondani az igent, különösen akkor, amikor megpróbáltatásokban van az ember, nem olyan egyszerű és nem olyan könnyű. Persze ez mindig ösztönző volt arra, hogy akár jó sorsban, akár rossz sorsban, de ez a hozzáállás a helyes, a jó Isten tudja, hogy mit miért, és ahogy Szent Pál mondja, Isten mindent a javunkra fordít, legyen ezért meg az ő akarata. Amikor püspökké szenteltek, akkor is jelmondatot kellett választani. Sokat gondolkoztam, hogy vegyem-e vissza az Assisi Szent Ferencét, vagy maradjon a „Legyen meg a te akaratod!”. Abban az időben, amikor püspökké lettem – az újdonsült demokráciában és itt, a mi körülményeink között, ahol a nacionalizmus újra és újra föllángolt és föllángol a mai napig is –, úgy gondoltam egyszerű és rövid is legyen, a jelmondatom, ezért a szeretethimnuszból választottam: „Legnagyobb a szeretet”. Az egyiptomi Józsefet eladták a testvérei, s később nagyon megrémültek, hogy kezdődik a bosszú, de nem lett bosszúállás belőle, hozzá hasonlóan én is vallottam magammal kapcsolatban, és ezt próbáltam elmélyíteni: József vagyok, az embertestvéreim testvére, így ez illett ehhez a képhez a legjobban, és így lett aztán a püspöki jelmondatom: „Legnagyobb a szeretet.”

Hogyan fogadta a püspöki kinevezését?

Szent Pál apostol megtérését felidézve, én is elmondhatom, hogy „rugdalóztam”, ezért is húzódott a püspöki kinevezés szinte két éven keresztül. Úgy éreztem, nem vagyok alkalmas erre a feladatra, persze az is engedelmesség alapján történt, hogy elfogadtam. Anno a kispapok lelki vezetője voltam tizenkilenc éven keresztül, azt úgy éreztem, hogy nagyon szerettem végezni. Ez a tizenkilenc év is mutatja azt, hogy meg tudtam találni velük a hangulatot, és ők is elfogadtak, így tudtam velük dolgozni. A püspöki kinevezéstől vonakodtam, s mivel az érsek úr, úgy éreztem, nagyon akarta, hogy én legyek a munkatársa, végül is beadtam a derekamat, így vállaltam el. De ezt a feladatot nem tudtam annyira magamévá tenni, mint ahogy a korábbiakat.

Miért tartja fontosnak, hogy jelen legyen különböző közösségek, lelkiségek találkozóin?

Az érsek úr döntött abban, hogy nincs értelme mind a két püspöknek Gyulafehérváron lennie, amikor a híveinknek nagy része itt van, a Székelyföldön, tehát legyek itt, ahol a hívek többségben vannak. Gazdasági dolgokkal a segédpüspöki hivatalban nem foglalkozunk, az eredeti elgondolás szerint nekem elsőrendű feladatom, hogy jelen legyek az emberek között. Éppen ezért minden olyan alkalmat felhasználok, ami a velük való kapcsolatot ápolja.

Amikor itthon vagyok, minden reggel én végzem a szentmisét itt, a kápolnában, illetve vasárnap is egy szentmisét. Gyakran mondják az idősek, milyen nagy kegyelem a jó Istentől, hogy minden nap látják a püspököt, hisz régebb csak kétévenként egyszer láthatták. Számomra ez is egy visszajelzés arról, hogy az emberek jó néven veszik, ha köztük vagyok. Fel is használok erre minden alkalmat, és amikor csak lehet, minden rendezvényen szívesen ott vagyok, búcsúk alkalmával, felújított templomok, de ravatalozók megáldásakor, a lelkiségi találkozókon is részt veszek. Fontos ez, hogy az ember jelen legyen, és lássák a hívek, így minél jobban lelkesíthetjük őket hitükben, és megtarthatjuk egyházunk mellett.

Hogy tudja a leginkább megtalálni a hívekkel a közös hangot?

Szalézi Szent Ferenc a szelídségre építette a maga lelkiségét, és azt a közmondást tette alapjává, hogy egy kanál mézzel több legyet lehet megfogni, mint egy hordó ecettel. Valóban ez a helyzet. Ha az ember szeretettel van, szeretettel közeledik, és szeretettel fogadja az embereket, akkor meg lehet nyerni őket. Nem kell tudós legyen, vagy különleges adottságokkal rendelkezzen. A szeretet az, ami mindent legyőz, mert mindennél nagyobb. Én régóta megtapasztaltam ennek kapcsán valamit, és szoktam is mondani: a mi székelyeinknek ha a pap a szívükbe be tudta lopni magát, akkor mindenre képesek érte, de ha nem, akkor is mindenre képesek… hogy elmarják őt. Ez is mutatja azt, hogy szeretettel lehet az emberekkel bánni, hogy érezzék azt, hogy a pap hozzájuk tartozik, az övék, az ő gondjukat viseli, az ő problémájukat próbálja megoldani, nekik akarja adni egészen magát.

Van olyan pasztorációs terület, amelyre nagyobb figyelmet kellene mindenkinek fordítania, amit esetleg kissé elhanyagoltnak tart?

Két dolgot említenék eddigi tapasztalatom alapján. Az egyik a szekták kérdése. Nagyon erőteljesen működnek, itt, Csíkszeredában is. A postaládáink igencsak megtelnek szóróanyagaikkal, azon kívül pedig kihasználnak minden lehetőséget az irásaik terjesztésére, például a csíksomlyói búcsút is. Tehát ez az egyik dolog, amire nagyon oda kell mindenkinek figyelnie, mert könnyen el tudják vinni az embereket.

A másik kérdés pedig a romapasztorációé. Szinte nincsen olyan egyházközség, ahol romák ne lennének. Ha tényleg nem próbál meg minden pap és minden ember ebben a vonatkozásban valami megoldást találni, az ő fölemelésükön, hitbeli nevelésükön fáradozni, sőt munkahely szempontjából is segíteni őket, akkor elveszettek számunkra. Másoké lesznek, akik felpártolják őket, és nálunk nagyobb gondot fordítanak rájuk. Nagyon sok mindent le kellene küzdenünk ebben a tekintetben, főleg a papjainknak. Legtöbben azt mondják, hogy nem érdemes a roma közösségekkel foglalkozni, mert nem biztos, hogy lehet eredményt elérni, főleg látványosat. Sepsiszentgyörgyön komoly háttértapasztalat van, külön plébániájuk is van, ott vannak a Szeretet Misszionáriusai is, akik foglalkoznak velük. Most, hála Istennek, vannak roma kispapjaink is, bár állítólag az a vélemény, hogy nem nagyon tudnak az övéik között dolgozni. Ugye, az Úr Jézus is azt mondta, senki sem próféta a saját hazájában. Az igazság e tekintetben az, hogy az idő majd eldönti, mi lehetséges, viszont tény, hogy valamilyen formában kell a roma közösségekkel foglalkozni, s ez pedig olyan kihívás, amihez át kell törni az előítéleteinket.

Mit jelent a püspök úr számára Márton Áron hagyatéka?

Hála a jó Istennek, ez is egy külön kegyelem, hogy az ő idejében voltam kispap, és bár ő szobafogságban volt, nem sokat láttuk, és nem sokszor találkoztunk vele, de beosztva ministrálhattunk minden nap a kápolnában, meg aztán ötöd-, hatodéves korunkban már a teológián tanított is. Átjártunk hozzá, és taníthatott is bennünket. Így találkozhattunk vele. 1967-ben, amikor a szobafogságát feloldották, és átjött a teológiára, a kispapjait meglátogatni, felejthetetlen élmény volt az a kitörő öröm, ahogy a szűnni nem akaró taps fogadta őt… Nemcsak a papszentelésemet köszönhetem neki, hanem a papi kinevezéseket, illetve a kihelyezéseket is, meg aztán a Fehérvárra való behívást is. Az a nagy kegyelem is megadatott, hogy halála után nemcsak a ceremónia szervezőbizottságában voltam benne, hanem két este a virrasztás alkalmával az igét én hirdettem. Ezt is kitüntetésnek éltem meg, hogy egy ilyen nagy püspöknek a ravatalánál kétszer beszélhettem. Számomra azért nagy példakép a püspök úr, mert elveihez következetesen hűséges volt, nem lehetett megtörni őt sem a börtönévek alatt, sem a házi őrizet alatt. Ezzel a jellemes ember igazi képét adta mindannyiunk számára, akire minden idők embere feltekinthet. Ebben próbálom én is követni – még ha nem is olyan időket élünk most, amilyeneket ő élt végig –, hogy minden feladatban következetes legyek, és próbáljam az elveimet, a jelmondatomat megvalósítani. Persze, a mai időknek is megvannak a maguk kihívásai, és ezek között kell  mi is megmaradjunk igazi Isten-szolgának.

Véleménye szerint milyen kihívások állnak ma az ember útjába, akár a hivatás kérdését illetően, illetve kik lehetnek ma a példaképek?

A mai életnek elég sokféle kihívása van, de a legnagyobbnak én az elanyagiasodott világot, a globalizációnak ezt a vonását látom. Ez sokféle tekintetben és formában fertőzi meg az embert, és még az Istennek szentelt emberek is csak nagyon nagy erővel tudják visszaverni saját életükben is. Biztos, hogy szükségünk van eszközként mindenre, autóra, pénzre, nem lehet egy egyházközséget csak úgy vezetni és irányítani, hogy ne legyenek meg a megfelelő feltételek. De sajnos olyan könnyen és hamar el tud csúszni az ember, ezért nagy kontrollra és odafigyelésre van szükség ebben a tekintetben, hogy senki ne menjen el az elanyagiasodottság irányába. A másik nagy kihívás – különösképpen a fiatalokra vonatkozóan – az internetezés. Olyan könnyen el tud csúszni az ember, erkölcsi szempontból is könnyen a mélyre jut. Ebben a világban újra és újra hangossá válik ez a nagy szabadosság, hogy bármit lehet. Hogy ez hova viszi az emberiséget? A nagy Római Birodalom összeomlott, mert erkölcsileg nullává vált, és valószínű, ha mi, idősebbek nem is érjük meg, de a világ most is errefelé halad… Ezeket látom én olyan kihívásnak, amelynek a következménye lehet az, hogy megcsappan a hivatások száma. Az elkötelezettség, a hűség, a kitartás egyre „halványabb” fogalmak, bomlanak fel a házasságok, nagyon kevés lett a kitartó, egy életre hűségesen vállalt, megélt család. Ez megint olyan dolog, ami nem jó felé visz. Ezért próbáljuk hangsúlyozni az elkötelezettség, a hűség, a kitartás fontosságát.

Ha visszagondol az elmúlt ötven év történéseire, van-e valami olyan kiemelkedő élmény, amit szívesen megosztana az olvasókkal?

Emberileg nézve is elég hosszú a hetvennégy év, és ebből ötven év a papi élet szolgálatában. Sok mindent tartogatott és tartogat az élet az ember számára. Biztos, hogy nagyon sok élményt lehetne kiemelni, de én a legfontosabbaknak azokat a vallásos élményeket tartom, amelyek meghatározóak voltak az életemben: az elsőáldozás vagy bérmálkozás, ami mély nyomot hagyott, s ugyanúgy a papszentelés is. Ezen kívül, hála Istennek, a `89-es fordulat után megadatott az a nagy lehetőség, hogy az ember sok felé eljuthatott. Annak idején még a kommunistaidőben, fogalmazódott meg bennem a gondolat vagy vágy, mint a mesékben, hogy három helyre szeretnék eljutni életemben: elsősorban a Szentöldre, ahol az Úr Jézus élt, és ahol vállalta értünk a megváltás nagy művét, aztán Rómába, ahol az egyházunk szíve dobog, és nem utolsósorban egy Mária-kegyhelyre. Ez annak idején utópiának tűnt, mert kétévenként lehetett útlevelet kérni, és akkor sem volt biztos, hogy az ember azt megkapja. Én a kommunistaidőben nem is igen voltam külföldön. Éppen ezért jelentett óriási nagy élményt, hogy a jó Isten mégis megadta azt a nagy lehetőséget és kegyelmet, hogy a `89-es fordulat után ez a vágyam beteljesedett. Két alkalommal jártam már a Szentföldön, 1992-ben először és 2009-ben másodszor. Rómában, mióta püspök lettem, azóta már hivatalból is több alkalommal, ad limina látogatásokkor, szentté vagy boldoggá avatásokon, például Apor Vilmos püspök boldoggá avatásán vagy Szent II. János Pál pápa és Szent XXIII. János pápa szentté avatásán. Ezen kívül hívekkel zarándokúton is voltam Rómában, úgyhogy már nem is tartom számon, hányszor jártam ott. Elég sok Mária-kegyhelyre is eljutottam zarándokként: Fatimába már háromszor is, egyszer Lourdes-ba, aztán Częstochowába is – idén hetedszer fogok vezetni vonatos zarándoklatot innen, Erdélyből –, illetve voltam még a németországi Altöttingben is. Talán ezek a legjellegzetesebb élményeim, amelyek ezeknek a kívánságoknak, vágyaknak a nyomán teljesedtek be életemben.

Vannak-e olyan álmok a szívében, amelyeket szeretne megvalósítani, vannak-e olyan helyek, ahová még szeretne eljutni?

Nekem már különlegesebben nincsenek ilyen vágyaim. Egyetlen dolog foglalkoztat most már, az hogy készülni kell a legnagyobb vágyunk megvalósítására, hogy az ember eljusson a mennyországba. Ezért nagyon sokat foglalkoztat az, vajon hogy lesz a vég, mi vár az emberre, és ezért minden este úgy fekszem le, ott a kérdés, vajon reggel fölkelek-e, és minden este az utolsó imádságomba is azt kérem, hogy adja meg a jó Isten a jó halál kegyelmét. Ez foglalkoztat most a leginkább, már különlegesebben nem vágyódok sehova. Persze elmegyek még zarándoklatokra, ha meghívnak vagy óhajtják, és a programomba belefér, de már ilyen vonatkozású vágyaim nincsenek. Minden nap, amikor jönnek az újságok, megnézem, kik haltak meg, és nemcsak azért, hogy van-e közöttük ismerős, hanem hogy hány évesek voltak. És ugye nagyon sok 60-70 éves ember távozik nap mint nap a földi életből, éppen ezért mondtam, hogy nekem már erre is kell gondolnom, és ezt is szem előtt kell tartanom.

Mit üzen az olvasóknak?

Érdekes, hogy nem rég olvastam Frankl egyetemisták körében végzett felmérésének eredményét. Ő arról kérdezve őket, mit tartanak a legfontosabbnak az emberi életükben. Azt írja, hogy nem a nemi ösztön, nem a vagyonszerzés, hanem sokkal inkább az élet értelme és célja érdekli most a fiatalságot a legjobban. Tény és igazság az, hogy ha az ember életének értelmét és célját nem találja meg, akkor fölösleges élni, mert akkor csak céltalanul bolyong a világban, és értelmetlenné válik minden. Nem tud megvalósítani értékes és szép dolgokat, amikkel magának és embertársainak javára is lehetne. Én ezt szeretném kihangsúlyozni, a prédikációimnak a gondolatmenete is mindig ez, hogy az ember találjon rá a jó Istenre, mint életének értelmére és céljára. Amit Isten értünk tett és tesz, hogy vagyunk és gyermekeivé fogadott minket, ennek legyen gyümölcsöző hatása az emberiségre, és végül pedig az ember eljusson oda, ahol a jó Isten várja őt.

Kérdezett: Serbán Mária és Dénes Gabriella

www.romkat.ro