Gyóntatónak nevezték ki idén nyáron Csíksomlyóra Puvák Antal fr. Marián testvért, akit hat évvel korábban ugyanott szenteltek pappá. Formáló erőként van jelen a szerzetes életében a szentgyónás, aki most megosztja velünk tapasztalatait és gondolait.
A gyónás szentségének kiszolgáltatása része a mindennapi életemnek. Hasonló érzés van bennem minden alkalommal, amikor papként belépek a gyóntatószékbe, mint most, amikor ezeket a sorokat írom: egy eszköz vagyok a jó Isten kezében, amit arra használ fel, hogy az ő irgalmas szeretetét közvetítse az emberek felé. Tudatossággal, személyes felelősséggel bíró eszköz, de mégis csak eszköz, egy közvetítő.
Ha megkérdeznénk egy hitét gyakorló katolikus embert, hogy mik a lényeges részei a gyónás szentségének, valószínűleg olyan dolgokat mondana, amiket mindannyian ismernénk: a felkészülés, ami jobb, ha a gyóntatószékbe való belépés előtt történik, a bűnök felsorolása, a bánatima, a feloldozás és a penitencia elfogadása és elvégzése. Ismerős dolgok, nemde?
Csakhogy a gyónás szentségének formája sokat változott az idők folyamán. Háromféle bűnbánattartásról ír Szent Ágoston: Elsősorban a legfontosabb a keresztség mint alapvető megtérés. Másodjára a napi gyarlóságok leküzdésére ajánlott bűnbánattartás, mint például az alamizsna, a böjt, az ima, az eucharisztia ünneplése és az Isten igéjének hallgatása és megtartása. A harmadik, a kánoni bűnbánattartás a súlyos bűnök (hittagadás, házasságtörés, gyilkosság) eseteire vonatkozott és nyilvános volt. Nem lehetett több alkalommal elvégezni és szigorú következményei voltak: nem köthettek újra házasságot, nem viselhettek hivatalt, vezető tisztséget. Emiatt sokan életük végére halasztották elvégzését, ami hozzájárult a szokás elenyészéséhez.
A gyónás mostani formájának kialakulása a 7. században ír misszionáriusok által behozott magánbűnbánat gyakorlatával vette kezdetét. Később, a 8. században előírás lett a gyónás elvégzése annak, aki szentáldozáshoz szeretett volna járulni. A IV. lateráni zsinat pedig kötelezőnek írta elő az évi legalább egyszeri gyónást. A 16. századtól kezdve a gyónás helye az oltár térségéből a zárt gyóntatószékbe került, ahol rács választotta el egymástól a gyónót és a gyóntatót.
Ily módon a gyónás ismételhetővé vált, nem csak egyszeri alkalommal volt elvégezhető, mint a kánoni bűnbánattartás a kezdetekben. Ugyanakkor lehetővé vált az is, hogy egyetlen szentségi cselekményben lehessen föloldozni a súlyos és a bocsánatos bűnöket.
Bár sok változáson ment keresztül a gyónás szentsége formáját illetően, alapszerkezete mégis változatlan maradt. Két fontos eleme van. Egyrészt a Szentlélek hatására megtérő ember cselekedete: a bánat, a bűnvallás és az elégtétel. Másrészt az egyház szolgálata, ami eszköz Isten kezében: Jézus Krisztus nevében a püspökök, a papok közvetítik a bűnbocsánatot, meghatározzák az elégtétel módját és imádkoznak a bűnösért.
Mint sokan mások, én is egy vallását gyakorló katolikus családban nőttem fel. Amikor a gyónás szentségét kezdtem gyakorolni, nemcsak elméleti tudással voltam ellátva, hanem szüleim, rokonaim példáját látva, a gyónás gyakorlati oldala is ismerős volt számomra. A gyónás szentsége beépült az életembe, és kisebb-nagyobb eltérésekkel, körülbelül havonta-kéthavonta gyóntam.
Volt egy meghatározó élményem, tapasztalom is a gyónás szentségével kapcsolatosan, ami nagyon fontos volt számomra, különösen életem azon időszakában, amikor felnőttfejjel kezdtem felfigyelni Isten hangjára. Elvégeztem életem első (és eddig egyetlen) életgyónását.
Előtte jól felkészültem, és letettem Isten színe elé mindazt a bűnt, hibát, ami az idők folyamán összegyűlt, és amit vagy tudatlanságból, vagy szégyenből soha nem említettem meg az előző gyónásaim alkalmával. Meghatározó pillanat volt ez az életemben, hisz miután elvégeztem a gyónást, leírhatatlan öröm töltötte el a szívemet. Ugyanakkor mintha egy lepel esett volna le szememről, tisztán láttam, éreztem, hogy mire is kaptam meghívást a jó Istentől, ami nem más, mint az ő követése. Keresni kezdtem a formáját, hogy miként is tudnám gyakorlatba ültetni ezt a meghívást. Így lettem ferences szerzetes, és később ezért kértem a papszentelés szentségét is.
Papszentelés után beültem a gyóntatószék másik felébe, és így megismerkedtem a gyónás szentségének ezen dimenziójával is. Amint már említettem, úgy érzem, hogy amikor papként gyóntatok, eszköz vagyok Isten kezében. Kérem is gyakran az Urat, hogy adja áldását mind rám, mind pedig a gyónókra, hogy a bűnbánat szentsége meghozza gyümölcsét.
Nemrég hallottam, hogy a lourdes-i kegyhelyen nem engednek gyóntatni olyan papokat, akik nem rendelkeznek legalább 5 év tapasztalattal, mivel ilyen helyeken sokkal több olyan gyónás fordul elő, ami tapasztalt gyóntatót igényel. Idén Csíksomlyóra kerültem, és ilyen szempontból örülök annak, hogy több mint 5 év eltelt a papszentelésemtől, amely 2013. június 8-án épp Csíksomlyón volt.
Zárógondolatként kiemelném, hogy egyrészt jó, ha rendszeressé válik életünkben a gyónás, másrészt elengedhetetlen a gyónás elvégzéséhez az alapos felkészülés. És nem árt, ha gyakoroljuk, amiről Szent Ágoston ír: a napi gyarlóságok leküzdésére ajánlott bűnbánattartást, mint amilyen az alamizsna, a böjt, az ima, az eucharisztia ünneplése és az Isten igéjének hallgatása és megtartása.
Gyóntatónak nevezték ki idén nyáron Csíksomlyóra Puvák Antal fr. Marián testvért, akit hat évvel korábban ugyanott szenteltek pappá. Formáló erőként van jelen a szerzetes életében a szentgyónás, aki most megosztja velünk tapasztalatait és gondolait.