Istenünk, te híveid dicsősége és szentjeid örök élete vagy. Szent Fiad megváltó halálának és feltámadásának kegyelméből add meg az elhunyt Leonárd atyának, a többi ferencesnek, minden elhunytnak, hogy amiként feltámadásunk hittitkát megvallották, az örök boldogság örömeibe is eljussanak. 

Ámen

Érdemes elolvasni Józsa Zsuzsanna tavaly megjelent írását:

P. Pap Károly, Leonárd ferences atya március 2-án töltötte be 91. életévét a székelyudvarhelyi ferences kolostorban, gyémántmiséjét három évvel ezelőtt mutatta be a barátok templomában. Leonárd atya az erdélyi ferences irodalom tanulmányozásának szentelte életét. Désen szentelte fel Márton Áron püspök atya 1956-ban. Papi jelmondatát a 22. zsoltárból vette: „Az Úr házában lesz otthonom örök időkön át.” Szolgálati állomáshelyei: Dés, Désakna, Marosszentgyörgy, Marosvásárhely, Esztelnek, Kolozsvár és Székelyudvarhely. Könyvespolcain példás rendben sorakozik az eddig összegyűjtött, az erdélyi ferences atyák életét felvillantó dokumentáció. Amikor életútjáról vallott lapunknak, hangsúlyozta, hogy mindenhol várta valami jó, és jó, ha ezt az ember észreveszi.  

A hivatást a jó Isten adja

– Elmondhatnám, hogyan lettem pap. A hivatásban, akár családi vagy papi hivatás, három dolgot lehet észlelni: a jóisten adja a hivatást és segíti is az embert, ad képességet hozzá, az embernek pedig el kell fogadni.

Vásárhelytől 15 kilométerre található Kisgörgény, ott születtem. Bükkerdőt jelent. Én nagyon gyenge voltam gyermekkoromban. Futottak velem a keresztelőre, mert hát gyenge voltam. Öten voltunk testvérek, előttem kettő meghalt. Édesapám, aki susztermester volt, az első világháborút megjárta Márton Áronnal. Aztán betegen jött haza, s amikor kétéves voltam, tüdőgyulladásban meghalt. Éppen a születésnapomon. Nehéz volt akkoriban...

Leégett a házunk. Édesanyám nem volt otthon. Egy régi ház volt, a bátyám nagyobb tüzet készített, és begyúlt, leégett. Amikor hazajött édesanyám, azt mondta: nem baj, megyek szolgálni és felépítem. Úgy is lett. Kolozsvár mellett, Gyaluban szolgált. Felépült a ház. De addig, hogy nem volt házunk, elkerültem a nagybátyámékhoz, aztán a nagynénémékhez. Nekik nem volt gyerekük, s gondolták, hogy én majd gondozom öregkorukban, meg a földeket is rendezem. De az állam elvette a földeket. Addig a faluban nem volt egyetlen gyermek se középiskolás, mert meg kellett művelni a földeket. Aztán elmentünk páran középiskolába. Én polgáriba jártam, s amikor kijártam a négy évet, beiratkoztam a tanítóképzőbe.

Minden falusi gyermek, ha tovább ment, csak tanítóképzőbe ment, nem gimnáziumba.

Akkor jött a nagynéném, aki apáca volt, Eterna nővér, és azt mondja: Te, Somlyón is van tanítóképző a barátok mellett, s téged fogadnak a barátok ingyen, mehetsz oda. Ott kezdtem meg a tanítóképzőt, segítettek a barátok, mert szegények voltunk máskülönben. Aztán két év múlva mentünk Udvarhelyre, hogy beiratkozzunk a középiskolába, de nem vettek fel. Akkor itt, helyben a zárdában végeztünk, magánúton. Még most sincsen nekünk az iskoláról bizonyítvány, mert a rendi, ugye, megvan.

Még katonának is bevittek. Besoroztak rendes katonának, s a securitatés tiszt azt kérdezte az orvostól: – Ezt mért vette fel, ez papnövendék!... – Mert megfelel! De hogy rajtam üssenek, munkáskatonának bevittek a Békás-szoroshoz, amely akkor épült. Ott voltam két évet, s akkor hazaengedtek.

Aztán adták a hároméves behívót, a rendest, ami elől elszöktem. Nem találtak meg. Radnára mentem, ott voltak 1951-ben összegyűjtve a ferencesek, elkezdtük a teológiát. Ott nem kerestek. Édesanyámtól kérdezték: – Hol van a fia? – Maguk tudják! – válaszolta, nem árulta el. Nagyon mellettem volt. Így kezdtük meg a teológiát. 1951-ben Désre kerültem. Egy része Esztelnekre, más része Désre került.

Összesen 140 körül voltunk, Désen végeztük a teológiát, ott szentelt fel Márton Áron 1956-ban.

Együtt volt édesapámmal Olaszországban a fronton. Márton Áront három lövés érte. De úgy látszik, hogy nem volt súlyos, mert hazajött. Aztán ő is, ahogy hazakerült, úgy kezdte meg a középiskolát. Így telt el az idő.

A jóisten adja a hivatást, segíti az embert, és el kell fogadni... Nahát, én hogy fogadtam el? Ott voltam mint tanítóképzős Somlyón, ott lakott a nagybátyám. Egyszer megkérdezte: Te, nem szeretnél ilyen ferences lenni? Most ne felelj, csak három nap múlva! Jött három nap múlva. Ha akkor rögtön felelek, talán hezitáltam volna, így meg úgy, de három nap múlva megírtuk a kérvényt, hogy igen! Negyvenhatban én voltam az első novícius, mert a háború miatt vagy három éven keresztül a noviciátum nem működött. 1946-ban jöttek többen is, és végeztük a noviciátumot, utána pedig a teológiát. A hivatás a jóistentől van, segít megtalálni, de nekünk el kell fogadni. És minden hivatás így van. Tőle kapjuk, mindenki a maga munkakörébe.

Dési, marosszentgyörgyi szolgálat

– Désen szenteltek fel 1956-ban. Az volt az érdekes, hogy akkor mínusz 40 fokos hidegek voltak, a templomokban nem volt fűtés. Édesanyámmal fényképet csináltattunk, s a hideg miatt összefogtuk a kezünket. Édesanyám azt mondta: Fiam, úgy nézünk ki, mint valamilyen bokszolók. Tudott viccelni. Désen be voltunk zárva, úgy éltünk, hogy nem hagyhattuk el a kolostort s a helyiséget. De én még Magyarországot is megjártam. A vámos csak nézte a személyimet, de elengedett. 24 évet szolgáltam Désen, később mint házfőnök is.

A nagybátyámat, Asztrikot kiűzték Marosszentgyörgyről, engem rögtön a helyébe tettek. Ott sok volt a cigány, rájöttem, hogy a cigányok és a magyar gyermekek nem tudnak egy osztályba menni. Egymástól elmennek, emiatt elmaradt a cigányok elsőáldozása. Meg a hittanra járása. S nekem jött a gondolat, hogy mit lehet tenni ebben a helyzetben? Különvettük a magyar és külön a cigány gyermekeket. Nagyon jól sikerült. De ezt úgy tudtam elérni,  hogy egy nővér (azok is szét voltak szóródva Marosszentgyörgyön) tanította a hittant, én meg összegyűjtöttem őket. Megjelentem az utcán, s akkor egymásnak szóltak, mert elég gazdagok voltak, de az idő őket nem érdekelte. Mikor szóltam, akkor jöttek, s így tudtuk elsőáldozásra vinni a cigány gyermekeket. Másoknak is ajánlottam: Esztelneken és Ozsdolán is így valósították meg. Ott is vannak többen.

Kutatómunka Esztelneken

– A nyolcvanas években kerültem Esztelnekre. Előttem ketten visszautasították, mert nem volt plébánia, hanem húsz hektár föld. Nem vették el a kollektivizáláskor, mert a bukarestieket megvendégelték, megajándékozták, s nem vették el a földet. Az megvolt. De én mit csináljak a húsz hektár földdel? Nem volt plébánia, s akkor engem felkértek, én pedig mentem.

Mindenhol valami jó várt, azt tapasztaltam.

Egy év múlva rájöttem, hogy kevés a dolgom. A kertet két fiatalember elintézte. Tartottak disznókat, pálinkát is főztek. Épp arról olvastam, hogy a Kájoni nyomda, a somlyói nyomda kiadványai nincsenek mind összegyűjtve. Mondom, itt az alkalom, lehet ebbe meg abba a zárdába menni, összegyűjteni. Így is lett, s ki is adtuk a könyvet. A másik Kolozsváron a Bonaventura nyomda, annak a kiadványait is összegyűjtöttük. Sőt, még Amerikában is volt egy, oda kimentek a ferencesek, azt is összegyűjtöttük a kilencvenes évek elején.

Nyolc év után viccből mondtam az elöljárónak, engem már lehet tovább tenni. Komolyan vette, s azt mondta: szavadon foglak. Tényleg jött két hónap múlva, s azt mondja: Na, mész Kolozsvárra! Így kerültem el, és gyűjthettem rendtartományunk dolgait zárdákból. Összeírtam, hogy mit hol lehet megkapni. Pl. Esztelneken megkaptam az 1700-as évekből egy nagy könyvet, amelyet kézzel írtak az akkori ferencesekről latinul. Egyesek most is kérik, de nem tudnak latinul. Én lemásoltattam Muckenhaupt Erzsébettel Csíkszeredában, és az eredeti most ott van Kolozsváron.

Így gyűjtögettem a dolgokat. Nekünk nagyon sok írónk van, mert többen voltunk egy zárdában, ahol volt alkalom, idő írni. Egy plébánosnak nincs ideje, mert van temetés, elsőáldozás, bérmálás, házszentelés, el vannak foglalva. Egyik nagy írónk, György József leírta a mi provinciánk történetét. Ott volt Szebenben, nem volt plébánia, elvégezte a misét, és szabadok voltak, írogatott. Elkerült Brassóba, s ott adta ki a könyvet. Oda került fiatalon Benedek Fidél mint akkor felszentelt atya, tőle eltanulta a történelmi dolgok összegyűjtését, írását. Ő is nagyon sokat írt. Benedek Fidél szentléleki születésű, iskolát is neveztek el róla. Ő is így tett, én is így tudtam írni. Folytattam a kutatást, mert Esztelnekről elkerültem Kolozsvárra, ott sem volt plébánia.

Épületfelújítás Kolozsváron

– Kolozsváron nem volt plébánia, de sok dolog adódott, mert a zárda nagyon régi volt, és a templom alatt víz. Én felfedeztem, mert egyszer láttam, hogy a gyertyaláng meghajolt. Mondom az asszonyoknak, itt huzat van. A templom mellett van egy kicsi épülete a harmadik rendnek, rendbe hoztuk – és hát nem ment le a víz. Hiába volt elrendezve. Mondtam ismerősöknek, nézzék meg, mi van a csatornában, a földben levő vízelvezetőben. Teljesen szét volt rombolódva. Olvastam valahol, hogy az 1900-as években készítették, a kövek elmozdultak, a víz pedig bement a földbe. Aztán az lett a következménye, hogy helyrehoztuk a földben lévő csatornát, és elszivárgott a víz. Négy fok volt, hiába melegített két nagy kályha. Utána a templom hőmérséklete tíz fokkal emelkedett. Volt egy szomszédasszony, aki azt mondta, hogy maguknál van egy titkos kút, mert az én pincémben csak a köveken tudok járni. Ott is víz volt. Aztán teljesen megszűnt. Most már még jobban visszakapták a zárdát, és ezeket a régi dolgokat még jobban megnézik és helyrehozzák. 13 évet voltam ott, s aztán mondtam, hogy engem lehet tovább tenni... Maradj csak, mondta Domokos főatya.

Székelyudvarhelyen a Barátok templomában

Kolozsvárról kerültem Udvarhelyre 2000-ben. Itt is folytattam tovább a kutatást. Most már adatokért sokszor hozzám jönnek, hogy ezt meg azt keressem ki.

A somlyói Kájoni János nyomdának összeszedtük és kiadtuk a hiányzó kiadványait.

Segített Muckenhaupt Erzsébet a csíkszeredai múzeumból. Szeredában ismertem meg, s tartottam vele a kapcsolatot. Aztán jöttek a Bonaventura  s az amerikai nyomda kiadványai. Összegyűjtöttem nagyon sok anyagot, az erdélyi ferences írók kiadványait. Itt, az én szobámban. Meg kell majd írni. Ez csak előmunkálat valakinek. Most már ezekkel nem nagyon tudok foglalkozni, de adok adatokat. Megvannak összegyűjtve a rendtagok adatai: ki mikor született, hol, mikor szentelték fel, hol volt hivatása. Mondtam a fiataloknak, Hugó testvérnek és a többieknek is, szedjétek össze az adatokat. De hát sokféle elfoglaltságuk van a fiatalabbaknak. Bízom benne, hogy Hugó sokat fog ezen dolgozni.

Négyen vagyunk idősek az erdélyi ferenceseknél: Désen a legöregebb 93 éves Lukács atya; Somlyón a kilencvenen túl van József atya, én vagyok a harmadik legidősebb, aztán Kaplonyban a 80 éves János atya.

Sokan felköszöntöttek kilencvenedik születésnapomon. Különös fájdalmam, hogy másfél óránál többet nem tudok aludni, mert annyira összerugdosták a szekusok a lábamat. De napközben is szundítok egyet...

Irodalmi munkássága

Leonárd atya megjelent vagy kéziratban található írásai: Együtt a szentekkel I. kötet 1966, Kolozsvár, II. kötet 1977, Kolozsvár; Schematizmus 1995, Szászváros, 1996, Kolozsvár; Tanulmányok 1983-tól. Külön füzet; A dési kényszerlakhely. Az erdélyi ferencrend II., 2002, Kolozsvár; A kolozsvári Szt. Bonaventúra Könyvkiadó és nyomda. Rendtartomány, II. rész, Kolozsvár; Szt. Bonaventúra Könyvkiadó kiadványai; Ferences folyóiratok; Ferences kulturális értékek, összegyűjtve; P. Benedek Fidél élete és műveinek bibliográfiája, Csíksomlyó–Kolozsvár, 2000; A Kájoni János alapította nyomda működése; Az Erdélyi Ferences Rend Egyesült Államok kusztódiájának története Kolozsvár, 1995; Erdély katolikus nagyjai (jegyzetek); Erdélyi ferences nyomdák és kiadványok, Csíkszereda, 2009 (Sass Péter szerkesztésében), Ferences életrajzok, A baróti Bodosi fivérek, P. Bodosi Marián Barót szülötte, Barót, 2009; P. Trefán Leonárd élete és irodalmi munkássága, előkészületben, 2010.