Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amelyben hétfőn osztozott Franciaországgal az egész világ. Mégis talán a hatalmas tűz mellett kezd el pislákolni egy másik láng, a hit lángja.
Hétfő este őszintén megráztak azok a felvételek, amelyeket Párizsból sugároztak hírtelevíziók profi és a közösségi oldalak alkalom szülte tudósítói.
Nem kötődök érzelmileg Franciaországhoz, kötődök azonban minden egyes templomhoz a világon, ahol Istent dicsérik, ahonnan ima száll az égbe. Egy európai főváros szívében lángoló katedrális képe pedig különösen is megfog.
Tanulságos volt a reims-i érsek megnyilatkozása, aki arról beszélt, a székesegyház toronycsúcsának ledőlése azért is bír elemi erejű szimbolikával, mert az Isten felé mutató ujjat jelenítette meg… Sokan, akik követjük az európai kereszténységgel kapcsolatos eseményeket, figyeljük a helyzet alakulását, a tendenciákat, osztjuk az érsek szomorúan figyelmeztető gondolatát.
Hétfő este Franciaország-szerte megkondultak a harangok. A Notre-Dame-ért, s mint máskor is: a lelkekért szóltak.
Aztán Párizsban a Mi Asszonyunkat mardosó tüzet döbbenten figyelő tömeg egyszer csak elkezdte énekelni az Üdvözlégy, Máriát. Egyre több beszámoló szólt arról, hogy az emberek a városban térdre ereszkednek és szent énekeket énekelnek. “Ave, Maria”, énekelték, miközben égett a templom.
Megható és mély pillanatok voltak ezek. Talán ilyen lehet, amikor egy nép visszatalál az Úrhoz. Talán ilyen lehet, amikor rájön, hogy katedrálisa, amely mellett nap mint nap elrobog, több kulturális örökségnél, turisztikai attrakciónál, esztétikai értéknél. Több köveknél, túlmutat önmagán. Talán ilyen, amikor egy nép újra felfedezi, hogy az Isten felé mutató ujj összeomlása mély dráma, s ha a lángokban álló templomból már nem lehet, az utcáról mondja el fájdalmát egyetlen nappal Virágvasárnap után.
Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amelyben hétfőn osztozott Franciaországgal az egész világ. Mégis talán a hatalmas tűz mellett kezd el pislákolni egy másik láng, a hit lángja.