Augusztus 21–26. között rendezték meg Dublinban a Családok IX. Világtalálkozóját. Vincent Nichols bíboros, westminsteri érsek, az angliai és walesi püspöki konferencia elnöke, a CCEE alelnöke tartott katekézist a családok világtalálkozója második napján, augusztus 23-án.

Nichols bíboros a házasságra való felkészítést és a pasztoráció szempontjait állította előadása középpontjába. Elmesélte, fiatal papként egyszer a családi életről beszélt; a szentmise után sokan megköszönték a szavait, nem úgy egy nagymama, aki tipikus liverpooli stílusban, a fiatal papra utalva megjegyezte: „Bárcsak olyan keveset tudnék róla, mint ő! ...” Az angol főpásztor hozzátette: azért ő is családba született, családban nevelkedett… Ismeri a családi élet hegyeit, völgyeit. Mindannyian ismerjük a családi élet kisebb-nagyobb drámáit – ám ettől még nem válunk szakértőkké. Egyikünknek sincs joga általánosítani, vagy azt tüntetni fel szabályszerűnek, amit mi magunk éltünk át. Ezen történetek mindegyikében Isten jelen van, működik benne; vezet és vigasztal.

Ferenc pápa hangsúlyozza: Isten életszentségre hív – ahogy kibontakozik az életünk, abban jelenik meg Isten hívása. Még a kudarcainkban is – sőt, talán azokban leginkább…

A házassági felkészítésnél fontos szempont, hogy életszentségre kaptunk meghívást – jó, ha így tudunk tekinteni mindenre, ami történik velünk; ha úgy tekintünk rá, mint lépésekre az Istenhez vezető úton. Az életszentség a mindennapi cselekedeteink által növekszik; akik körülöttünk élnek, Isten jelenlétére emlékeztetnek minket.

Amikor erre az előadásra készült – mondta Vincent Nichols –, a szülei példájára gondolt; édesapja kitartására, édesanyjára, aki minden napot Isten ajándékaként élt meg – kedvenc igehelye is az volt: „Ezt a napot az Úr adta,

ujjongjunk és vigadjunk rajta!” (Zsolt 118,24). Ezt mondta – és ezt is tette, a nehezebb időkben is. Ez összhangban van Ferenc pápa szavaival is, aki emlékeztet rá: legjobban azzal építhetünk biztos jövőt, ha jól éljük meg a jelent (vö. AL 219).

Nichols bíboros elmondta, Angliában nagyon megérintette az embereket, a papságot Ferenc pápa tanítása az Amoris laetitiában, majd beszélt a családszinódus előkészületeiről, a házaspárok, családok által felvetett kérdésekről, amikre az Egyháztól is várták a választ. Mindezek figyelembe vételével, teológusokkal és pasztorális szakemberekkel konzultálva, összeállítottak egy útmutatót a jegyesek felkészítéséhez, összhangban Ferenc pápa tanításával.

A jegyesoktatás szeretetteli befogadást és együttérzést kell hogy közvetítsen, az Egyház házasságképe és tanítása megismertetése mellett – mely szerint a házasság Isten szeretetében gyökerezik, Isten szeretetének hűségét és termékenységét fejezi ki.

Napjainkban sok kultúrában, így Angliában is a házasság „magánügy” lett; a párok az „esküvőipar” karmai közé kerülnek, amely a pár nagy napjára fókuszál, és sokszor szem elől tévesztik a tágabb közösséget, a családi és egyházi kontextust.

A házasságra való felkészítéshez nyolc szempontot emelt ki az angol pasztorális útmutató alapján Vincent Nichols bíboros.

1. Jó, ha a felkészítő és a közösség egyaránt érezteti a párral, hogy az ő reményeik a közösség reményei is; hogy nem egyedül kell „végigcsinálniuk”, hogy mellettük állunk. S velünk együtt Isten is, jóban-rosszban.

2. Lelkipásztorként, felkészítőként alázatosnak és realistának kell lennünk (AL 36), és bízni Isten kegyelmében. Amikor elkezdjük a jegyesoktatást, tudnunk kell: a Szentlélek előbb ott volt, mint mi… És Ő továbbra is kísérni fogja ezt a párt. Imádkozzunk a párért, tudván, hogy mindannyian sebeket hordozunk, melyeket enyhíteni tud egy új és tartós kapcsolat, az imáinkkal is megtámogatva.

3. A felkészítés során meg kell találnunk a megfelelő nyelvet (AL 40), hogy elérjük a fiatalok szívét. Fontos, hogy tudatában legyünk: szakadék van az Egyház hivatalos nyelvezete és a fiatalok, családok hétköznapi nyelve között. 

Új kommunikációs stílusra, új készségekre a fiatal pároknak is szüksége van általában; Angliában a nem működő házasságok hátterében gyakran a kommunikáció nehézségei állnak. Apróságnak tűnő dolgok, mint a duzzogás, kritizálás, kiabálás romboló hatású lehet, elszigeteli, elidegeníti a házastársakat. Megismerni egymást nem könnyű, hisz mind sebezhetőek vagyunk, s nem biztos, hogy mindent ki szeretnénk adni magunkról a másiknak.

4. Segíthetünk a párnak, hogy felfedezzék hivatásukat; például kérdezzük meg: Honnan tudtad, hogy ő az „igazi” számodra? Ez jó gyakorlat házaspárok közösségeiben is, jó, ha megfogalmazzák, mi vonzotta őket egymáshoz. Meg tudják beszélni reményeiket és elvárásaikat, s átgondolhatják, ezek mennyire esnek egybe, és ha nem: van-e lehetőség a növekedésre, biztos-e, hogy azonos talajra akarunk építkezni?

5. A házasságra való felkészítés során azt is keressük, hogyan tudják egyensúlyba hozni az egymás iránti szeretetre való meghívást a gyermekek elfogadására való meghívással. Együtt tervezni egy családot nagy kiváltság. Őszinte, megfontolt döntéseket kíván, figyelembe véve az Egyház tanítását, a saját jólétünket, a gyerekeink jólétét. A gyermekek a házaspár és valamennyiünk számára ajándék; általuk újítja meg Isten a világot.

6. A jegyesoktatás alatt beszélhetünk a szexualitás ajándékáról is; a testről, amely létfontosságú a házasság termékenységéhez. Beszélhetünk a test révén kifejeződő mély szeretetről, szerelemről. Áldás van mindezen, s ez az áldás összekapcsolódik a lelki növekedéssel is; különleges jelentősége van az identitásunk és önmagunk megértése szempontjából. Ezt a misztikus jó hírt meg kell osztani a párokkal a jegyesoktatáson; ebből a szempontból a felkészítés beavatás is. Ferenc pápa arról ír, a jegyesség egyben a meglepetésbe való beavatás ideje is: meglepnek a lelki ajándékok, melyekkel az Úr az Egyházon keresztül gazdagítja az áldásai elfogadására kész új családot (Általános kihallgatás, 2015. május 27.).

7. A házasságra való felkészülés utazás. Nem ér véget, mindig „készülni” kell rá; életreszóló feladat: együtt építeni a jövőt, elfogadva, hogy a másik nem befejezett, mindkettőnknek szüksége van a növekedésre (AL 218). Az „Igen”-nel nem lezárunk, hanem elkezdünk valamit… Minden út alatt sokat tanulunk. Habár úgy kezdjük az életünket, hogy kiválasztjuk, mit/kit szeretünk – hivatást, házastársat –, de az élet valódi titka az, hogy megtanuljuk szeretni azt, amit kapunk. És csak lassan derül ki a kapott ajándék valódi természete. Fontos, hogy megtanuljuk érzékelni, hol van jelen az Isten – ez a megkülönböztetés ajándéka. Csendes, szelíd megfontolása annak, ami történt, történik velünk, megpróbálva megkülönböztetni, hogyan és mikor szól hozzánk az Úr. Így tudunk növekedni Isten türelmének és időbeosztásának, menetrendjének megértésében, mely soha nem a sajátunk – mondja Ferenc pápa. A megkülönböztetés nem ahhoz kell, hogy többet tudjunk kicsikarni az élettől, hanem hogy megértsük, hogyan tudnánk jobban beteljesíteni a küldetést, amit keresztségben kaptunk (GE 174).

8. Utolsó pont – amit sokan szeretnének előre venni –, a felkészítés magára a házasságkötés szertartására. Vannak esetek, amikor valóban jobb elsőként beszélni róla a jegyespárral: amikor ez az egyetlen „nyitott ajtó”.

A házasságkötés liturgiája kifejez mindent, amit hiszünk a házasságról: az elkötelezettséget, egy hűséges, életre szóló, termékeny szövetségben, melyet Isten megáld az első pillanattól. A liturgia megélt valósággá válik. Nem egyetlen pillanat, amely múlttá és emlékké válik, hanem olyan valóság, amely szüntelenül hatással van a házaspár életére (AL 212–216). 

A liturgia szavai, gesztusai és jelei életre kelnek a hétköznapok önátadásában, a családi élet rituáléiban és ünnepeiben. A házasság élő liturgiává válik, Isten jelenlétének ünnepe; a megváltástörténet mikrokozmosza (AL 221).

Vincent Nichols bíboros a családtalálkozó résztvevőit ezután arra biztatta, gondolják végig, mi történik, miután véget ér az esküvő, a lakodalom – és elkezdődik a hivatás. A pasztoráció, a kísérés ezután is életbe vágó marad. Az egyházközségeket buzdította, tegyék tudatosabbá az új házasok (és az új odaköltözők) befogadását; s legyenek alkalmak, amikor kifejezetten a házasságot ünneplik (AL 223). Az angliai egyházban külön ünnep van erre; idén mintegy hatszáz házaspár vett részt rajta a westminsteri székesegyházban. Segítségre – például a gyerekvigyázás megszervezésére – van szükség ahhoz, hogy a párok minőségi időt tudjanak együtt tölteni. A szeretetnek időre és térre van szüksége, mondja Ferenc pápa (AL 224).

Ne felejtsük el, nincs olyan, hogy átlagos, szabályszerű házasság! Mindenki más, mindenkinek vannak gondjai, nehézségei – a segítséget fel kell ajánlani, de nem szabad erőltetni.

Lourdes-ban egy francia püspök arról beszélt Nichols bíborosnak: egyre gyakoribb, hogy a gyerekek hozzák vissza a szüleiket a vallásgyakorlásba. Egy-egy plébánián, amikor odaérkezik a bérmálás szentségét kiszolgáltatni a gyerekeknek, kiderül, hogy a szüleik is bérmálkoznak velük együtt.

Szükséges szóba hozni a töréseket, a törékenységet, esendőséget is. Itt kerül szóba Ferenc pápaságának egyik kulcstémája: Isten irgalma. Ferenc pápa szerint Isten neve az Irgalom. Ebben az alakban jelenik meg Isten szeretete életünk valóságában, bűneink, kudarcaink idején. Sokan felteszik a kérdést: Lehetek egyszerre gyenge és esendő – és szent? Igen. A szentség Isten dolga. Mi irgalma, szentsége befogadói vagyunk.

Forrás: WMOF2018

Fotó: CNA

Verestói Nárcisz/Magyar Kurír