Az árván maradt vagy családokból kiemelt gyermekek nevelése emberileg és szakmailag egyaránt óriási kihívás. Lakatos Szidónia érintettsége nyomán még inkább tudja és átérzi ezt, az otthonokban nevelkedett gyermekek lelkivilágáról pedig megrázó őszinteséggel beszél, azért, mert fontosnak tartja, hogy megértsük: ezek a gyermekek nem hiányos, hanem az élettől megpróbált emberek.

– A tusnádfürdői Szent László Gyermekotthon vezetőjeként fontos kötelék fűzi önt ehhez az intézményhez: itt nevelkedett. Milyen emlékek kötik Tusnádfürdőhöz?

– A gyermekkori emlékeim egy része felkavaró, de néhány érzelmi megélésemről szívesen beszélek. Az mindenképpen meghatározó volt a felnövésemben, hogy a tusnádfürdői otthonba kerültem, és ez nemcsak falakat és szobákat biztosított számomra, hanem szeretetet, közösséget és hitet. Itt tanultam meg, hogy az ember értékét nem az határozza meg, amije van, hanem az, amit másoknak adni tud. Gyakran eszembe jutnak a közös nevetések, az imák csendje, a téli esték melege, amikor egy darab kenyér is ünnepnek számított. Azt gondolom, ezek az apró pillanatok formáltak olyanná, amilyen vagyok. A gyermekotthon számomra nemcsak egy hely volt, hanem egy család, ahol megtanultam hinni a jóságban, az összetartozásban és a reményben – abban, hogy mindig van újrakezdés. Tudom tehát, hogy mit jelent túl korán felnőni – amikor a gyermekkor helyét a felelősség és a hiány veszi át. Életem első éveiben egy rideg világgal találkoztam, ahol hamar megtanultam, hogy nem mindig ölelnek vissza, amikor a kezemet nyújtom. Talán ennek a mély tapasztalatnak az okán sokszor érzem még mindig, hogy engem csak félig szeretnek, mintha a lelkem egyik felét sosem értenék meg igazán.

– Hogyan látja, a családjuktól elszakadt gyermekeknek milyen lehetőségeik vannak az állami és civil gyermekvédelmi rendszerben? Mi az, ami a legnagyobb igyekezet mellett is hiány marad az életükben? 

– A gyermekvédelmi rendszer, legyen az állami vagy Böjte atya alapítványa, életet adó menedék azoknak a gyermekeknek, akik elveszítették a családi biztonságot. Ez tény, hiszen nincs más lehetőségük. Az otthonokban újra megtapasztalhatják, mit jelent szeretve lenni, gondoskodást kapni, közösséghez tartozni. A nevelők, a testvérek, a napirend mind abban segít, hogy a fiatalok újra hinni tudjanak önmagukban és a világban. Mégis, bármilyen szeretetteljes is ez a közeg, van valami, amit nem lehet teljesen pótolni: a szülői ölelés melegét és a saját gyökerek ismeretét. Nekünk, árváknak talán ez a legnagyobb tragédiánk: hogy sokszor nem tudjuk, honnan jövünk, kikhez tartozunk, kinek a tekintetében ismernénk fel önmagunkat. Ez az üresség mély, de nem reménytelen. Aki megtapasztalja ezt a hiányt, az tudja igazán, hogy mennyit ér egy ölelés, egy mosoly, egy biztató szó. És bár az élet korán kényszerített érettségre, a lelkem túl nagy ahhoz, hogy bezárjam – megtanultam szeretni és reményt mutatni másoknak. Az a szeretet, amit a gyermekotthonok biztosítanak a magukra maradt gyermekeknek, új gyökeret ereszt bennük – nem vér szerintieket, hanem hitből, emberségből és összetartozásból fakadókat. És talán ez adja a legnagyobb erőt: tudni, hogy bár a múltunk hiányos, a jövőnk még teljessé válhat.

– Kilenc évig külföldön dolgozott, aztán elvállalta a Szent László Gyermekotthon vezetését és hazajött…

 – Fontos volt számomra, hogy saját otthont teremtsek magamnak, hogy legyen fedél a fejem fölött, az ehhez szükséges anyagi alapot azonban csak külföldi munkával tudtam előteremteni. Főállásban logisztikai menedzserként dolgoztam, délutánonként pizzát szállítottam, hétvégén pedig egy amerikai étterem konyháján vállaltam munkát. Mivel nem volt, ahova hazatérnem, akár hosszabban is tarthatott volna ez az időszak, de aztán Csaba testvér hívott, hogy vállaljam el a Szent László Gyermekotthon vezetését. Sokáig, majdnem két évig érleltem a választ, mert tudtam: ez nem egyszerű feladat, hanem hivatás. Egy olyan út, amelyen nemcsak dolgozni kell, hanem szívvel, hittel és türelemmel szolgálni. Amíg a döntést magamban hordtam, csendben építettem a kis otthonomat is – egy helyet, amely biztonságot ad, hogy legyen honnét szeretni és erőt adni. Aztán végül igent mondtam, mert úgy éreztem, eljött az idő, hogy visszaadjam azt a szeretetet, amit egykor én is kaptam, s hogy ott legyek azok mellett, akiknek most ugyanarra a reményre van szükségük, ami valaha engem is megtartott. Hazatérni számomra nemcsak visszatérés volt, hanem megérkezés – önmagamhoz, a hitemhez és az otthon igazi értelméhez.

– Az elmúlt időszak tapasztalatai mit mutatnak, milyen az otthonban nevelkedett gyermekek meg­ítélése a tágabb közösség, a társadalom szemében?

– Gyermekkoromban az otthonban nevelkedettekre nehezen talált rá a világ tekintete. Az emberek sokszor nem tudták, hogyan közeledjenek hozzánk – féltek attól, amit nem ismertek. Volt bennünk valami csendes különállás, amit ők talán sajnálatként éltek meg, mi pedig inkább teherként hordoztuk. Ma már bölcsebben látom: az idő nemcsak minket, hanem a közösséget is formálta. Egyre többen értik, hogy az otthonban nevelkedett gyermek nem hiányos, hanem az élettől megpróbált ember, akinek szívében több tapasztalat, mélyebb érzés és erő lakozik, mint azt bárki gondolná. Mi, akik innen indultunk, már nem bizonyítani akarunk, csak élni tisztán, becsülettel – mert tudjuk, hogy az ember értékét nem a múltja, hanem a szíve és a tettei határozzák meg. És ha valamit megtanultam az évek során, az az, hogy a megértés mindig lassan nő, de ha gyökeret ver, már nem lehet kitépni.

– Milyen esélyeik vannak a fiataloknak az intézményes rendszerből kikerülve? 

– Egyértelműen nehezebb út jut nekik, mint a családban nevelkedetteknek. Én magam is látom, tapasztalom, hogy az életbe való kilépéshez nemcsak bátorságra van szükség, hanem arra is, hogy megfogalmazzuk a célunkat, az irányt, amerre tartunk. Vezetőként az egyik legfontosabb feladatomnak érzem, hogy ebben segítsem őket – hogy ne csak elinduljanak, hanem higgyenek magukban, és találják meg azt az utat, ami valóban az övéké. Sok szakmai tapasztalatot szereztem az évek során, és igyekszem ezt a tudást úgy átadni, hogy a fiatalok szerethető, élhető szakmát találjanak maguknak. Olyat, amiben nemcsak dolgoznak, hanem önmagukat is megtalálják. Az otthonban támogatást biztosítunk: a szakmai képzésektől a gyakorlati tapasztalatokig, a mindennapi élethez szükséges készségektől a lelki fejlődésig.

 – Az önnel együtt nevelkedett fiatalok milyen utat jártak be? Sikerült családot alapítaniuk, egzisztenciát teremteniük? Egyáltalán: tudnak egymásról?

– Vannak, akik családot alapítottak, otthont teremtettek, és ma már gyermekeikben élik tovább mindazt, amit valaha mi is kerestünk: a biztonságot, a szeretet melegét. Mások még úton vannak, keresik a helyüket. Megtanultuk, hogy az élet nem tartozik senkinek sem magyarázattal – csak lehetőséget ad. És aki egyszer ezt megtapasztalta, másként tekint a világra.

Pál Bíborka

www.hargitanepe.ro