A ferences jubileumi év végére hívtam meg a Szent Erzsébet templomunk búcsú ünnepére. Szent Erzsébet is élete vége felé a ferences harmadrendben kötelezte el magát a szegények és Isten szolgálatára. Gondoltam, jó alkalom lehet ez, hogy az egyik legismertebb magyar ferencessel zárjuk a jubileumi évünket, amit az egyházunk Assisi Szent Ferenc halálának 800 éves évfordulójára hirdetett meg, és amiről a plébániánkon is többféleképpen megemlékeztünk az év folyamán.

Csaba testvérrel futólag már korábban is összefutottam, de személyesen nem ismertem. Viszont a torontói plébániánk évente kétszer süteményvásárt szervez a Csaba testvér alapítványa által működtetett erdélyi gyermekotthonok számára. Járt is már itt Torontóban tíz évvel ezelőtt, az előző plébános hívta meg. És persze hallottam róla én is sok mindent. Az utóbbi néhány évben kimondottan bántó dolgokat is. Sok rosszindulat árad mostanában feléje. Azt hiszem, sokan összemossák a nevét az előző kormány hibáival és bűneivel, mint ahogy az egyházat is általában, minden disztingválás nélkül sokan belekeverik az előző, vagy éppen a jelenlegi kormány elleni háborgásokba. Aztán azt is sejtem, főleg a kommentekből a Csaba testvér nevével kapcsolatos hozzászólásokban, hogy eléggé sokan nem tudják megbocsátani a ferences szerzetesnek, hogy nem tökéletes. Hogy vannak hibái, sőt talán gyengeségei is. De ez az ember mégis így tudott több ezer hátrányos helyzettű, sokszor magára hagyott gyermeket felnőtté segíteni, hogy ebben a folyamatban "nem tudott mindig a helyzet magaslatán lenni" – ahogy másokra vonatkozóan gyakran hallottuk tőle. Talán olyan hibái is lehettek, amelyek nem fértek mindig össze a rengeteg szabállyal, az egyre csak szaporodó előírásokkal, amelyek a gyermeknevelést segíteni akarják. A végtelen sok elvárásról pedig ne is beszélve, amik egy pap életét néha szinte már fojtogatóvá teszik. És mégis: akart vajon ez az ember bántani, pláne megfontoltan ártani bárkinek is az életében? Én ezt egyszerűen nem tudom elképzelni, de ami a legfontosabb: tudtommal bizonyítva sincsen. Mondani, vádaskodni, pláne névtelenül állítani mindenfélét a közösségi platformokon pedig nagyon könnyen lehet. Túl könnyen. Néha csak úgy árad a mocsok, méltatlanul. Másokat könnyelműen mindenféle vádakkal illetni persze mindig méltatlan.

Én most találkoztam igazából először személyesen Csaba testvérrel, és tekintettel arra, ami zajlik most körülötte, azt kell mondjam, engem most jó érzéssel tölt el, hogy ezt az embert mindenek ellenére és mindennel együtt felvállalhatom. És bátorítok mindenkit, akiben van még jóérzés némi egyházias érzülettel párosulva, pláne pedig elköteleződés a szegények, a ferences lelkiség iránt, ne féljen kiállni Csaba testvér mellett! Persze, ne csak okosan tegyük ezt, hanem lehetőleg bölcsességgel, az Istentől kapott hitünk fényében látva azt, ami van: Csaba testvér nem tökéletes. Ő nem egy angyal, pedig a sokezer gyermek, akikre az életét rááldozta, valószínű annak tartja, Csaba testvér az ő "papbácsijuk", aki segített nekik, sőt velük volt életük legnehezebb pillanataiban, és ezért mondhat bárki bármit bármilyen megfontolásból is ellene, számukra Csaba testvér Csaba testvér marad. Mert a kutya ugat, a karaván meg halad: Csaba testvér továbbra is teszi a dolgát, kormányok jönnek és mennek, ő ugyanazt a ferences csuhát hordja, ahogy tette tíz évvel ezelőtt, meg húsz évvel ezelőtt, meg amikor az első gyermeket behozták hozzá, és otthagyták nála a ferences rendházban, akkor is.

Engem egyébként, ahogy most találkoztam a ferences Csaba testvérrel személyesen, meglepett a lelki üdesége és a szellemi élessége. Itt-ott egy-egy megszólalását hallva-látva és néhány könyvét korábban olvasgatva persze eddig is sejtettem, hogy azért nagyon sok értékes emberi-szerzetesi-papi tapasztalat gyülemlett össze benne az évek során és találkozott mindez a benne vibráló, és valószínű alapból adott tágas szellemi érdeklődéssel, legyenek azok a személyi valóságunk, a család, az egyház, a társadalom története, a világ felépülése és működése iránt, úgy teológiai és filozófiai megközelítésből, mint az irodalom szempontjából, sőt bizonyára mentálhigiénés és pszichológiai vetületekből nézve is.

Mindez azonban Csaba testvérnél feltűnő egyszerűséggel párosul. Magatartásának alapállását alázatnak is nevezhetjük. Például én biztos többet beszélek, amikor egy társaságban vagyunk, mint ő, akárhogy is utáljam most ezt magamban, ez van, hogy valahogy mindig úgy alakul, hogy a ferences a csendesebb, az alázatosabb, a meghallgatóbb, a türelmesebb, az elengedőbb, a jezsuita meg hozzá képest csak nyomja a sódert. És amit tulajdonképpen csodálni tudok ebben az emberben, ahogy mer egyszerű lenni. Bízik is, azt hiszem, egész lényével abban, hogy nem csak rajta állnak vagy múlnak a dolgok. Jónéhány autentikus élménye lehet már arról, hogy nagyon is van és számít is a Gondviselés. Hogy ráhagyatkozzunk a jó erőkre, a felfelé húzó spirálra, a megtartó Lélekre. Ezért aztán szabadabban is mer kockáztatni, sőt provokálni is talán. Azt hiszem, Csaba testvérben van is egy kis huncutság, éppen annyi, amennyinek egy székely ferences szerzetesnél lennie kell.

Horváth Árpád