Nagycsütörtökön Ferenc pápa tíz római plébánossal ebédelt
Pápasága első évétől kezdve hagyományt teremtve, Nagycsütörtökön, amikor az egyház a papság alapítására emlékezik, a Szentatya mindig meg akarta élni a szeretetközösség pillanatát tíz római, egyházmegyei plébánossal és szerzetessel. Egy közülük Romániában született, egy másik a Kongói Demokratikus Köztársaságban, de mindketten a római egyházmegyében lettek inkardinálva.
Angelo Becciu érsek, vatikáni államtitkár-helyettes lakásában Ferenc pápa együtt ebédelt tíz pappal, akik elmesélték mindennapi tapasztalataikat, problémáikat. A pápa figyelemmel meghallgatta őket és tanácsot adott nekik: legyenek közel Istenhez és az emberekhez, valamint cselekedjenek úgy, hogy a szegények otthon érezzék magukat a plébániákon – számol be az ebédről az Osservatore Romano vatikáni napilap.
Ne a világ felé, hanem Jézus felé induljunk!
Nagypéntek a Vatikánban
Március 30-án, nagypénteken délután öt órakor kezdődött a vatikáni Szent Péter-bazilikában Urunk szenvedésének az ünneplése. A hagyományoknak megfelelően ezen a napon nem Ferenc pápa, hanem a Pápai Ház szónoka, Raniero Cantalamessa mondott homíliát.
Nagypénteken az Egyház nem mutat be szentmisét, mert ahogy Jézus előre mondta: „jönnek napok, amikor a vőlegény elragadtatik tőletek”. Ennek drámaiságát fejezte ki a liturgia, amikor a szertartásnak megfelelően a vértanúság piros miseruháját viselő Ferenc pápa leborult az oltár előtt, majd így imádkozott: „Emlékezzél meg irgalmasságodról, Urunk, Istenünk, és örök oltalmaddal szenteld meg híveidet, akik számára vére árán szerezte meg a húsvét szent titkát, a te fiad, Jézus Krisztus, aki él és uralkodik mindörökkön öröké! Ámen!”
A szertartáson a helyi hagyományoknak megfelelően a Pápai Ház szónoka mondott homíliát Aki látta, tanúságot tesz róla címmel. Cantalamessa atya János apostol tanúságtételéről beszélt, aki ott volt a kereszt tövénél, szemtanúként látta az eseményeket és megértette annak benső jelentőségét: Krisztusban, Isten feláldozott igaz Bárányában beteljesedett az ősi húsvét. Krisztus a kereszten az „új templom”, akinek oldalából Ezekiel prófétai szavai nyomán az új élet vize csordult és aki halála pillanatában rálehelte a világra az új teremtés Lelkét. Ezekből a jelekből értette meg a szeretett tanítvány, hogy Jézus utolsó szava a kereszten – Beteljesedett! – mit is jelent valójában.
A keresztények ismertető jele, a kereszt – a kapucinus szónok szerint – az ellentmondás jele, mert Isten hatalma a gyöngeségben, bölcsessége a balgaság dolgában tárult föl. Isten a kereszten a „saját színe” alatt tárja föl titkát annak legmélyebb és legigazabb tartalmában. Isten ugyanis agapé, áldozatos szeretet, mely a kereszten mutatja fel Isten önátadásának végtelen képességét, ahogy a tanítvány írja evangéliumában: „Szerette, mindvégig szerette őket…, annyira, …hogy saját egyszülött Fiát adta oda érte.”
Raniero Cantalamessa beszédében a fiatalokra vonatkoztatta üzenetét, akikre ebben az évben különleges lelkipásztori törődéssel figyel az Egyház. Jánosra utalt, aki egészen fiatalon követni kezdte Jézust és egész teológiája ebből a személyes kapcsolatból ered. Amíg Pál Jézus művére figyelt az írásaiban, addig János Jézus személyére. A „Mit csinált ő?” kérdéssel szemben a „Kicsoda ő?” kérdésre válaszol. Innét érthető, hogy evangéliuma telis-tele van Jézus önértelmező kijelentéseivel: „Én vagyok… Én vagyok, az út, az igazság és az élet, Én vagyok a világ világossága.” Végül elég csak azt mondania: „Én vagyok!”
A szónok azt ajánlotta a fiataloknak, ne azt kérdezzék meg, hogy mit is kell tenniük, hogy ők mit is adhatnának az Egyháznak, hanem előtte ismerjék meg azt, amit Jézus ad nekik. Éppen ezért kell minden fiatalnak megújítania Jézussal való személyes kapcsolatát, hogy Ferenc pápa írja Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdításában. Ez a találkozás éppen azért lehetséges, mert az Úr föltámadt, és így élő személyként van közöttünk. Minden lehetséges annak, aki találkozik vele és nélküle semmi nem változik meg valójában.
Ezt követően Cantalamessa atya az öreg János apostol levelét idézte, aki a fiatalokat óva inti a világ dolgaitól. Bizonyára nem arról a világról beszél itt János apostol, amit Isten teremtett és szeretett. A szegényekkel, a peremre szorultakkal való kapcsolat, éppen a közéjük keveredés adja furcsa módon a legjobb elkülönülést az apostol említette világtól, aminek fejedelme az önzés szelleme. A mai világ elsodró áramlatával szemben a kapucinus atya azt ajánlotta a fiataloknak, hogy forduljanak vele szembe, és induljanak el az ellenkező irányban. Ez az ellenkező irány azonban nem egy hely, hanem egy személy: Jézus, a mi barátunk és megváltónk. Végül XVI. Benedek Deus caritas est enciklikájára utalt, amely a teológus pápa nagyon is kézzelfogható módon összekapcsolja az éroszt és az agapét, a felszálló nagy érzelmi szeretetet és a lehajló, szolgálni tudó karitászt. Így a kereszténység nem lemondás a szeretet öröméről, hanem a kettő egyesítése, és ennek erejében önmagunk odaajándékozása a másiknak.
A pápa megrendítő imája nagypénteken: Jézus add meg nekünk a szégyen, a bűnbánat és remény kegyelmét
Március 30-án, nagypéntek estéjén a hagyományoknak megfelelően a pápa imája és áldása zárta a a Colosseumnál tartott keresztutat.
Az ima felolvasásakor a Szentatya véletlenül kettőt lapozott, ezért a szöveg középső része nem hangzott el, de a Szentszék a teljes szöveget közzétette, mert a pápa nem szándékosan hagyott ki egy részt.
A Szentatya imáját, melyet a keresztút végén elmondott, teljes terjedelmében közöljük.
Urunk, Jézus, tekintetünkkel feléd fordulunk, szégyen, bűnbánat és remény tölt el minket.
Határtalan szeretetedet látva szégyen borít el minket, mert hagytuk, hogy egyedül szenvedj bűneinkért:
szégyen, mert elfutottunk a próbatétel elől, bár ezerszer is mondtuk neked: „Ha mindenki elhagy is, én nem hagylak el soha”;
szégyen, mert Barabást választottuk, és nem téged, a hatalmat, és nem téged, a látszatot, és nem téged, a pénzistent, és nem téged, a világiasságot, és nem az örökkévalóságot;
szégyen, mert szánkkal és szívünkkel kísértettünk téged, valahányszor próbatétel előtt álltunk, és azt mondtuk neked: „Ha te vagy a messiás, mentsd meg magad, s mi hinni fogunk!”;
szégyen, mert sokan, még szolgáid közül is néhányan, engedték, hogy félrevezesse őket a nagyravágyás és a hiú dicsőség, és így elveszítették méltóságukat és első szeretetüket;
szégyen, mert korosztályunk egy megosztott, háborúk szabdalta világot hagy a fiatalokra; olyan világot, amelyet elemészt az önzés, s ahol a fiatalok, a kicsinyek, a betegek, az idősek ki vannak rekesztve;
szégyen, mert már nem is szégyenkezünk;
Urunk, Jézus, mindig add meg nekünk a szent szégyen kegyelmét!
Arcunkat bűnbánat is betölti, mely látva beszédes csöndedet irgalmasságodért esedezik:
bűnbánat, mely abból a bizonyosságból fakad, hogy egyedül te tudsz megmenteni minket a rossztól, egyedül te tudsz kigyógyítani minket a gyűlölet, az önzés, a gőg, a mohóság, a bosszú, a kapzsiság, a bálványimádás leprájából, egyedül te tudsz úgy átölelni minket újra, hogy visszaadod gyermeki méltóságunkat, és örülsz annak, hogy visszatérünk az atyai házba, az életbe;
bűnbánat, mely abból forrásozik, hogy átérezzük kicsinységünket, semmiségünket, hiábavalóságunkat, és amely engedi, hogy a megtérésre hívó gyengéd s mégis erős szólításod megsimogasson minket;
Dávid bűnbánata, aki nyomorúsága mélyén benned találja meg újra egyetlen erejét;
bűnbánat, mely szégyenünkből születik, abból a bizonyosságból, hogy szívünk mindaddig nyugtalan marad, amíg meg nem talál téged, s benned teljességének és nyugalmának egyetlen forrását;
Péter bűnbánata, aki meglátva tekintetedet keservesen siratta, hogy megtagadott az emberek előtt.
Urunk, Jézus, mindig add meg nekünk a szent bűnbánat kegyelmét!
Mérhetetlen fenséged előtt állva elkeseredettségünk sötétjében fellobban a remény lángja, mert tudjuk, hogy irántunk érzett szereteted egyetlen mértéke az, hogy mértéktelenül szeretsz minket;
a remény, hogy üzeneted ma is sok embert és népet ösztönöz arra, hogy elhiggyék: egyedül a jó győzheti le a rosszat és a gonoszságot, egyedül a megbocsátás küzdheti le a dühöt és a bosszút, egyedül a testvéri ölelés oszlathatja el a másikkal szembeni ellenségeskedést és félelmet;
a remény, hogy áldozatod ma is árasztja az isteni szeretet jó illatát, s hogy ez a szeretet megsimogatja megannyi fiatal szívét, akik neked szentelik életüket, s a szeretet és az ingyenesség élő példáivá válnak ebben a nyereség és a könnyű kereset logikája által tönkretett világunkban;
a remény, hogy a sok misszionárius ma is kihívás elé állítja az emberiség elaltatott lelkiismeretét, életüket is kockára teszik, csak hogy szolgáljanak téged a szegényekben, az eldobottakban, a bevándorlókban, a láthatatlanokban, a kizsákmányoltakban, az éhezőkben és a bebörtönzöttekben;
a remény, hogy a te szent és bűnösökből álló Egyházad minden hitelrontó kísérlet ellenére ma is olyan fény, amely megvilágosít, bátorít, felemel, és tanúságot tesz az emberiség iránti végtelen szeretetedről, a másokért élt élet modellje, az üdvösség bárkája, a bizonyosság és igazság forrása;
a remény, hogy keresztedből – mely sok törvénytudó és képmutató kapzsiságának és hitványságának eredménye – a feltámadás fakadt, mely a sír sötétségét a napnyugtát nem ismerő vasárnap hajnali fényévé változtatja, és megtanít minket arra, hogy szereteted a mi reményük.
Urunk, Jézus, mindig add meg nekünk a szent remény kegyelmét!
Emberfia, segíts minket, hogy levetkőzzük a balodra feszített lator, a rövidlátók és a romlottak pökhendiségét, akik egy kizsákmányolható alakot, egy kritizálandó elítéltet, egy kinevethető vesztest láttak benned, egy újabb alkalmat arra, hogy a saját bűneiket másokra, sőt Istenre terheljék.
Emberfia, inkább azt kérjük, hogy a bűnbánó latorral tudjunk azonosulni, aki szégyenkező, bűnbánó és reménykedő szemmel nézett rád, aki a hit szemével meglátta látszólagos vereségedben az isteni győzelmet, s így térdre hullott irgalmasságod előtt, és tisztesen elrabolta a paradicsomot! Ámen!
Látlak téged, Jézus – Keresztút Ferenc pápával nagypénteken a Colosseumnál
2018. március 30. péntek 23:09
A Ferenc pápa által vezetett, március 30-án, nagypénteken este a Colosseumnál tartott keresztút elmélkedéseit idén római középiskolások és egyetemisták írták vallástanáruk, az író, újságíró Andrea Monda vezetésével. A keresztút elmélkedéseit és imádságait teljes terjedelmében közöljük.
I. állomás
Halálra ítélik Jézust
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 23,22–25)
Pilátus harmadszor is megkérdezte: „De hát mi rosszat tett? Semmi vétket nem találok, amiért halálra kellene ítélnem. Megfenyítem és szabadon bocsátom.” De azok nem tágítottak, hanem egyre elszántabban, egyre hangosabban üvöltötték, hogy feszítse keresztre. Erre Pilátus úgy határozott, hogy enged követelésüknek. Szabadon engedte hát kérésükre azt, aki lázadás és gyilkosság miatt került börtönbe, Jézust meg kiszolgáltatta nekik akaratuk szerint..
Látlak téged, Jézus, a helytartó előtt, aki háromszor próbál meg ellenállni a nép akaratának, végül mégis úgy dönt, hogy nem dönt. Vele szemben a tömeg, akit háromszor is megkérdezett, és mindannyiszor ellened döntött. A tömeg, vagyis mindenki, vagyis senki. A tömegben elrejtőzve az ember elveszíti a személyességét, sok ezer más hangnak válik a hangjává. Mielőtt téged megtagadna, már megtagadta önmagát, s elvesztette felelősségérzetét az arc nélküli sokaság áradatában. És mégis felelős. Félrevezették a
Ma rettenet tölt el bennünket ennek az igazságtalanságnak a láttán, s szeretnénk távolságot venni attól. Csakhogy amikor így teszünk, elfeledkezünk mindazon alkalmakról, amikor mi döntöttünk elsőként Barrabás, és nem a te megmentésed mellett. Amikor fülünk süket volt a Jóra irányuló hívásra, amikor jobbnak tűnt nem meglátni az előttünk álló igazságtalanságot.
Ezen az emberekkel teli téren elég lett volna, hogy csak egy szív kételyt érezzen, egyetlen hang felszólaljon a rossz ezernyi hangja ellen. Mindannyiszor, amikor az élet döntés elé állít minket, emlékezzünk erre a térre és erre a tévedésre! Engedjük meg szívünknek, hogy kételkedjen, és követeljük meg hangunktól, hogy felemelkedjen!
Kérlek, Uram, őrködj a döntéseink fölött,
ragyogd be azokat Fényeddel,
ápold bennünk a mérlegelés képességét:
csak a Rossz nem kételkedik soha.
A gyökereiket a földbe mélyesztő fák
elhervadnak, ha a Rossz öntözik őket,
te azonban az Égbe gyökereztettél minket,
lombunkat pedig a földre borítottad, hogy felismerjünk és kövessünk téged.
Mi Atyánk...
II. állomás
Jézus vállaira veszi a keresztet
Evangélium Szent Márk könyvéből (Mk 8,34–35)
Jézus összehívta a népet és tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét.”
Látlak téged, Jézus, töviskoronásan, miközben magadra veszed a keresztet. Úgy fogadod, mint ahogy mindig is fogadtál mindent és mindenkit. Súlyos, durva fával terhelnek meg, te azonban nem lázadsz, nem dobod el ezt az igazságtalan s nemtelen kínzóeszközt. Magadra veszed, s a vállaidon hordozva elindulsz. Hányszor lázadoztam és dühöngtem a nekem jutott feladatok miatt, melyeket súlyosnak és igazságtalannak ítéltem! Te nem így teszel. Csak pár évvel vagy idősebb nálam, ma azt mondanák: még fiatal vagy, de engedelmes, komolyan veszed azt, amit az élet eléd ad, minden felmerülő lehetőséget, mintha a dolgok mélyére akarnál leásni, hogy felfedezd: mindig több van ott a látszatnál, ott van egy rejtett és meglepő jelentés. Neked hála megértem, hogy az üdvösség és a megszabadítás keresztje, az elesés idején a támasz keresztje, édes iga, könnyű teher.
Isten Fia bűnösként, gonosztevőként hal meg, mégis innen születik meg annak kegyelme, hogy felismerjük a fájdalomban a feltámadást, a szenvedésben a te dicsőségedet, az aggódásban a te üdvösségedet. A kereszt, mely az ember számára a megaláztatás és a fájdalom jelképe, most – áldozatodnak hála – ígéretként áll elénk: minden halálból élet fog támadni, és minden sötétségben fel fog ragyogni a fény. És így kiálthatunk: „Üdvözlégy, kereszt, egyetlen reményünk!”
Kérlek, Uram, add, hogy Kereszted, hitünk szimbóluma fényénél
el tudjuk fogadni a szenvedéseinket, és szereteted által megvilágosítva
magunkhoz ölelhessünk keresztjeinket, melyeket halálod és feltámadásod dicsőségessé tett.
Add meg nekünk a kegyelmet, hogy történeteinkben
felfedezzük a te irántunk érzett szeretetedet!
Mi Atyánk...
III. állomás
Jézus először esik el a kereszt alatt
Izajás próféta könyvéből (Iz 53,4)
Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott.
Látlak téged, Jézus, szenvedni, miközben haladsz a Kálvária felé, hordozva bűnünk terhét. És látlak elesni, kezed és térded a földet veri, szenvedsz. Mekkora alázattal estél el! Mekkora megaláztatást érzel! Világosan meglátszik életednek ebben a töredékében, hogy te valódi ember vagy. Súlyos az általad hordozott kereszt; segítségre lenne szükséged, de amikor a földre zuhansz, senki sem siet segítségedre. Sőt, az emberek gúnyolódnak rajtad, kinevetik az eleső Isten képmását. Talán kiábrándultak, talán téves elgondolásaik voltak rólad. Olykor úgy véljük, hinni benned azt jelenti, hogy életünk során soha nem esünk el. Veled együtt elesem én is, velem együtt pedig az eszméim, melyeket rólad alkottam: mennyire törékenyek voltak!
Látlak, Jézusom, amint összeszorítod a fogaidat, teljességgel az Atya szeretetére hagyatkozol, felállsz és folytatod utadat. Ezekkel a meg-megingó első léptekkel a kereszt felé egy gyermeket juttat eszembe Jézus, aki megteszi első lépéseit az élet felé, majd elveszíti az egyensúlyát, elesik és sír, de aztán újra folytatja. A szülők kezére bízza magát, és nem áll meg; fél, de mégis előre megy, mert a bizalom felülmúlja a félelmet.
Bátorságoddal arra tanítasz minket, hogy botlásaink és eséseink soha nem tartóztathatják fel utunkat, és hogy mindig mi döntjük el: feladjuk, vagy veled együtt felállunk.
Kérlek, Uram, éleszd föl bennünk, fiatalokban,
az elesések utáni felállás bátorságát,
épp úgy, ahogy te tettél a Kálvária felé vezető utadon.
Kérlek, add meg, hogy tudjuk mindig értékelni
az élet hatalmas és értékes ajándékát,
és hogy botlásaink és eséseink
ne szolgáltassanak soha okot az élet eldobására,
hisz tudjuk: ha bízunk benned,
akkor felállhatunk,
s megtaláljuk az erőt a folytatáshoz,
mindig.
Mi Atyánk...
IV. állomás
Jézus anyjával találkozik
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 2,34–35)
Simeon megáldotta őket, és így szólt anyjához, Máriához: „Íme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak – a te lelkedet is tőr járja át –, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai.”
Látlak téged, Jézus, amint találkozol édesanyáddal. Mária ott van, rója a népes utat, rengetegen vannak körülötte. Ő egy dologban más, mint a többiek: ő azért van ott, hogy elkísérje a fiát. Naponta találkozunk ilyen élethelyzetekkel: az anyukák elkísérik a gyermekeiket az iskolába vagy az orvoshoz, vagy magukkal viszik őket a munkába. Mária azonban más, mint a többi anyuka: ő meghalni kíséri el a fiát. Ez a legborzalmasabb, leginkább természetellenes sors, amit bárkinek is kívánhatunk: látni meghalni a saját fiát. És még kegyetlenebb ez, ha az ártatlan fiút az igazságszolgáltatás nevében ölik meg. Milyen természetellenes és igazságtalan ez a jelenet a szemeimben! Édesanyám igazságérzetre nevelt engem, s arra, hogy bízzak az életben. Ám amit ma látnak a szemeim, annak semmi köze mindehhez, értelmetlen, fájdalommal teli.
Látlak téged, Mária, amint nézed szegény fiadat: hátán ott vannak a megostorozás nyomai. Arra kényszerül, hogy viselje a kereszt terhét. Valószínűleg mindjárt elesik a kimerültségtől ezalatt a teher alatt. Te azonban mégis tudtad, hogy előbb vagy utóbb sikert ér el, megjövendölték neked. Most azonban, hogy ez bekövetkezett, minden más. Mindig így van ez, mindig készületlenek vagyunk az élettel, annak durvaságával szemben. Mária, most szomorú vagy, ahogy minden más asszony is szomorú lenne a helyedben. Ám nem vagy reményvesztett. Szemeidben nem aludt ki a fény, nem a semmibe tekintenek, te nem lehorgasztott fejjel jársz! Szomorúságodban is ragyogó vagy, mert él benned a remény, tudod, hogy fiad nem csak odaútra váltott jegyet, és tudod, érzed – ahogy csak az anyukák érezhetik –, hogy hamarosan újra látod majd őt.
Kérlek, Uram: segíts nekünk,
hogy mindig szemünk előtt álljon Mária példája,
aki úgy fogadta el fia halálát,
mint az üdvösség nagy misztériumát.
Segíts, hogy a mások javára tekintettel cselekedjünk,
s hogy a feltámadás reményében haljunk meg,
annak tudatával, hogy soha nem vagyunk egyedül,
Isten sem, Mária sem hagyott el minket.
Ő a mi jó anyánk, akinek szíve mindig szereti gyermekeit.
Mi Atyánk...
V. állomás
Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet hordozni
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 23,26)
Ahogy elvezették, megállítottak egy cirenei embert, Simont, aki éppen a mezőről tartott hazafelé. Vállára adták a keresztet, hogy vigye Jézus után.
Látlak téged, Jézus, amint összenyom a kereszt. Látom, hogy nem bírod egyedül végigcsinálni; épp a legnagyobb erőfeszítés pillanatában egyedül maradtál, nincsenek itt azok, akik barátaidnak mondták magukat: Júdás elárult, Péter megtagadott, a többiek elhagytak. Ám íme, egy váratlan találkozás: egy teljesen hétköznapi ember, aki talán hallotta, ahogy rólad beszéltek, de mégsem követett téged. Most azonban mégis itt van, a te oldaladon, vállt vállnak vetve, hogy osztozzon igádban. Simonnak hívják, messziről, Cirenéből származó idegen. Most még váratlan történés ez számára, ami azonban találkozásnak bizonyul majd.
Naponta számtalan találkozásban és csörtében van részünk, különösen nekünk, fiataloknak, akik szüntelenül új valóságokkal, új emberekkel lépünk kapcsolatba. A váratlan találkozásban, a balesetben, a kellemetlen meglepetésben ott rejlik a szeretetnek, a másik jobb megismerésének a lehetősége még akkor is, ha elsőre nem így tűnik.
Olykor úgy érezzük magunkat, mint te, Jézus: mintha elhagyott volna mindenki, akit a barátunknak gondoltunk, s egy nagy súly nyomaszt minket. Nem felejthetjük el, hogy egy cirenei Simon készen áll arra, hogy hordozza a keresztünket. Nem felejthetjük el, hogy nem vagyunk egyedül, és ebből a tudatből erőt meríthetünk ahhoz, hogy mi is hordozzuk a körülöttünk élők keresztjét.
Látlak téged, Jézus: most mintha kicsit megkönnyebbülnél, képes vagy egy pillanatra lélegezni, most, hogy már nem vagy egyedül. És látom Simont: ki tudja, megtapasztalta-e, hogy a te igád édes, ki tudja, hogy megérti-e, mit jelent ez a váratlan esemény az ő életében?
Uram, kérlek, hogy mi mindannyian
bátorságot merítsünk a cirenei követésére,
aki felveszi a keresztet és nyomaidba lép.
Mindannyian legyünk olyan alázatosak és erősek,
hogy hordozhassuk a velünk találkozók keresztjét.
Add, hogy amikor egyedül érezzük magunkat,
felismerhessünk az utunkon egy cirenei Simont,
aki megáll, és vállára veszi a terhünket.
Add, hogy tudjuk keresni azt, ami a legjobb az emberek számára,
hogy nyitottak legyünk minden találkozásra, még ha az az ember másmilyen is!
Kérlek, hogy mi mindannyian
egyszer csak váratlanul a te oldaladon találhassuk magunkat!
Mi Atyánk...
VI. állomás
Veronika kendőt nyújt Jézusnak
Izajás próféta könyvéből (Iz 53,2–3)
Nem volt sem szép, sem ékes [hiszen láttuk], a külsejére nézve nem volt vonzó. Megvetett volt, utolsó az emberek között, a fájdalmak férfia, aki tudta, mi a szenvedés; olyan, aki elől iszonyattal eltakarjuk arcunkat, megvetett, akit bizony nem becsültünk sokra.
Látlak téged, Jézus, nyomorúan, szinte felismerhetetlenül. Úgy bánnak veled, mint az emberek legutolsóival. Küszködve haladsz a halál felé, arcod vérzik és eltorzult, még ha – mint mindig, most is – szelíd és alázatos, az ég felé fordul. Egy asszony utat tör magának a tömegben, hogy közelről lássa az arcodat, mely talán sokszor megszólította az ő lelkét, és akit szeretett. Most látja a szenvedésed, és segíteni akar. Nem engedik át, sokan vannak, túl sokan, és felfegyverkezve. Azonban őt ez nem érdekli, eldöntötte, hogy eljut hozzád. Egy pillanatra sikerül megérintenie, megsimogatnia téged a kendőjével. A gyöngédség az ő ereje. Tekinteteitek egy pillanatra találkoznak, az egyik arc a másik arccal.
Ez az asszony, Veronika, akiről semmit sem tudunk, akinek nem ismerjük a történetét, a szeretet egy egyszerű gesztusával kiérdemli a paradicsomot. Közel lép hozzád, figyeli elkínzott arcodat, és még jobban szereti, mint korábban. Veronika nem áll meg a látszatnál, ami olyan fontos napjaink képekre épülő társadalmában, hanem feltétel nélkül szeret egy csúnya, elhanyagolt, smink nélküli és tökéletlen arcot. Ez az arc, a te arcod, Jézus, épp tökéletlenségében mutatja meg irántunk való szereteted tökéletességét.
Kérlek, Jézus, adj erőt,
hogy közel lépjek másokhoz, mindenkihez,
fiatalhoz és időshöz, szegényhez és gazdaghoz, számomra kedveshez és ismeretlenhez,
hogy ezekben az arcokban a te arcodat lássam meg.
Segíts, hogy ne késlekedjek
segíteni a felebaráton, akiben ott lakozol,
ahogyan Veronika is odafutott hozzád a Kálváriára vívő utadon!
Mi Atyánk...
VII. állomás
Jézus másodszor esik el a kereszt alatt
Izajás próféta könyvéből (Iz 53, 8.10)
Erőszakos ítélettel végeztek vele. Ugyan ki törődik egyáltalán ügyével? Igen, kitépték az élők földjéből, és bűneink miatt halállal sújtották. (…) Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel.
Látlak téged, Jézus, ahogy szemeim láttára újra elesel. Ezzel megint megmutatod nekem, hogy ember vagy, valódi ember. És látom, hogy újra felállsz, határozottabban, mint az előbb. Nem gőgösen kelsz föl; nincs büszkeség a tekintetedben, csak szeretet. Folytatva utadat, minden esés után újra felkelve, meghirdeted feltámadásodat, megmutatod, hogy kész vagy újból és örökké kész vagy arra, hogy vérző vállaidra vegyed az ember bűnének a terhét.
Újbóli eleséseddel az alázat világos üzenetét intézted hozzánk: a földre estél, arra a humus-ra, amelyből mi, emberi (humanus) lények születtünk. Föld vagyunk, sár vagyunk, veled szemközt semmi vagyunk. Te azonban olyanná akartál lenni, mint mi, és most hozzánk közelinek mutatkozol, ugyanúgy fáradsz, mint mi, ugyanúgy gyönge vagy, homlokod ugyanúgy izzad, mint a miénk. Most, ezen a pénteken, te is meggörnyedtél a fájdalomtól, ahogyan ez velünk is megesik. De neked van erőd, hogy tovább menj előre, nem félsz a nehézségektől, melyek várhatnak rád, és tudod, hogy a fáradság végén ott a paradicsom; felállsz, hogy pontosan errefelé vedd az irányt, hogy megnyisd előttünk országod kapuit. Furcsa király vagy te, király a porban.
Megszédülök: nem vagyunk méltók arra, hogy fáradságainkat és eséseinket a tieidhez hasonlítsuk. A tieid: áldozat, a legnagyobb áldozat, melyet szemeim láthatnak, melyet az egész történelem bármikor is láthat.
Kérlek, Uram, add, hogy készek legyünk felállni eséseink után,
hogy tanuljunk az eséseinkből!
Emlékeztess minket, hogy amikor hibázunk és elesünk,
akkor – ha veled vagyunk és megszorítjuk a kezedet –
okulhatunk és felkelhetünk.
Add, hogy mi, fiatalok, elvihessük mindenkinek alázatosságod üzenetét,
és hogy a jövendő nemzedékek megnyissák szemeiket rád,
és fel tudják fogni szeretetedet!
Taníts minket, hogy segítsünk azon, aki mellettünk szenved és elesik:
hogy felszárítsuk izzadságát és odanyújtsuk kezünket, hogy felemeljük őt.
Mi Atyánk...
VIII. állomás
Jézus a jeruzsálemi asszonyokkal találkozik
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 23,27–31)
Nagy tömeg követte, asszonyok is, akik jajgattak és sírtak miatta. Jézus hozzájuk fordult: „Jeruzsálem leányai – mondta nekik –, ne engem sirassatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani: Boldogok a meddők, akik nem szültek, nem szoptattak. Akkor majd unszolni kezdik a hegyeket: Omoljatok ránk! És a dombokat: Takarjatok el! Mert ha a zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?”
Látlak és hallak téged, Jézus, miközben beszélsz az asszonyokhoz, akikkel a halál felé vezető utadon találkozol. Minden áldott nap megannyi ember került eléd az utadon, találkoztál velük és beszéltél mindenkivel. Most a jeruzsálemi asszonyokhoz szólsz, akik látnak téged és sírnak. Én is egy vagyok közülük. Ám te, Jézus, intésedben olyan szavakat használsz, melyek engem is szíven találnak. Konkrét és közvetlen szavak. Első hallásra keménynek és szigorúnak tűnhetnek, mivel nincs bennük mesterkéltség. Ma tényleg hozzászoktunk egy szóvirágokból szőtt világhoz, a hideg képmutatáshoz, mely elkendőzi és megszűri azt, amit valójában mondani akarunk. Egyre inkább kerüljük az intéseket, szívesen hagyjuk sorsára a másik embert, nem törődünk azzal, hogy a saját javára ösztökéljük őt.
Te azonban, Jézus, atyaként szólsz az asszonyokhoz, meg is feddve őket. Szavaid igazság szavai, közvetlenül szólítanak meg. Egyetlen céljuk a jobbítás, nem pedig az ítélkezés. Más nyelv ez, mint a miénk. Te mindig alázatosan szólsz, s közvetlenül érsz el a szívig.
Ezen találkozás során, mely az utolsó a keresztre feszítés előtt, még egyszer megmutatkozik minden mértéket meghaladó szereteted az utolsók és a kirekesztettek iránt. Akkoriban ugyanis az asszonyokat nem tartották méltónak arra, hogy megszólítsák őket. Te azonban gyöngédségedben tényleg forradalmi vagy.
Kérlek, Uram, hogy én is,
együtt ennek a világnak a nőivel és férfijaival,
képes legyek egyre szeretetteljesebbé lenni
a szükséget szenvedőkkel szemben, amilyen te voltál.
Add meg nekünk az erőt, hogy árral szemben ússzunk,
és hiteles kapcsolatot építsünk ki a többiekkel,
hidakat verve és elkerülve, hogy bezáruljunk önzésünkbe,
mely a magányba és a bűnbe visz minket.
Mi Atyánk...
IX. állomás
Jézus másodszor esik el a kereszt alatt
Izajás próféta könyvéből (Iz 53,5–6)
Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást. Mi mindnyájan, mint a juhok, tévelyegtünk, ki-ki a maga útjára tért, és az Úr mégis az ő vállára rakta mindnyájunk gonoszságát.
Látlak téged, Jézus, amint harmadszor is elesel. Kétszer már elestél, és kétszer fel is keltél. Nincs többé mértéke a fáradásnak és a fájdalomnak, most már végérvényesen legyőzöttnek tűnsz ebben a harmadik esésedben. Hányszor megtörténik, életünk minden egyes napján, hogy elesünk! Már-már annyiszor elbukunk, hogy nem is tartjuk számon. Ám mindig azt reméljük minden esésünknél, hogy ez lesz az utolsó, hiszen szükségünk van a remény bátorságára, hogy szembenézzünk a szenvedéssel. Amikor az ember sokszor elesik, végül összeomlanak az erői, a reménye pedig végleg kialszik.
Melléd képzelem, Jézus, magamat az úton, amely a halál felé visz téged. Nehéz elgondolni, hogy épp te vagy Isten Fia. Valaki megpróbált segíteni neked, te azonban már kimerültél, bénultan megállsz. Mintha képtelen lennél tovább menni. És íme, váratlanul azt látom, hogy felállsz, kiegyenesíted a lábaid és a hátad, amennyire ez csak lehetséges egy kereszttel a vállon, és tovább indulsz, újra. Igen, meghalni mész, és te teljesen végig akarod ezt csinálni. Talán ez a szeretet. Megértem, hogy nem számít, hányszor esünk el; mindig lesz egy utolsó alkalom, talán a legrosszabb, a legrémesebb próbatétel, melyben meg kell találni az erőt, hogy eljussunk utunk végére. Jézus számára a keresztre feszítés a vég, a halál abszurditása. Ez azonban feltár egy mélyebb jelentést, egy magasabb célt: mindannyiunk megmentését.
Kérlek, Uram, add meg nekünk mindennap
a bátorságot, hogy előre haladjunk utunkon!
Add, hogy mélységéig elfogadjuk
a reményt és a szeretetet, melyet nekünk ajándékoztál!
Legyen képes minden ember szembenézni az élet kihívásaival,
azzal az erővel és hittel, mellyel te élted meg
a kereszthalál felé vezető
utad utolsó pillanatait!
Mi Atyánk...
X. állomás
Jézust megfosztják a ruháitól
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 19,23)
Amikor a katonák fölfeszítették Jézust, fogták ruhadarabjait és négy részre osztották, minden katonának egy-egy részt, majd a köntösét is. A köntöse varratlan volt, egy darabból szőve.
Látlak téged, Jézus, meztelenül, úgy, ahogy még soha nem láttalak. Megfosztottak ruháidtól, Jézus, és kockákkal vetnek sorsot. Ezeknek az embereknek a szemében elvesztetted méltóságod egyetlen foszlányát, ami még megmaradt, az egyetlen tárgyat, melyet a szenvedésed útján még birtokoltál. Az idők kezdetén Atyád készített ruhát az emberek számára, hogy újra méltóságba öltöztesse őket; most az emberek lemeztelenítenek téged. Látlak téged, Jézus, és látok egy fiatal migránst, egy összeroncsolt testet, mely egy gyakran túlságosan kegyetlen földre érkezik, amely kész elvenni a ruháit, az egyetlen javát, és pénzzé tenni azt; magára hagyva őt a keresztjével, ami olyan, mint a tiéd, egyedül a meggyötört testével, mint a tiéd, fájdalomtól kitágult szemeivel, mint a tieid.
Van valami, amit az emberek gyakran elfelejtenek a méltóság kapcsán: ez a bőr alatt rejlik, a te részed, és mindig is veled marad, és ebben a percben, ebben a meztelenségben még inkább.
Ez ugyanaz a meztelenség, mellyel a világra jövünk, és amellyel a föld életünk alkonyán befogad majd minket. Az egyik anyától a másikig. És most itt, ezen a dombon, jelen van a te anyád is, aki újra meztelenül lát téged.
Látlak téged, és megértem méltóságodnak, minden ember méltóságának a nagyságát és ragyogását, amelyet soha senki nem törölhet el.
Kérlek, Uram, add, hogy mindannyian felismerjük
emberi természetünk sajátos méltóságát,
akkor is, ha meztelenül, egyedül állunk a többiek előtt!
Add, hogy mindig meglássuk a másik ember méltóságát,
megbecsüljük és őrizzük azt!
Kérünk téged, add meg nekünk a kellő bátorságot,
hogy megértsük magunkat túl az öltözékeinken is,
és elfogadjuk a meztelenséget, mely hozzánk tartozik,
és emlékeztet minket szegénységünkre,
melybe te annyira beleszerettél, hogy még az életedet is odaadtad értünk!
Mi Atyánk...
XI. állomás
Jézust a keresztre szögezik
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 23,33–34)
Amikor odaértek arra a helyre, amelyet Koponya-helynek hívtak, ott fölfeszítették, s a gonosztevőket is vele, egyiküket jobbról, másikukat balról. Jézus pedig mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.”
Látlak téged, Jézus, megfosztva mindentől. Meg akartak büntetni téged, az ártatlant, odaszögezve téged a kereszt fájához. Én mit tettem volna a helyükben? Lett volna bátorságom, hogy felismerjem a te igazságodat, az én igazságomat? Neked volt erőd, hogy elviseld a kereszt súlyát: azt, hogy nem hittek neked, hogy kényelmetlen szavaid miatt elítéljenek téged. Ma sem vagyunk képesek megemészteni a kritikát, mintha minden szót azért mondanának ki, hogy megsebesítsenek minket.
Te nem álltál meg a halállal szemközt sem, mélységesen hittél a küldetésedben, melyet az Atya bízott rád. Ma, az internet világában, annyira befolyásol minket mindaz, ami a hálón kering, hogy olykor már a saját szavainkban is kételkedünk. Ám a te szavaid másmilyenek, gyöngeségedben is erősek. Te megbocsátottál nekünk, nem horgadt fel a dühöd, arra tanítottál, hogy a másik orcánkat is odatartsuk. Még tovább is mentél: egészen személyed teljes feláldozásáig.
Körülnézek, és a telefon képernyőjére meredő szemeket látok, melyek elmerültek a social network világában, mely rögzíti a többiek hibáit, a megbocsátás lehetősége nélkül. Emberek, akik a harag prédájául esnek, s a legsekélyesebb okok miatt gyűlölködve ordítoznak.
Látom a sebeidet, és most ráébredek, hogy nekem nem lett volna hozzá erőm. De itt ülök most a lábad előtt, és én is levetkőzöm minden izgatottságomat. Felemelkedem a földről, hogy akár csak pár centiméterrel is, de közelebb lehessek hozzád.
Kérlek, Uram, add, hogy a jóval szemközt
meglegyen a készségem annak felismerésére;
add, hogy az igazságtalansággal szemközt
meglegyen a bátorságom, hogy kézbe vegyem az életemet, és másként cselekedjem;
add, hogy megszabaduljak minden félelemtől,
melyek szögekként megbénítanak és távol tartanak
az élettől, melyben te reméltél s melyet előkészítettél számunkra.
Mi Atyánk...
XII. állomás
Jézus meghal a kereszten
Evangélium Szent Lukács könyvéből (Lk 23,44–47)
A hatodik óra körül sötétség támadt az egész földön, s egészen a kilencedik óráig tartott. A nap elsötétedett, a templom függönye középen kettéhasadt. Jézus ekkor hangosan felkiáltott: „Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet.” E szavakkal kilehelte lelkét. Amikor a százados a történteket látta, dicsőítette az Istent, s azt mondta: „Ez az ember valóban igaz volt.”
Látlak téged, Jézus, és ez alkalommal nem szeretnélek látni. Haldokolsz. Jó volt rád nézni, amikor a tömeghez beszéltél, de ennek most vége. Én pedig nem akarom látni a véget; túl sokszor elfordítottam már az arcomat, szinte hozzászoktam, hogy elfussak a fájdalom és a halál elől, anesztetizáltam (elaltattam – a szerk.) magam.
Kiáltásod a kereszten erőteljes, fájdalmas: nem készültünk fel ennyi kínra, nem vagyunk rá felkészülve, nem is leszünk soha. Ösztönösen menekülünk, pánik lesz úrrá rajtunk a halállal és a szenvedéssel szemközt. Elutasítjuk azt, inkább máshová nézünk vagy becsukjuk a szemünket. Te azonban ott maradsz a kereszten, kitárt karral vársz minket, felnyitod a szemeinket.
Hatalmas misztérium, Jézus: haldokolva is szeretsz minket, amikor magadra maradtál. Nekünk ajándékozod a Lelkedet, betöltöd az Atya akaratát, háttérbe vonulsz. A kereszten maradsz, és pont. Nem próbálod meg elmagyarázni a halál, a mindeneket elemésztő valóság misztériumát. Többet teszel: egész testeddel és lelkeddel keresztülmész azon. Hatalmas misztérium, amely továbbra is kérdés elé állít, nyugtalanít minket; kihívás elé állít, meghív arra, hogy felnyissuk a szemünket, hogy meglássuk szeretetedet a halálban is, sőt épp a halálból kiindulva. Pontosan itt szerettél minket: a legigazabb életállapotunkban, mely kiiktathatatlan és kikerülhetetlen. Itt ragadjuk meg, még ha tökéletlenül is, a te eleven és hiteles jelenlétedet. Mindig is erre fogunk szomjazni: a te közelségedre, a te velünk levő Isten mivoltodra.
Kérlek, Uram, nyisd meg szemeimet,
hogy a szenvedésben is meglássalak,
a halálban, a végben, mely nem az igazi vég!
Zavard meg kereszteddel az én közömbösségemet, rázz fel tompultságomból!
Felkavaró, a halált meghaladó és életet adó
misztériumoddal állíts mindig kérdés elé engem!
Mi Atyánk...
XIII. állomás
Jézus testét leveszik a keresztről
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 19,38–40)
Arimateai József, aki Jézus tanítványa volt – bár a zsidóktól való félelmében csak titokban –, arra kérte Pilátust, hogy levehesse Jézus testét. Pilátus megengedte. Így elment és levette a testet. Nikodémus is elment, aki annak idején éjszaka kereste föl (Jézust), s vitt mintegy 100 font mirha- és aloékeveréket. Fogták Jézus testét és a fűszerekkel együtt gyolcsba göngyölték. Így szoktak a zsidók temetni.
Látlak téged, Jézus, még ott vagy a kereszten. Egy hús-vér ember, a maga törékenységében, a maga félelmeivel. Mennyit szenvedtél! Elviselhetetlen jelenet, talán épp azért, mert átitatja az emberség: ez a kulcsszó, utad értelmezési kulcsa, melyet szenvedés és fáradság fémjelzett. Pontosan az az emberség, melyet gyakran elfelejtünk felismerni benned és megkeresni önmagunkban s a többiekben, amikor túlságosan leköt minket az élet, amely féktelenül felgyorsult, s a mások nehézségeivel és fájdalmával szemben vakká és süketté tesz minket.
Látlak téged, Jézus: most már nem vagy ott a kereszten; visszatértél oda, ahonnan jöttél. Lefektettek a föld ölébe, anyád ölébe. A szenvedés most elmúlt, semmivé lett. Ez a kegyesség (pietas) órája. Élettelen testedben visszhangzik az erő, mellyel szembenéztél a szenvedéssel. Értelmet adtál annak, s ez az értelem most tükröződik azok szemében, akik még ott vannak és melletted maradtak, és mindig is melletted fognak maradni az odaajándékozott és befogadott szeretetben. Új élet tárul fel előtted, előttünk, egy mennyei élet, a maradandó, a halál által meg nem törhető valóság: a szeretet jegyében. Itt vagy, velünk, minden pillanatban, minden lépésünknél, bizonytalanságunkban, minden árnyékban. Miközben a sír árnyéka rávetül anyád karjaiba fektetett testedre, én látlak téged, félek, de nem vesztem el reményem. Bízom benne, hogy a fény, a te fényed, újra fel fog ragyogni.
Kérlek, Uram,
add, hogy mindig eleven legyen bennünk a remény,
a hit a te feltétlen szeretetedben!
Add, hogy mindig elevenen, lángolón fordítsuk
tekintetünket az örök üdvösség felé,
és hogy képesek legyünk vigaszra és békére találni utunk során!
Mi Atyánk...
XIV. állomás
Jézus testét a sírba helyezik
Evangélium Szent János könyvéből (Jn 19,41–42)
Azon a helyen, ahol keresztre feszítették, volt egy kert, s a kertben egy új sírbolt, ahova még nem temettek senkit. Mivel a sír közel volt, a zsidók készületi napja miatt ide temették Jézust.
Már nem látlak téged, Jézus, most sötét van. Hosszú árnyékok vetülnek a dombokra, s a sabbat gyertyafényei nyüzsögnek Jeruzsálemben a házakon kívül és a szobákban. Kopogtatnak az ég bezárt és felfeszíthetetlen ajtajain: Kiért ez a nagy magányosság? Ki tudna aludni egy ilyen éjjelen? A város visszhangzik a gyermekek sírásától, az anyák énekeitől, a katonák őrjárataitól: meghal ez a nap, és csak te aludtál el. Alszol? És mi az ágyad? Milyen takaró rejt el téged a világ elől?
Arimateai József messziről követte a lépteidet, és most lábujjhegyen követ el téged alvásod idején, elfed téged a méltatlankodók és gonoszok tekintetei elől. Egy vászonlepel takarja be hideg tested, szárítja fel a vért, az izzadságot és a könnyeket. Sietve, de gyöngéden vesz le a keresztről. József a vállaira vesz téged, s te könnyű vagy: nem hordozod a halál, a gyűlölet vagy a düh terhét. Alszol, mint amikor a langyos szalmába bújtattak, és egy másik József tartott téged a karjaiban. Akkor sem volt hely a számodra, most sincs hová lehajtanod a fejedet: ám a Kálvárián, a világ kemény nyakán, ott nő egy kert, ahová még senki sem temettek.
Hová mentél, Jézus? Hová ereszkedtél le, ha nem a mélységekbe? Hová, ha nem a még érintetlen helyre, a legszűkösebb cellába? A mi magunk csapdájába estél bele, a mi magunk szomorúságának börtönébe: úgy jártál a földön, mint mi, és most a föld alatt is úgy találsz helyet magadnak, mint mi.
Szeretnék elfutni messzire, ám te bennem vagy; nem kell odakint keresnem téged, mert te vagy az, aki bekopog az ajtómon.
Kérlek téged, Uram, aki nem dicsőségben nyilvánítottad ki magad,
hanem a mély sötét éjszaka csöndjében.
Te, aki nem a felszínt nézed, hanem a titokban is látsz,
és belépsz a mélységekbe,
halld meg a mélységből a hangunkat:
add, hogy fáradtságunkban megpihenhessünk benned,
benned felismerjük a saját természetünket,
alvó arcod szeretetében meglássuk
a mi elvesztett szépségünket!
Mi Atyánk...
Nagyszombat este a Szentatya által vezetett a húsvéti vigíliaszertartás a Szent Péter-bazilika előterében a tűzszenteléssel és a húsvéti gyertya előkészítésével kezdődött, majd a bevonulással, az Exsultet eléneklésével és az igeliturgiával folytatódott.
A mise felemelő különlegessége volt, hogy Ferenc pápa kiszolgáltatta a keresztény beavatás szentségét nyolc, különböző országokból származó felnőttnek.
Ferenc pápa homíliájának fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.
Kívül kezdtük ezt a szertartást, az éjszaka sötétjébe és az azt kísérő hidegbe merülve. Érezzük a csend súlyát az Úr halálát látva. Olyan csend ez, amelyben mindnyájan magunkra ismerhetünk, és amely mélyre ereszkedik a tanítvány szívének nyílásaiba, akinek elfogynak szavai a kereszt színe előtt.
Ezek a Jézus halála által keltett fájdalom láttán elnémult tanítvány órái: mit mondhatna e valóság láttán? A tanítványé, akinek elfogynak szavai, mert tudatára ébred, hogyan reagált az Úr életének sorsdöntő óráiban: az igazságtalansággal szemben, mely elítélte a Mestert, a tanítványok csendben voltak; a rágalmakkal és a hamis tanúzásokkal szemben, melyeket elszenvedett a Mester, a tanítványok hallgattak.
Jézus kínszenvedésének nehéz és fájdalmas órái alatt a tanítványok drámai módon megtapasztalták, hogy képtelenek kockázatot vállalni és felemelni szavukat a Mester érdekében; mi több, megtagadták, elrejtőztek, megfutamodtak, némák maradtak (vö. Jn 18,25–27).
A ledermedt és megbénult tanítvány csendjének éje ez: nem tudja, hová menjen a sok fájdalmas helyzet láttán, melyek nyomasztják és körbe veszik. A mai kor tanítványáról van szó, aki megnémul a kényszerítő erővel fellépő valóssággal szemben, mely azt érezteti, s ami még rosszabb, azt hiteti el vele, hogy semmit sem lehet tenni a rengeteg igazságtalanság legyőzése érdekében, melyeket számtalan testvérünk saját bőrén tapasztal meg. Kimerült ez a tanítvány, mert olyan ellehetetlenítő rutinba merült, amely megfosztja emlékezetétől, elhallgattatja benne a reményt és hozzászoktatja a „mindig így csináltuk” gondolkodásmódhoz. Elnémult és sötétségbe borult ez a tanítvány, aki Kaifás kijelentéséhez is hozzászokik, és normálisnak tartja azt: „Nem fogjátok fel, hogy jobb nektek, ha egy ember hal meg a népért, mintsem hogy az egész nép elpusztuljon” (Jn 11,50).
Csendjeink közepette, amikor ennyire magunkba zuhanva hallgatunk, a kövek kezdenek kiáltani (vö. Lk 19,40: „Mondom nektek, ha ők [a tanítványok] elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani”), és teret engednek a legnagyobb hírnek, amelyet a történelem valaha is a magába fogadhatott: „Nincs itt. Feltámadt!” (Mt 28,6). A sírkő kiáltott, és kiáltásával mindenkinek új utat hirdetett. Elsőként a teremtett világ visszhangozta az Élet győzelmét minden valóság felett, melyek megpróbálták elhallgattatni és elnémítani az evangélium örömét. A sírkő ugrott fel elsőként, és kezdett bele – a maga módján – a dicséret, a lelkesedés, az öröm és a remény énekébe, amelybe mindannyiunknak be kell kapcsolódnunk.
Tegnap az asszonyokkal azt szemléltük, „akit keresztülszúrtak” (Jn 19,37; vö. Zak 12,10), ma pedig velük együtt az üres sírt kell szemlélnünk és az angyal szavait kell meghallanunk: „Ne féljetek, […] feltámadt!” (Mt 28,5–6). Olyan szavak ezek, amelyek legmélyebb meggyőződéseinket és bizonyosságainkat akarják elérni, annak módját, ahogyan a mindennapi eseményeket megítélni és kezelni szoktuk, különösen azt a módot, ahogyan másokkal érintkezünk. Az üres sír kihívást akar intézni hozzánk, ki akar mozdítani és kérdőre akar vonni minket, de mindenekelőtt bátorítani akar, hogy higgyünk és bízzunk abban, hogy Isten „beköszön” bármely helyzetben, bármely személyben, és hogy fénye a létezés legelképzelhetetlenebb és legelzártabb szegleteit is bevilágíthatja.
Feltámadt a halálból – olyan helyről támadt fel, ahonnét senki nem várt semmit –, és vár minket – ahogyan az asszonyokat várta –, hogy részesévé tegyen megváltó művének. Ez az alap és erő, amellyel mi, keresztények rendelkezünk ahhoz, hogy életünket, energiánkat, értelmünket, érzelmeinket és akaratunkat a méltóság útjainak keresésére és főként megteremtésére áldozzuk. Nincs itt… Feltámadt!
Ez az az üzenet, amely élteti reményünket és azt a szeretet konkrét tetteivé alakítja. Mennyire rászorulunk arra, hogy meg tudjuk engedni ennek a tapasztalatnak, hogy felkenje emberi törékenységünket! Mennyire rászorulunk arra, hogy ez a híradás megújítsa hitünket, megkérdőjelezze és megújítsa rövidlátó szemléletünket! Ő feltámadt, és vele együtt feltámad kreatív reményünk is, hogy megbirkózzunk a mostani nehézségekkel, mert tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül.
A húsvét megünneplése azt jelenti, hogy újból elhisszük: Isten belép és nem szűnik meg belépni valamennyiünk élettörténetébe, és kihívást intéz hozzánk azokban a bénító helyzetekben, amelyekben azt hisszük, nincs szabad választásunk és kénytelenek vagyunk behódolni. A húsvét megünneplése azt jelenti, hogy megengedjük Jézusnak, hogy legyőzze azt a kishitű magatartásunkat, mely oly sokszor ránk tör és igyekszik eltemetni minden reményünket.
A sírkő megtette a maga dolgát, az asszonyok is megtették a maguk dolgát, a felhívás most újból hozzátok és hozzám szól: szakítsunk az ismétlés szokásával, újítsuk meg életünket, döntéseinket és létünket! Ez a felhívás ott hangzik el felénk, ahol éppen vagyunk, abban, amit csinálunk és amik vagyunk; azzal a hatalmi „részesedéssel”, amellyel rendelkezünk. Részt akarunk-e venni az élet eme hirdetésében, vagy némák maradunk az események láttán?
Fivéreim és nővéreim, nincs itt, feltámadt! És vár téged Galileában, arra hív, hogy térj vissza első szereteted idejéhez és helyéhez, hogy azt mondhassa neked: „Ne félj, kövess engem!”
Április 1-jén a Szentatya a Szent Péter téren mutatta be az ünnepi szentmisét, melynek keretében az evangélium görögül és latinul is felhangzott. Ferenc pápa rögtönözve fogalmazott homíliájának fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.
Miután meghallgattuk Isten szavát, ezt az evangéliumi részletet, három dolog jut eszembe, amelyet el szeretnék mondani nektek.
Az első: a híradás. Elhangzik egy hír: Az Úr feltámadt! A hír, melyet a keresztények a kezdeti időktől fogva szájról szájra adtak, köszöntéssé vált: Az Úr feltámadt! A nőket, akik azért mentek, hogy megkenjék az Úr testét, meglepetés várta. Meglepetés… Isten híradásai mindig meglepetések, mert a mi Istenünk a meglepetések Istene. Így van ez az üdvtörténet kezdete óta, Ábrahám atyánk óta. Isten meglep: „Menj, menj, hagyd el földedet, indulj!” Egyik meglepetés követi a másikat. Mindig. Isten nem tud hírt adni magáról anélkül, hogy meg ne lepne bennünket. A meglepetés az, ami szíven talál téged, ami ott érint meg, ahol nem is várnád. A fiatalok nyelvét használva azt mondhatnánk: a meglepetés övön aluli ütés; nem vagy felkészülve rá. De Isten jön, és szíven üt. Az első dolog tehát: a meglepetésként elhangzó híradás.
A második: a sietség. A nők szaladnak, sietnek, hogy elmondják: „Ezt tapasztaltuk…” Isten meglepetései útnak indítanak, azonnal, várakozás nélkül. Ezért ők szaladnak, hogy lássanak. Péter és János is fut. A pásztorok is, karácsony éjszakáján, futnak: „Menjünk Betlehembe, hogy lássuk, amit az angyalok mondtak!” A szamariai asszony is fut, hogy elmondja a falubelieknek: „Ez az újdonság: találkoztam egy férfival, aki elmondta mindazt, amit tettem.” Az emberek pedig már ismerték, amit ez a nő tett. És azok az emberek futnak, otthagynak mindent, amit csináltak, a háziasszony is otthagyja főni a krumplit a lábasban – visszatérve majd leégve találja –, de most muszáj menni, futni, látni a meglepetést, hallani a hírt. Ez ma is megtörténik. Lakónegyedeinkben, falvainkban, amikor valami szokatlan történik, az emberek összesereglenek, hogy lássák. Odasietnek. András nem vesztegette idejét, sietve ment Péterhez, hogy elmondja neki: „Megtaláltuk a Messiást!” A meglepetések, a jó hírek mindig így születnek: sietve. Az evangéliumban van valaki, aki még időt kér magának; nem akar kockáztatni. De az Úr jó, szeretettel várja: Tamásról van szó. „Akkor fogok hinni, ha látom a sebeket”, mondja. Az Úrnak van türelme azokhoz is, akik nem sietnek.
Elsőként szó volt a meglepetésként ható híradásról, aztán a sietve adott válaszról, a harmadik dolog pedig, amit mondani szeretnék nektek, egy kérdés: „És én? Nyitott a szívem Isten meglepetései előtt? Kész vagyok, sietve elindulni, vagy mindig azt hajtogatom: „Ej, ráérünk arra még”? Mit mond nekem a meglepetés? János és Péter futva mentek a sírhoz. Jánosról az evangélium azt mondja: „Hitt.” Péter is „hitt”, de a maga módján, azzal a hittel, amelybe belekeveredik a lelkiismeret-furdalás amiatt, hogy megtagadta az Urat.
Ezt a három dolgot akartam tehát elmondani: meglepetésként ható híradás, futás, sietés, és végül a kérdés: „És én ma, 2018 húsvétján, mit teszek?” Te mit teszel?
Április 1-jén, húsvétvasárnap Urbi et Orbi üzenetében Ferenc pápa a búzaszem erejéről beszélt, majd imádságra szólított: imádkozzunk a béke, a kiengesztelődés, a remény, a párbeszéd, a vigasztalás, az élet és a bölcsesség gyümölcseiért.
Kedves testvéreim, boldog húsvétot!
Krisztus feltámadt a holtak közül.
Az Egyházban szerte az egész világon visszhangzik ez a hír, az alleluja énekétől kísérve: Jézus az Úr, az Atya feltámasztotta őt, Ő pedig örökre él közöttünk.
Maga Jézus hirdette meg előre halálát és feltámadását, a földbe vetett búzaszem képével. Ezt mondta: „ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). És lám, pontosan ez történt: Jézus, a búzaszem, melyet Isten vetett el a föld göröngyei közé, a világ bűne által megölve meghalt, két napon át a sírban maradt; ám ez az ő halála magában hordozta Isten szeretetének teljes erejét, amely kiszabadult a halál börtönéből és kinyilvánult a harmadik napon, melyet ma ünneplünk: ez Krisztus Urunk húsvétja.
Mi, keresztények, hisszük és tudjuk, hogy Krisztus feltámadása a világ igazi reménye, amely nem csal meg. A búzaszem ereje ez, a szereteté, mely alászáll, és a végsőkig odaajándékozza magát, és amely valóban megújítja a világot. Ez az erő ma is termést hoz a mi történelmünk göröngyei között, melyet oly sok igazságtalanság és erőszak jellemez. A remény és a méltóság gyümölcsét termi ott, ahol nyomor és kirekesztés uralkodik, ahol éhség és munkanélküliség van, a menedéket keresők és menekültek között – akiket oly sokszor visszautasít a jelenlegi szemeteskosár-kultúra –, a drogkereskedelem, az emberkereskedelem és korunk rabszolgasága áldozatai számára.
Mi pedig ma a béke gyümölcseit kérjük az egész világ számára, kezdve a szeretett és elgyötört Szírián, melynek lakosságát a végsőkig kimerítette a háború, aminek nem akar vége lenni. Idén húsvétkor a feltámadott Krisztus fénye világosítsa meg minden politikai és katonai felelős lelkiismeretét, hogy késedelem nélkül vessenek véget a folyamatban lévő öldöklésnek, tartsák tiszteletben a humanitárius jogot, és gondoskodjanak arról, hogy a segítség eljuthasson ezekhez a testvéreinkhez, akiknek égető szükségük van erre, egyszersmind biztosítva a megfelelő körülményeket a kitelepítettek hazatérésére.
A kiengesztelődés gyümölcseiért fohászkodunk a Szentföld számára, melyet ezekben a napokban is nyílt konfliktusok sújtanak, amelyek nem kímélik a fegyverteleneket sem. Imádkozunk Jemenért és az egész Közel-Keletért, hogy a párbeszéd és a kölcsönös tisztelet győzze le a megoszlásokat és az erőszakot. Krisztusban testvéreink, akik nem ritkán erőszakos cselekmények és üldözések áldozatai, tudjanak ragyogó tanúságot tenni a Feltámadottról és a jónak a rossz fölött aratott győzelméről.
A remény gyümölcseiért esdeklünk ezen a napon mindazok számára, akik egy méltóbb élet után vágyakoznak, mindenekelőtt az afrikai kontinens azon részein, melyeket elborít az éhezés, az ősi helyi konfliktusok és a terrorizmus. A Feltámadott békéje gyógyítsa be a sebeket Dél-Szudánban: nyissa meg a szíveket a párbeszédre és a kölcsönös megértésre. Ne feledkezzünk meg ennek a konfliktusnak az áldozatairól, mindenekelőtt a gyermekekről! Ne hiányozzon szívünkből a szolidaritás az iránt a rengeteg ember iránt, akiket arra kényszerítenek, hogy elhagyják a földjeiket, és akiket a minimális létszükségleteiktől is megfosztanak!
A párbeszéd gyümölcseiért fohászkodunk a Koreai-félsziget számára, hogy a folyamatban lévő megbeszélések előmozdítsák a térség harmóniáját és a megbékélését. A közvetlen felelősséggel bírók bölcsen és kellő megkülönböztetéssel cselekedjenek, hogy előmozdítsák a koreai nép javát, és bizalmon alapuló kapcsolatokat alakítsanak ki a nemzetközi közösségen belül.
A béke gyümölcseit kérjük Ukrajna számára, hogy erőt nyerjenek az egyetértést előmozdító lépések, és megkönnyítsék a humanitárius kezdeményezéseket, melyekre az ottani lakosságnak szüksége van.
A vigasztalás gyümölcseiért esdünk a venezuelai nép számára, mely – miként erről lelkipásztoraik írásban beszámoltak – valamiképpen idegenként él a saját országában. Az Úr Jézus feltámadásának ereje által találják meg a helyes, békés és emberséges utat ahhoz, hogy minél gyorsabban kilábaljanak a politikai és humanitárius válságból, mely az országot fojtogatja. Ne hiányozzék a polgárok közötti befogadás és segítségnyújtás azok számára, akik hazájuk elhagyására kényszerültek!
A feltámadott Krisztus hozza el az élet gyümölcseit a gyermekek számára, akik a háborúk és éhínségek hatására remény nélkül nőnek fel, nem részesülnek oktatásban és egészségügyi ellátásban; és az idősek számára is, akiket leselejtezett az önző kultúra, mely félredob mindenkit, aki nem termel.
A bölcsesség gyümölcseiért fohászkodunk azok számára, akik szerte a világban politikai felelősséget viselnek, hogy mindig tartsák tiszteletben az emberi méltóságot, elkötelezetten munkálkodjanak a közjó érdekében és biztosítsák saját polgáraik fejlődését és biztonságát.
Kedves testvéreim!
Ahogy a sírhoz siető asszonyokhoz, úgy hozzánk is szól ez az ige: „Miért keresitek az élőt a holtak között? Nincsen itt, feltámadt!” (Lk 24,5–6). Nem a halálé, a magányé és a félelemé az utolsó szó. Van egy szó, amely meghaladja ezeket, és amelyet csak Isten mondhat ki: ez a feltámadás szava (vö. II. János Pál, Gondolatok a Via Crucis végén, 2003. április 18.). Isten szeretetének az erejével a feltámadás „száműzi vétkünket, lemossa minden bűnünket, a bűnbánóknak ártatlan szívet ad, a szomorkodóknak vigaszt kínál. Távol űzi a gyűlölködés átkát, és meghozza a békés egyetértést, a zsarnok gőgjét is fékezi” (Húsvéti örömének).
Boldog húsvétot mindenkinek!
Április 2-án a déli Mária-imádság elimádkozásakor Ferenc pápa a testvéri osztozás alapvető fontosságára hívta fel a figyelmet, mert „csak a testvériség képes tartós békét biztosítani, a szegénységet leküzdeni, a feszültségeket és a háborúkat megszüntetni, a korrupciót és a bűnözést felszámolni”.
Ferenc pápa beszédének fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Húsvéthétfőt egy szép hagyományt követve az „angyal hétfőjének” hívják, ami megfelel a feltámadásról szóló bibliai forrásoknak. Az evangéliumok ugyanis elbeszélik (vö. Mt 28,1–10, Mk 16,1–7; Lk 24,1–12), hogy amikor az asszonyok a sírhoz mentek, üresen találták azt. Féltek, hogy nem tudnak bemenni, mert a sírt lezárták egy nagy kővel. Ám az nyitva volt, és belülről egy hang közölte velük, hogy Jézus nincs ott, feltámadt.
Ez volt az első alkalom, hogy elhangzott ez a szó: „Feltámadt.” Az evangélisták elmondják, hogy ez az első híradás az angyaloktól, vagyis Isten küldötteitől hangzott el. Van jelentése ennek az angyali jelenlétnek: ahogyan az Ige megtestesülését egy angyal, Gábriel hirdette meg, úgy a feltámadás első meghirdetéséhez sem volt elég az emberi szó. Egy felsőbbrendű lényre volt szükség az annyira felkavaró, oly hihetetlen valóság közléséhez, amelyet valószínűleg egyetlen ember sem mert volna kimondani. Eme első híradás után a tanítványok közössége elkezdi ismételni: „Valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak” (Lk 24,34). Szép ez a híradás! Mondjuk most ki együtt mindnyájan: „Valóban feltámadt az Úr!” Ehhez az első híradáshoz – „Valóban feltámadt az Úr” – egy az emberinél felsőbbrendű intelligenciára volt szükség.
Ünnepnap a mai, rendszerint ünnepi étkezéssel családi körben töltött ünnep. A családdal töltött nap a mai. A húsvét megünneplése után igényünk van arra, hogy szeretteinkkel és barátainkkal is összejöjjünk ünnepelni. Mert Krisztus húsvétjának a testvériség a gyümölcse, ő ugyanis halálával és feltámadásával legyőzte a bűnt, amely elszakította az embert Istentől, az embert önmagától, az embert testvéreitől. Tudjuk, hogy a bűn mindig elszakít, mindig ellenségeskedést támaszt. Jézus ledöntötte a falat, mely elválasztotta az embereket egymástól, Jézus helyreállította a békét, és elkezdte szőni egy új testvériség szövetét. Roppant fontos korunkban, hogy újra felfedezzük a testvériséget, ahogyan azt az első keresztény közösségekben megélték. Fel kell fedeznünk, hogyan adhatunk teret Jézusnak, aki sosem elkülönít, hanem mindig egyesít. Testvériség és osztozás nélkül nincs igazi közösség, nincs valódi síkraszállás a közjóért és a szociális igazságosságért. Testvéri osztozás nélkül nem lehet sem egyházi, sem polgári közösséget létrehozni: e nélkül csak saját érdekeik által mozgatott és csoportba gyűjtött egyének összességéről beszélhetünk. A testvériség kegyelem, amelyet Jézustól kaphatunk meg.
Krisztus húsvétja egy újfajta dolgot robbantott ki a világban: a párbeszéd és a kapcsolat újdonságát, mely feladattá vált a keresztények számára. Jézus ugyanis azt mondta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást” (Jn 13,35). Ezért nem zárkózhatunk be magánéletünkbe, saját csoportunkba, hanem az a feladatunk, hogy törődjünk a közjóval, hogy gondját viseljük testvéreinknek, különösen a leggyengébbeknek és a kirekesztetteknek. Csak a testvériség képes tartós békét biztosítani, a szegénységet leküzdeni, a feszültségeket és a háborúkat megszüntetni, a korrupciót és a bűnözést felszámolni. Az angyal, aki azt mondja: „Feltámadt”, segítsen, hogy meg tudjuk élni a testvériséget, a párbeszéd és a kapcsolat újdonságát, valamint a közjóért való odaadó munkát.
Szűz Mária, akit ebben a húsvéti időben mennyek királynéjaként szólítunk, támogassa imánkat, hogy a testvériség és a közösség, melyet megtapasztalunk e húsvéti napokban életstílusunkká és kapcsolataink inspiráló forrásává válhasson.
A Szentatya szavai a Regina Coeli elimádkozása után:
Kedves testvéreim, a mai napra jellemző húsvéti légkörben szívből köszöntelek mindnyájatokat, köszöntöm a családokat, a plébániai csoportokat, a társulatokat, az Olaszországból és a világ sok részéből zarándokként érkezett hívőket.
Mindnyájatoknak kívánom, hogy békés nyugalomban töltsétek húsvét nyolcadának napjait, melyekben meghosszabbodik Krisztus feltámadásának öröme. Ragadjatok meg minden kedvező alkalmat arra, hogy tanúi legyetek a feltámadt Krisztus békéjének, különösen a legtörékenyebbek és a leginkább hátrányos helyzetűek között. Itt szeretném megjegyezni, hogy különlegesen is imádkozom az autizmus tudatosításának világnapjáért, amelyet ma tartunk.
Kérjük a béke ajándékát az egész világ, de különösen is a fegyveres konfliktusok miatt szenvedő népek számára! Külön is megismétlem felhívásomat, hogy a letartóztatott vagy szabadságuktól jogtalanul megfosztott embereket engedjék szabadon, hogy visszatérhessenek otthonukba.
Szép húsvéthétfőt! Kérlek titeket, ne feledkezzetek el imádkozni értem. Jó étvágyat az ebédhez! A viszontlátásra! „Valóban feltámadt az Úr!”
Szentatyánk gondolatai Nagycsütörtöktől Húsvéthétfőig összegyűjtve. 