Valaha, réges-régen, még a II. világháborúban volt egy erődítményekből álló védvonal, melyet a később legyőzhetetlennek minősített szovjet haderő sem tudott áttörni. Árpád-vonalnak hívták…

A Magyar Királyi Honvédség három védelmi vonalat jelölt ki a várható orosz támadással szemben, a Kárpátok előhegyeiben húzódó Hunyadi-állást, a valójában soha ki nem épült Szent László-állást és a Keleti-Beszkidektől a Berecki-havasokig húzódó, Árpád-vonalat.

Az Árpád-vonal két végpontja között légvonalban több, mint a 600 kilométer a távolság. Nem volt kis vállalkozás a kiépítése. Még az is kérdéses volt, hogy érdemes-e egyáltalán ilyen védvonalak kiépítésével foglalkozni, hiszen a németek már a háború elején bebizonyították, az áttörhetetlennek hitt erődrendszerek nagyon jól festenek egy szemlén, de nem sokat érnek a valóságban. Ékes példa volt erre a franciák remekül, az I. világháborús tapasztalatok alapján kiépített Maginot-vonala, amelyet a Wehrmacht nem csupán trükkösen megkerült, de három helyen át is tört. A hasonló szovjet védvonalak sem tudtak ellenállni a Blitzkriegnek (villámháború), Vörös Hadsereg nem tudta velük feltartóztatni az akkor még nyerésben lévő németeket.

Az erődrendszerekkel általában két nagy gond van. Egyfelől, ha pusztán védelmi céllal épülnek, az alapból annyit jelent, hogy átengedjük a kezdeményezést a másik félnek, míg mi tétlenül ülünk és várjuk, „hol üt be a mennykő”. A kezdeményezőkészség pedig döntő fontosságú lehet egy ütközetben. A másik probléma szorosan kapcsolódik az elsőhöz, de ez már inkább pszichológiai jellegű: ott ül a katona bezárva sok száz tonna beton mögé és vár. Vár és fél, hogy mi lesz, ha jön az ellen. Ahogy telik az idő, úgy csökkenhet a harci morál… És ha tényleg megérkezik a támadó, a katona választhat: a halálig való kitartás vagy a megadás között. Az emberek pedig szeretnek élni… Kevesen születnek halált megvető hősnek…

„A tapasztalatok azt mutatták, hogy az erődök valódi értéke abban rejlik, mennyire képesek a hadsereg offenzív szellemben vezetett hadműveleteit megkönnyíteni. Márpedig a magyar politikai és katonai vezetés elképzeléseiben nem a védekező mozzanatok voltak döntőek. A fegyveres revízió végrehajtásához olyan haderőre volt szükség, amelyik ezt végre is tudja hajtani.” (Horváth Tibor - Az Árpád-vonal szakmai szemmel)

Az Árpád-vonal terveinek kidolgozásához már 1940 őszén hozzákezdett az Erődítési parancsnokság.

„Kárpátalja visszatértével felgyorsulnak az események. Ekkor kellett ténylegesen „szembe nézni” az 1500-2000 méteres hegycsúcsokkal és azok védésének kérdésével. 1939. április 25-i keltezésű az a dokumentum, amely utasításokat tartalmaz a hegyialakulatok megszervezésére. Ez a parancs 1939/40-es határidőt jelöli dátumként a Magyar királyi kárpátaljai 1. honvéd hegyidandár felállítására.”  (Berta Csaba: Az Árpád-vonal)

Természetesen szó nem volt - de anyagi lehetőség sem - a Maginot-vonalhoz hasonló erődítményrendszer kiépítéséről. Az Árpád-vonal a terepviszonyok adta lehetőségeket kihasználó, vasbetonból épített tüzelőállásokból és az azokat támogató védelmi létesítményekből, figyelőállások álló rendszer volt. Kiépítése szinte az utolsó pillanatig, egészen 1944-ig tartott.

És hogy vizsgázott?

Ha egyetlen tőmondatban akarjuk összefoglalni a lényeget: Kiválóan.

A dübörgő szovjet gőzhenger, a 4. ukrán front 1944 augusztusától három ízben próbált áttörni az erődzáron, mindannyiszor sikertelenül. A hihetetlen ember és anyagi fölényben lévő támadó erők nem boldogultak az ezeréves magyar határokat védő magyar és székely határőr csapatokkal.

Aztán 1944. augusztus 23-án -már az első világháborúból jól ismert módon - Románia szövetségest váltott, így a 3. és 4. Ukrán front szabadutat kapott, délről megkerülhette a Kárpátokat. Ez az átkaroló hadművelet azzal járt, hogy a védelmi rendszernél rendületlenül kitartó csapatokat ki kellett vonni az állásaikból, nehogy körbe zárhassa őket a Vörös Hadsereg. A magyar kormány ekkor még nem látta elérkezettnek az időt a háborúból való kiugrásra, ezért - a németekkel közösen - ellentámadást indítottak. A 2. magyar hadsereg helytállásának köszönhetően az egyesült szovjet és román erők közel egy hónapig nem voltak képesek betörni az Erdélyi-medencébe, így nem sikerült kivitelezniük a tervüket, a Kárpátalján harcoló 1. magyar hadsereg és német csapatok bekerítését.

A többi meg - ahogy mondani szokták -, történelem. Az oroszokat nem lehetett megállítani. Szeptember 21-én fel kellett adni Aradot és a szovjetek huszonharmadikára elérték Magyarország trianoni határait.

Az iskolai történelemkönyvekben sokáig úgy szerepelt - magam is így tanultam -, hogy a támadó Vörös Hadsereg Battonyánál lépte át a magyar határt. A legenda szerint azért állította ezt a szocialista történetírás, mert a kommunista rezsim nagyhatalmú külügyminisztere, Puja Frigyes e község szülötte volt. A valóság az, hogy a Lökösháza-Battonya-Nagylak vonalában több ponton is a mai Magyarország területére léptek.

Az Árpád-vonalról még csak annyit, hogy a szovjetek a háború alatt - és utána is - több tanulmányt készítettek a magyar védelmi rendszerről, elvégre ez volt Európában, a II. világháború idején, az egyetlen védelmi vonal, melyet a támadók nem tudtak lendületből, harcban elfoglalni.

Forrás: Wikipédia; Masodikvh.hu; Zmne.hu; Mult-kor.hu; Alfahir.hu; Berta Csaba: Az Árpád-vonal; Horváth Tibor - Az Árpád-vonal szakmai szemmel.

Kép: Grecsko szovjet marsall 1944-ben az Árpád-vonal egyik bunkerje előtt (ru.wikipedia.org)