476 esztendeje, 1550 októberében egy dühös, alig huszonegy esztendős fiatalember, bizonyos Török János, enyingi Török Bálint fia, elégtételt vett apja haláláért a törökön. A dévai rajtaütés olyan remekül sikerült, hogy a budai pasa jobbnak látta visszafordulni erdélyi hadjáratából…

1550-ben török rabságban meghalt Török Bálint, magyar főnemes, nándorfehérvári bán. Még 1541-ben fogták el a törökök, trükkel, ahogy a budai várat is bevették. A török „felmentő sereg” janicsárjai egyszerűen besétáltak a nyitott várkapukon és mikor már elegen voltak odabent: kard ki kard! 

Buda elveszett.

Török Bálint meg úgy tudta, többekkel együtt vendégségbe megy Szulejmán szultánhoz. A többiek aztán mehettek útjukra, de Bálint urat annyira „megkedvelte” Szulejmán, hogy magánál marasztotta. Egészen haláláig. Hiába volt a család minden próbálkozása, a szultán ragaszkodott „kedves” rabjához. Tán veszedelmes ellenfelet látott benne…

Érthető, hogy fia, Török János - igen, őt is ismerhetjük az Egri csillagokból – ezek után nem igazán rajongott a törökökért.

„Rágondola Terek János dolgára,

Írnak vala ezörhatodfélszázba,

Vala huszonegy esztendős korába,

Álla János királné udvarába.

Eszt királné asszonnak megjelenté,

Hogy őfelsége szolgája úgy lenne,

Az terekkel együtt hadba nem lenne,

Sőt attyájért holtig ellenök lenne.”

– írta Tinódi Lantos Sebestyén Enyingi Terek János Vitéssége című históriájában.

Csakhogy 1550-re Izabella királyné és Fráter György, akik még annak idején 1541-ben együtt, lelkesen – vagy kevésbé lelkesen – lepaktáltak a szultánnal, összekülönböztek egymással. A királyné továbbra is a törökben látta hatalma biztosítékát, hogy fia, az ekkor tíz esztendős János Zsigmond, Erdély első fejedelme, megmaradhasson pozíciójában. György barát pedig – mint annyiszor életében – váltott és Ferdinánd királyban látta Erdély jövendőjének kulcsát. Az ilyen nézeteltérések akkoriban pedig elegendő okot szolgáltattak egy jó kis belháborúhoz.

Izabella természetesen kijátszotta török kártyát, Kászim (más forás szerint Kászon) budai pasához fordult segítségért. A terv az volt, hogy törökök Gyulafehérvárnál egyesülnek a havasalföldi és moldvai vajdák csapataival és királyné oldalán álló erőkkel.

1550 októberében a törökök jöttek is, ha már hívták őket. Hogy ne csak úgy utazgassanak Erdélyben, nem maradhatott el egy kis előírásszerű fosztogatás sem. Számukra erről (is) szólt a háború… Szépen, sorra foglalták el az útjukba eső városokat, várakat. Már amelyiket kellett. Déva például ekkoriban a törökökkel szövetséges szapolyai-pártiak kezén volt, akik szívesen látták a török előcsapatokat.

„Kászon eközben kétszáz lovast küldött előre Feru agával (ezek Déva várának külvárosában szálltak meg), majd újabb ötszázat. Midőn ezt Török János megtudta – dicsőségre és bosszúra szomjazó ifjú, aki eszében tartotta, hogy apja, Bálint Budán esett fogságba, és bizánci fogságban senyvedt el; Hunyad erős vára az övé volt, és sok híve Déva közelében –, elhatározta, hogy apja emlékének az ellenség véres öldöklésével mutat be mintegy halotti áldozatot. 

S mivel úgy vélte, hogy ilyenkor nincs helye a habozásnak, kipuhatolván előbb a városbíró és a polgárok hűségét, mindössze 113 lovassal és 67 gyaloggal még éjjel útra kelvén, kora hajnalban parancsot adott a gyalogosoknak, hogy a sövénykerítéseken át törjenek be, ő maga pedig a lovasokkal leverette a kapu reteszeit (mert a község fal nélkül, erődítetlen volt), benyomult, és a részint még félálomban lévőket, részint fegyver után kapkodókat megfutamította, a házakban lekaszaboltatta, az úton szembejövőket leterítette. 

Ez az öldöklés annál nevezetesebb volt, mivel (Török emberei) az utakat és ösvényeket is megszállották, úgyhogy nem volt menekvés: az elszéledőket készen állók várták és levagdosták. Maga János is lovon Feru aga egyik gyalogos kísérőjével (…) veszedelmes párbajba bocsátkozott: végül is hosszas küzdelem után élete kockáztatásával győzött: ellenségét mindkét oldalán tőrrel döfte át. Feru aga majdnem minden emberével együtt elesett. 

A győzelem és bosszú dúsabb volt, mint a zsákmány, mert annyi sok ellenség lekaszabolásával, (…) nyilván csak apja halálát akarta kiengesztelni. Mikor néhányan mégis visszaszállingóztak a táborba, és az ellenség erejéről, sokaságáról szólván (…) az igazat tódításokkal tetézték, Kászon attól tartván, hogy bekerítik, hiszen a málhája is elakadt azon az úton, amelyen jöttek: dolgavégezetlen kényszerült Budára megtérni.” - Forgách Ferenc: Martinuzzi és Izabella históriája.

Azaz egy dühös, huszonegy esztendős fiatalember, hogy elégtételt vegyen apja haláláért egyetlen húzással megfutamította a török intervenciós sereget. Hja, kérem, így mentek a dolgok akkoriban… Ahogy Tinódi írta:

„Rémülés nagy lőn ez az pogánoknak,

Futó terek megmondá az ötszáznak,

Kik mind az Kászonhoz hamar futának,

Azon lőn nagy bánattya az basának.

Elindula Buda felé hadával,

Hogy ne járjon nagyobb szégyenvallásval.

Terek Bálint halálájért fiával

Igy járt vala vitéz Terek Jánosval.”

Forrás: Wikipédia; Forgách Ferenc: Martinuzzi és Izabella históriája; Tinódi Lantos Sebestyén - Enyingi Terek János Vitéssége; Magyar Elektronikus Könyvtár

Kép: Illusztráció! Török-magyar összecsapás