Május 29-én a Szentatya új katekézissorozatot kezdett a szerda délelőtti kihallgatáson. A következő hetekben-hónapokban az Újszövetségnek az evangéliumokat követő könyvéről, az Apostolok cselekedeteiről fog elmélkedni.
Ferenc pápa katekézisét, magyarra fordítva, teljes egészében közöljük.
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
Ma az Apostolok cselekedetei könyvről kezdünk el egy katekézissorozatot. Ez a bibliai könyv, melyet Szent Lukács evangélista írt, egy útról szól. Milyen útról? Az evangélium útjáról a világban. Ez a könyv Isten igéjének és a Szentléleknek azt a csodálatos egybekelését mutatja, amely elindítja az evangelizálás korszakát. Az Apostolok cselekedeteinek egy eleven és hatékony „páros” a főszereplője: az ige és a Szentlélek. Isten „elküldi üzenetét a földre”, és „gyorsan fut igéje” – mondja a zsoltár (147,15).
Isten igéje fut, dinamikus, megöntöz minden földet, amelybe Isten igéjének magja hull. Mi az ereje? Szent Lukács azt írja, hogy az emberi szó nem a retorika, vagyis nem az ékesszólás által válik hatékonnyá, hanem a Szentléleknek köszönhetően, aki Istennek a dünamisza, Istennek a dinamikája, az ő ereje, akinek van ereje megtisztítani és életadóvá tenni a szót. A Bibliában olvashatunk emberi történeteket, emberi szavakat; de vajon mi különbözteti meg a Bibliát egy történelemkönyvtől? Az, hogy a Biblia igéi a Szentlélektől származnak, aki rendkívüli erővel tölt el, minden mástól különböző erővel, és segít, hogy az az ige életszentséget termő, életadó mag legyen, segít, hogy az a szó hatékony legyen! Amikor a Lélek meglátogatja az emberi szót, az dinamikussá, mintegy „dinamittá” válik, vagyis képessé arra, hogy szíveket lángra lobbantson, sémákat sutba dobjon, ellenállásokat megtörjön, válaszfalakat ledöntsön, s ezáltal új utakat nyisson és Isten népének határait kiszélesítse. Ezt fogjuk nyomon kísérni az Apostolok cselekedeteiben a ma kezdődő katekézisek során.
Aki magával ragadó erőt és csengést ad a mi oly törékeny, hazudni és a felelősség alól kibújni is képes emberi szavunknak, az egyedül a Szentlélek, aki által Isten Fia fogantatott; a Lélek volt az, aki őt felkente és küldetésének teljesítésében segítette; a Léleknek köszönhetően választotta ki apostolait, s ez a Lélek biztosította, hogy ők az igehirdetésben kitartók és termékenyek legyenek, ahogyan ugyanezt teszi a mi igehirdetésükkel.
Az evangélium Jézus feltámadásával és mennybemenetelével zárul, és az Apostolok cselekedeteinek az elbeszélése épp innen, a feltámadt Jézusnak az ő Egyházába „átömlesztett” gazdag életétől kezdődik. Szent Lukács azt írja, hogy Jézus „szenvedése után számos bizonyítékkal mutatta meg […], hogy él. Negyven napon át megjelent […], és beszélt Isten országának dolgairól” (ApCsel 1,3). A feltámadt Jézus mélységesen emberi gesztusokat tesz, így például együtt étkezik övéivel, és arra biztatja őket, hogy bizalommal várják az Atya ígéretének beteljesedését: „Szentlélekkel lesztek megkeresztelve” (ApCsel 1,5).
A Szentlélekben történő megkereszteltetés ugyanis az a tapasztalat, amely lehetővé teszi, hogy személyes közösségre lépjünk Istennel, és részesedjünk az ő egyetemes üdvözítő akaratában. Általa megkapjuk a parrészia, a bátorság adományát, vagyis annak képességét, hogy „Isten gyermekeként” szóljunk, nem pusztán emberként, hanem Isten gyermekeként: hogy beszédünk tiszta, szabad, hatékony, Krisztus és a testvérek iránti szeretettel teljes legyen.
Nem kell tehát azért harcolni, hogy elnyerjük vagy kiérdemeljük Isten ajándékát. Ő mindent megad ingyenesen és a maga idejében. Az Úr mindent ingyen ad! Az üdvösséget nem lehet megvásárolni, nem lehet pénzért megvenni: az ingyenes adomány. Amikor Jézus azt hallja, hogy övéi már nagyon izgulnak, és tudni akarják, mikor fognak bekövetkezni az általa bejelentett események, ezt válaszolja: „Nem tartozik rátok, hogy ismerjétek az időt és az alkalmat, amelyet hatalma révén az Atya elrendelt; de amikor eljön rátok a Szentlélek, erőt kaptok, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,7–8).
A Feltámadott arra hívja övéit, hogy ne aggodalmaskodva éljenek a jelenben, hanem kössenek szövetséget az idővel, tudjanak várni egy olyan szent történelem kibomlására, amely nem törik meg, hanem szakadás nélkül folytatódik, szüntelenül halad előre; tudjanak várni Istennek, az idő és a tér Urának „lépéseire”. A Feltámadott azt kéri övéitől, hogy ne önmaguk akarják „kitalálni” küldetésüket, hanem várják, hogy az Atya hassa át szívüket az ő Lelkével, hogy bevonódhassanak egy olyan missziós tanúságtételbe, mely szét tud áradni Jeruzsálemtől Szamariáig, át tud lépni Izrael határain, hogy elérje a föld perifériáit.
Ezt a várakozást az apostolok együtt élik át, az Úr családjaként az emeleti teremben, avagy a cenaculumban, melynek falai máig tanúskodnak arról az ajándékról, amelyben Jézus odaadta önmagát övéinek az eucharisztiában. Hogyan várják Isten erejét? Hogyan várják, hogy betöltse őket Isten dünamisza? Állhatatosan imádkozva, mintha nem sokan, hanem egyek lennének. Egységben és állhatatosan imádkoznak! Ugyanis az imádsággal lehet legyőzni a magányt, a kísértést, a gyanút, és általa nyílik meg a szív a közösségre. Az asszonyoknak és Máriának, Jézus anyjának a jelenléte még intenzívebbé teszi ezt a tapasztalatot: ők elsőként tanulták meg a Mestertől, hogy tanúságot tegyenek a szeretet hűségéről és a minden félelmet legyőző összefogás erejéről.
Mi is kérjük az Úrtól, hogy türelmesen tudjunk várni lépéseire, hogy ne mi akarjuk „kitalálni” az ő művét, hogy tanulékonyak maradjunk, imádkozva hívjuk a Lelket, és hogy ápoljuk az egyházi közösségépítés művészetét.