Milyen szép ajándék lenne Ferenc pápától, ha Csíksomlyón mondana néhány szép mondatot, olyant amilyent csak egy pápa tud mondani szentéletű püspökünkről, Márton Áronról!

Imádságos bizalommal,

Csaba t. 

Istenünk,

te Áron püspököt

arra választottad ki,

hogy igazságodnak őre,

az üldözötteknek védelmezője

és népednek jó pásztora legyen.

Add,

hogy mielőbb

szentjeid között tisztelhessük,

tanítása és példája

világító Jel legyen

mindannyiunk számára.

Ma már arról szólnak a legendák, hogy valódi tömeg gyűlt össze Erdély egykori püspökének a temetésén, de Török Gáspár fotói megmutatják, mi is történt valójában. Az Azopan Fotóarchívum képeiből válogattunk. 1980. szeptember 29-én reggel háromnegyed kilenckor, a Szent Mihály-napi búcsúra szólító harangozás alatt Gyulafehérváron meghalt Márton Áron, a gyulafehérvári római katolikus főegyházmegyét 1939-1980 között vezető püspök, a 20. századi erdélyi magyar közélet egyik legkiemelkedőbb alakja, a hívek legendásan szeretett püspöke, aki felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, aki határozottan állást foglalt a kommunista hatalommal szemben, amiért letartóztatták és életfogytiglani börtönre ítélték, és csak nemzetközi nyomásra engedték ki onnan.

Aki több mint egy évtizedig élt házi őrizetében, aki nem fogadott el feltételeket, mindig kiállít az igazáért, és aki ezért a Securitate legfeketébb listáján volt rajta. A hatóságok hírzárlatot rendeltek el, így az újságok nem számolhattak be a püspök haláláról (így arról csak az egyház távirati és egyéb értesítőiből, illetve a Szabad Európa Rádió magyar és román nyelvű műsorából lehetett értesülni), és minden eszközzel megpróbálták megakadályozni a híveket abban, hogy akik mégis tudomást szereztek a halálhíréről, azok ne tudják elkísérni utolsó útjára. Tartottak tőle, hogy nehogy nagy tömeg gyűljön össze a temetésén és esetleg politikai demonstráció alakuljon ki, mert tudták, hogy Márton Áron népszerűségével, tömegeket vonzó hatásával még a temetésen is számolni kell. Ilyen körülmények között azonban még Gyulafehérvárra eljutni is nehéz volt. Egy fennmaradt történet szerint a csíkszentdomokosiak például csoportosan utaztak volna a temetésre, buszt is fogadtak, de azt végül a temetést megelőző éjszaka, benzinhiányra hivatkozva lemondta a busztársaság, miután elment már az utolsó vonat is, amivel Fehérvárra utazhattak volna. Ilyen körülmények között kellett eljutnia Török Gáspár (vagy ahogyan ma mindenki hívja: Gazsi bácsi) marosvásárhelyi fotóművésznek is az október 4-én tartott temetésre. A 84 éves fotográfus így emlékszik vissza arra, hogy miként jutott el Gyulafehérvárra és sikerült ott minden megszorítás ellenére fotókat készítenie. 

"Nekem akkor volt egy szép, új Daciam, aminek a három számból álló rendszáma abban az időben VIP-nek számított: 2MS500. A munkahelyi sofőrömmel mentem beíratni az új kocsit, és ő szólt, hogy van neki egy unokatestvére a rendőrségen, aki elintézi, hogy gyorsabban menjenek a dolgok. Kihívtuk, beszéltünk vele, majd egyszer csak jön vissza a pasas megkérdezni, hogy milyen rendszámot szeretnék? Mivel mindig is tele voltam lóporral, mondtam neki, hogy 2MS150. Ha kérdték, miért ne mondtam volna?" - mesélte az idős fotós, hozzátéve, hogy végül csak az 500-as tudták neki adni, de így sem piszkálták őt a rendőrök. "Nem voltam párttag sem, semmi közöm nem volt az egész bandához, de nem bajlódtak velem. Volt úgy, hogy a forgalmisták főnöke kapott el kissé gyorsabban, mint megengedett, Régen felé. Amikor odahúztam, csak annyit mondott, na-na, kissé vigyázzon, nehogy balesetet csináljon. Ezzel a kocsival mentem el Gyulafehérvárra is" - teszi hozzá magyarázatként. 

Elmondása szerint nagyon szigorú intézkedéseket vezettek be az illetékesek, a megye határában minden egyes Gyulafehérvár felé tartó autót megállítottak, megkérdezték, hogy hová mennek és mit csinálnak? Gazsi bácsit viszont nem állították meg. "Bementem a kocsival Gyulafehérvárra, és felmentem a várba. Egyetlen autó sem volt a környéken. Én leparkoltam, és elővettem a fényképezőgépet" - teszi hozzá. A gyászmisét a székesegyházban tartották, annak végeztével kihozták a koporsót a főbejáraton a templomból és levitték az alatta található kriptába, amelynek a bejárata a templomon kívül, a szentély mögött van. Eközben készítette Gazsi bácsi a képeit, amire így emlékszik vissza: "Megmondom őszintén, lehet, hogy én voltam naiv. Én nem nagyon láttam senkit sem akkor fényképezni. Utólag tudtam meg, hogy reverenda alól egy-egy képet azért csak csináltak. Én csak úgy kiálltam az út kellős közepére és onnan fényképeztem. Színes diára. Nem tudták elképzelni a szekusok, hogy van valaki, aki annyira merész, hogy kiáll oda. Talán a helyiek azt hitték, hogy a központból küldtek valakit, a központiak pedig azt gondolhatták, hogy egy helyi" - magyarázza a történéseket Gazsi bácsi, aki a tekercs filmet végül elküldte Magyarországra a nagybátyának, hogy ott hívják elő. Ő készítettet egy másolatot a negatívról, amit megtartott magának, a másikat pedig visszaküldte. "Naivitásból azt mondtam, hogy ez nem az én tulajdonom kell legyen, hanem az egyházé. Oda is adtam Lestyán főtisztelendő úrnak, de eltűnt az a film. Amikor meghalt a nagybátyám felesége is, a gyerekeik megkapták az eredeti anyag felét. 36 kockám volt eredetileg, le is fényképeztem mind az egészet, de csak 17 maradt meg." Az így megmaradt képek negatívjainak digitális másolatából közlünk most a szerző engedélyével egy összeállítást. A képekből 2016-ban, Márton Áron újratemetése alkalmából Gyulafehérváron már szerveztek egy kiállítást. 

Fótok itt nézhetők  meg

Szerkesztő: Gál László

http://fotok.transindex.ro