Az önfeláldozás, az áldozatvállalás pszichológiájáról

Az élet iskolájának legfontosabb tantárgya a szeretet. Arra születtünk, hogy megtanuljunk szeretni, odaadni az életünket – tanította Brenner János. Az önfeláldozás, az áldozatvállalás pszichológiai hátteréről beszélgetett Somogyiné Petik Krisztinával, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola tanárával Körössy László.

Székely János szombathelyi megyéspüspök a Brenner János boldoggá avatására készült, április 29-i lapunk Boldog, aki hittel, nagy szívvel él! című vezércikkében megemlíti: a vértanú egyik prédikációjában arról beszélt, hogy az élet iskolájának legfontosabb tantárgya a szeretet. Arra születtünk, hogy megtanuljunk szeretni, odaadni az életünket.

– „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért” – mondta Jézus. Az önfeláldozás emberi magtartásának értékéről mit tanít a pszichológia?

– Örömmel mondhatom, hogy a pszichológiai kutatások az elmúlt évtizedekben foglalkozni kezdtek az önfeláldozás, a saját akaratunkról való lemondás emberi jelenségével, összefüggésben az ember moralitásának vizsgálatával és azzal a megállapítással, hogy az ember alapvetően jó.

A legújabb neurobiológiai kutatások eredményei arra utalnak, hogy az ember eredendően jó, méghozzá azért, mert olyan az agyi struktúrája (a hit nyelvén: úgy lettünk teremtve), hogy ha akar, ha nem, ráhangolódik a másik emberre. Alapvetően adott egy érzelmi együttrezdülés a másikkal, egy beépített képesség, amely akkor, amikor már az értelmünket is megtanuljuk használni, empátiává válik. Attól kezdve, hogy az ember képessé válik beleélni magát mások érzelmi világába, állapotába, már nagyon nehezére esik rossznak lenni, vagy bántóan fellépni ellene. Ez az egyik kutatói alapvetés.

Van egy másik – még mindig biológiai természetű – érv is amellett, hogy az ember eredendően képes jót tenni másokért. A „másokért” körébe természetesen belevenném Istent mint személyt is – éppen Brenner Jánosra gondolva. Az ő életáldozata erről szól.

Tehát a másik érv a következő: biológiai motivációnk áll annak a hátterében, hogy az ember közösségi lény, kapcsolódni tud másokhoz, sőt akkor lesz boldog, ha ezt megteheti. A pozitív, kiteljesedő kapcsolat során különféle hormonok termelődnek az agyban, amelyek az embert megelégedetté és egészségessé is teszik. Tehát kimondhatjuk, a biológiai egészségünk egyik feltétele, hogy kapcsolatban legyünk.

Mindebből az is következik, hogy a másokért áldozatot hozó viselkedés, a jó cselekedet boldogságot okoz: ha az életemet adom másokért, boldog ember lehetek.

A kapcsolatban létezés motivációját egyébként már korábban is feltárták a pszichológusok, de most biológiai alapon is bizonyítottá vált. 

– E biológiai alapvetés után térjünk át a hétköznapokra, amelyek többnyire az önfenntartásról szólnak. Mi a szerepe, jelentősége az önfeláldozásnak, a lemondásnak az emberi kapcsolatokban?

– Sok esetben, amikor önfeláldozásról vagy a saját érdekemről való lemondásról beszélünk, például a házasságban, a mai pszichológus kutatók nagyon határozottan megfogalmazzák, hogy ez végső soron mégsem ellentétes a pozitív értelemben vett érdekemmel. Sőt, így vagyunk megalkotva, és a szeretettörvény is erről szól: Jézus tanítása (például amit a megbocsátásról mond) is alátámasztja ezt. Érdekem, hogy figyelembe vegyem a másik ember igényeit, mert „nyerek” a szeretetemmel. Vegyük példaként a házasságot. Hosszú távon akkor tud fennmaradni a kapcsolat, ha az ember elköteleződik benne, mert azt is vállalja, hogy a kapcsolatért, a másikért is dolgozik, nem csak önmagáért. Azok a házasságok maradnak fenn, amelyekben a házastársak képesek oly módon cselekedni, hogy időnként feláldozzák a pillanatnyi érdekeiket a másik kedvéért; mert megéri áldozatot hozni. Ez perspektívában való gondolkodást feltételez. Aki mindig csak az adott helyzetben meglévő, pillanatnyi érdekét nézi, az képtelen bármilyen emberi kapcsolatra, nem lesz boldog.

A pszichopátia betegsége éppen abból ered, hogy a beteg nem tud együtt érezni a másik emberrel, nem tud ráhangolódni, nem képes adekvát érzelmeket átélni, és ezért immorálissá, kegyetlenné válhat, esetleg bűnözővé lesz.

– Az agresszió mindennapokban tapasztalható jelensége mintha elfedné a napjaink pszichológiája által hangsúlyozott alapvető emberi irányulást a szeretetre.

– Ha valaki nem tapasztalt meg igazi szeretet, csak bántást és agressziót, torzul a személyisége, és valóban agresszív lesz. Ugyanakkor látnunk kell, hogy az emberi agresszivitásnak is a kapcsolatkeresés az oka, illetve a harag, amikor azzal szembesülünk, hogy mások nem viselkednek igazságosan. Sok agresszió egyfajta morális felháborodásból származik. Éppen a házasságokban láthatjuk ezt. Különösen a fiatal házasok tapasztalják meg, hogy rendszerint akkor bántják a házastársunkat, amikor szeretetet akarnak kapni tőle. Mint a gyermek, aki szeretetre vágyik, és ordít, toporzékol; a házasok hasonlóan képesek viselkedni, és ezzel el is rontják a kapcsolatot. E magatartásuk mögött is a szeretetvágy, az elfogadottság vágya áll. Mindebből láthatjuk: az ember alaptermészete, hogy kapcsolatban legyen.

De szeretnék egy újabb szempontot is belevinni az önfeláldozásról való gondolkodásunkba. A kutatók számításba veszik többek között azt is, hogy az ember identitásába, önmeghatározásába morális tényezők, értékek melletti döntések is beépülnek.

Nyilvánvaló, ha egy fiatal a neveltetése során megismeri az emberi értékeket, képes lesz választani közülük. Ha jól nevelik, lesznek jó modelljei, amelyeket a későbbiekben követhet, magáénak vallhat. Miután beépíti az identitásába ezeket az értékeket, azok motiváló erővé is válnak a számára – akár az áldozatvállalásig vagy az élete feláldozásáig menően.

Alapvető hajlamunk, hogy konzisztens emberként szeretnénk megélni önmagunkat. Ha beépítettem az identitásomba bizonyos értékeket, akkor szeretnék úgy viselkedni, hogy azoknak az értékeknek meg is feleljek. Ez hihetetlenül nagy motiváló erő. Amikor Brenner János halált megvető bátorsággal végezte a hivatását egy egyházellenes társadalomban, akkor őt ez is motiválhatta: nem érdekelte, hogy vele mi lesz, az értékrendje szerint, helyesen kellett cselekednie.

– Szüleiről tudjuk, hogy hitelesen élték a kereszténységüket, Brenner János a mély, igaz hit légkörében nevelkedett a testvéreivel együtt.

– Hivatásában azonosult a szülei életében megtapasztalt értékekkel. Önfeláldozó életének oka lehetett ez a fajta értékkövetés: hű akart lenni önmagához és Istenhez. Ez a felnőttkorra jellemző attitűd, a komoly belső motiváció részben magyarázatul szolgálhat a mártírok magatartására.

– Nevelhető az ember a lemondásra, az önfeláldozásra?

– Nagyon fontos kérdés, hogy a nevelő az értékeket éli-e, vagy csak hangoztatja. A jó nevelő a személyiségébe mélyen beépíti az értékeket, így példájával képes továbbadni akár az önmagáról lemondani tudó, önfeláldozó magtartást is.

Emellett van még egy fontos pszichológiai valóság: az emberi önkontroll, önirányítás, ami szintén tanulható. Ugyanis lehet, hogy biológiailag hajlamom van arra, hogy jót tegyek, és fáj, ha a másik szenved, ezért segítek rajta, de lehet, hogy beépítettem a személyiségembe olyan értékeket, amelyekhez hű akarok lenni, ezért helyezem háttérbe magam, és így fogok kiteljesedni. Ám lényeges az a szempont is, hogy mindennek a megvalósulásához önirányítási képességre van szükségem, mert nem elég tudni a jót, hanem akarni kell, és meg is kell tenni.

Rendkívül érdekes ennek a témának a kibontakozása napjaink pszichológiai szakirodalmában. Az önkontroll a pszichológiában azt jelenti, hogy az ember képes szembemenni az elemi, ösztönös vágyaival, például a félelmével vagy a biológiai motivációival, amelyek egyébként ősi agyi szabályozó mechanizmusokon keresztül vinnék őt előre.

Az ember képes irányítani önmagát az „ősi” agyterületek által vezérelt, spontán megjelenő viselkedései ellenében is. A prefrontális agykérgünkben vannak azok a központok, amelyek tompítani, esetleg blokkolni is tudnak például egy félelemreakciót.

– Ez szélsőséges esetben is működik?

– Működhet. Egyébként a végső bátorság kérdése az extrém helyzetekben különleges eset. Ismerhetünk a történelemből olyan hajóskapitányt, aki mentőcsónakba ugorva elhagyta a süllyedő hajót a hullámokba vesző legénységgel együtt, és olyat is, aki kitartott a végsőkig, élete árán is mentve az utasokat. Talány, hogy extrém helyzetben hogyan viselkedik az ember. Az bizonyos, hogy ilyenkor nagy szerepe van az önkontrollnak, és ha valaki értékek mentén szocializálódott, akkor ilyen helyzetekben is bátrabban oda tud állni, akár élete kockáztatása árán is. A kutatók kimutatták, hogy az erős együttérző képességgel megáldott emberek hajlamosabbak elfeledkezni magukról, hogy másokért áldozatot hozzanak, és eszükbe sem jut, hogy eközben ők is meghalhatnak.

– Az önkontroll fejleszthető, begyakorolható…

– Igen, a pszichológusok azt találták, hogy az önkontrollunk úgy működik, mint az izmaink: ha használjuk, akkor erősödik, ha nem, akkor elsorvad. Mindenki megtapasztalhatja, hogy egy böjti időszakban, például egy hathetes gyakorlás után egészen jó eredményt tud elérni mondjuk a csoki elhagyása terén, de ha időközben abbahagyja az önmegtartóztatást, ismét ellenállhatatlanul vonzódni fog az édességhez.

Ha valaki sohasem figyel erre, és nem fogja vissza magát, az bizony ösztönvezérelt ember lesz. De ha van olyan értékrendje, amit fontosnak tart, amivel azonosult, ha van felelősségtudta, és begyakorolja az ösztönvezérelt cselekvés felülírását, akkor feltételezem, hogy extrém helyzetben is képes lesz olyan irányba menni, amerre akar. Mert éppen erről beszélünk: az önkontroll azt jelenti, hogy képes vagyok úgy viselkedni, ahogyan akarok, és nem hagyom magam az önfenntartást szolgáló ösztöneim által vezérelni.

– A közvélekedés számos előítéletet hordoz az áldozatvállaló emberekkel kapcsolatban: ez a személyiségtípus úgymond nem meri megvalósítani, inkább elfojtja önmagát, szorongó ember.

– Ennek a sztereotípiának van egy bizonyos igazságmagva. Azok az emberek, akiknek gyenge az önértékelésük, rossz kapcsolati tapasztalataik miatt nem képesek elhinni, hogy értékesek, nem tudnak kiállni magukért, ők tényleg alávethetik magukat másoknak. Ez azonban nem áldozat, ez gyakorlatilag egy olyan emberi működés, amely csak látszólag szeretetteljes, mert alapvetően tönkreteszi a kapcsolatokat.

Nem lehet értékes emberi kapcsolatot teremteni úgy, hogy az egyik fél mindig behódol a másiknak, és alacsonyabb rendűnek érzi magát. A sztereotípia ugyanakkor általánosít, és ez benne a hamis. A pszichológia kutatási eredményei azt jelzik, hogy az önfeláldozás egészen más jelenség, és nem összeegyeztethetetlen a boldogsággal, a kiteljesedett emberi működéssel. Nem emberidegen dolog, ha a másikért háttérbe helyezem magam. Sőt, aki hű lesz az életében felismert értékekhez, és nem éli gyáván a hétköznapjait, az a nehéz vagy extrém helyzetekben is bizonyosan bátran fog viselkedni.

Összefoglalóan tehát annyit lehetne mondani, hogy az ember agyának biológiai összetettsége együttműködésre motivál minket, úgy is fogalmazhatnánk, hogy szeretetre. Egyszerűbben szólva: nem tudunk testi-lelki egészségben élni másoktól elszigetelve. Már a pici baba is érzékenyen reagál a környezete érzelmi állapotára. Össze vagyunk kapcsolva az embertársainkkal, az együttérzés akaratlan képessége miatt is. S ha már kapcsolatban vagyunk, ez az állapot sok örömmel tölt el minket: motiváltak vagyunk arra, hogy kapcsolatban legyünk. Jó nekünk, ha másokkal jóban vagyunk.

– A gazdasági érdekek által vezérelt fogyasztói társadalomban a lemondás, az önfeláldozás helyére lép a pénz, a hatalom, az önérvényesítés.

– Individualista társadalomban élünk, és tudnunk kell, hogy a kultúra rombolhat is. A gazdasági érdek valóban az, hogy sokat fogyasszunk, sok pénzt költsünk, s ezzel fenntartsuk a profitszerzés körét, a gazdasági hatalom érdeke pedig a manipulálható ember, aki a fogyasztásra orientált. Ehhez az kell, hogy az emberek magányosak legyenek, elszakítva a támogató közösségüktől, amelynek hiányát szerzéssel pótolják. Valahogy ez a logika érvényesül. De mindez nem az emberről, hanem az embert manipuláló rendszerről szól. Óriási veszélyt jelent, ha az ember elszakad a fontos kapcsolataitól, hiszen a testi-lelki egyensúlyát tárgyi dolgokkal nem tudja biztosítani.

Emellett a kutatók egyre több bizonyítékot találnak arra, hogy a kapcsolati tapasztalatok jelentősen befolyásolják a velünk született tulajdonságok kifejlődését. A kapcsolódási és együttműködési készségünket is. Tehát nagy a felelősségük a családoknak, a szülőknek és a nevelőknek.

A mi kultúránkban veszélyben van a szeretet, az egész-ség megélése, de vallom, hogy mégis tovább él, és ezért vagyunk elkötelezett családvédők itt, a Sapientia-főiskolán is. A családokért azért kell harcolni, mert a családi kapcsolatokon keresztül az egész emberért harcolunk, hogy egészséges legyen, és merjen szembefordulni a kulturális és gazdasági nyomással.

Fotó: Merényi Zita

Körössy László/Magyar Kurír