Ahhoz, hogy a remény emberei legyünk, nem szabad semmihez ragaszkodnunk, hanem sóvárogva kell várnunk az Úrral való találkozást. Ennek távlata nélkül életünk állóvízzé válik, amelyben a dolgok nem mozdulnak, elromlanak – tanított október 29-én a Szent Márta-házban bemutatott reggeli szentmiséje homíliájában Ferenc pápa.

A remény olyan, mint a horgony, amit a partra kivetünk – ezzel a hasonlattal élt Ferenc pápa. – A mai liturgia Szent Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből (Róm 8,18–25) a remény himnuszát énekli. A rómaiak közül nyilván voltak, akik panaszra járultak, Pál pedig arra buzdította őket, hogy tekintsenek előre. Így írt: „Úgy gondolom, hogy ennek az életnek a szenvedései nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, melynek részesei leszünk. Maga a természet is sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását.”

Ez a remény: amikor az Úrral való találkozás, az Úr kinyilatkoztatása iránti sóvárgásban élünk. Lehetnek szenvedések és gondok, de a holnap az ígéretből születik, abból, hogy a Szentlélek a miénk, aki vár minket és már ettől a pillanattól kezdve működik. A remény olyan, mint a horgony, amit a partra kivetünk, mi meg belekapaszkodunk a kötélbe. De nemcsak mi, hanem az egész teremtett világ a szabadság ígéretében él, hogy beléphet Isten gyermekeinek dicsőségébe. Mi is magunkban hordozzuk a Lélek zsengéit, az előleget, sóhajtozunk mi is, és várjuk a fogadott fiúság megvalósulását. A remény ez a feszültségben élés, mindig. Az, hogy tudjuk: nem rakhatunk itt fészket. A keresztény élet valami felé való feszülés. Ha egy keresztény elveszíti ezt a távlatot, akkor élete statikussá válik, és a dolgok nem mozdulnak, elromlanak.

Gondoljunk a vízre: ha megáll, nem folyik, nem mozog, akkor megposhad. Ha egy keresztény nem képes ebben a sóvárgásban,  ebben a másik part felé feszülésben élni, akkor hiányzik neki valami, és végül romlott lesz.

Számára a keresztény élet filozófiai tanítás lesz, így fogja megélni. Azt fogja mondani, hogy ez hit, de a remény nélkül nem az – fejtette ki Ferenc pápa.

Hogyan érthetjük meg a reményt? Nem könnyű. Ha a hitről beszélünk, akkor úgy értjük, hogy hiszünk Istenben, aki teremtett minket. Hiszünk Jézusban, aki megváltott minket, elimádkozzuk a Hiszekegyet, és tudjuk, mik a konkrétumai a hitnek. Ha a szeretetszolgálatról beszélünk, az azt jelenti, hogy jót teszünk felebarátunkkal, jó cselekedeteket hajtunk végre mások javára. De a reményt nehéz megérteni: a legalázatosabb erény, amivel csak a szegények rendelkeznek. Ha mi a remény emberei akarunk lenni, akkor szegénynek kell lennünk. Szegénynek, aki nem ragaszkodik semmihez. Szegénynek, és nyitottnak a másik partra. A remény alázatos, és olyan erény, amelyen mindennap dolgoznunk kell. Mindennap elő kell venni, mindennap meg kell ragadni a kötelet és megnézni, hogy odaát van-e a horgony. Mindennap emlékeznünk kell, hogy megkaptuk az előleget, a Szentlelket, aki bennünk működik az apró dolgokon keresztül.

Hogyan kell megélnünk a reményt? Ferenc pápa ennek megértetéséhez a mai evangéliumi szakaszt (Lk 13,18–21) hívta segítségül. Jézus Isten országát a mustármaghoz hasonlítja, amelyből terebélyes fa nő ki. Várjuk meg, hogy fejlődjön, ne nézegessük naponta, hol tart, mert különben sose nő meg, mert – ahogy Pál mondja – a reménynek türelemre van szüksége. Türelemmel tölt el minket annak tudata, hogy mi elvetjük a magot, de Isten adja meg a növekedést. A remény házilag készül, kicsinyke. Elvetni a búzaszemet és hagyni, hogy a föld megadja a növekedést. Jézus a reményt a kovász példájával szemlélteti: az asszony fogja és elvegyíti három véka lisztben. Nem a hűtőben tárolja a kovászt, hanem belegyúrja az életbe, mint ahogy a magot elássák a földbe.

Ezért tehát a remény olyan erény, ami nem látszik: alulról munkál és a mi tekintetünket is erre fordítja.

Nem könnyű a reményben élni, de a pápa szerint a reményt kellene levegőként beszívnia a keresztényeknek, a remény levegőjét. Ha nem így teszünk, nem fogunk előrehaladni, mert nem lesz hova mennünk.

A remény bizonyosságot ad nekünk: nem csal meg soha. Ha remélsz, nem fogsz csalódni. Meg kell nyílni az Úr ígérete előtt, sóvárognunk kell az ígérete után, tudva, hogy a Lélek már bennünk dolgozik. Az Úr adja meg nekünk a kegyelmet, hogy ebben a feszültségben éljünk – de nem idegesen, gondokkal. Feszültségben a Szentlélek által, aki a másik partra vezet minket és megtartja bennünk a reményt – kívánta homíliája végén a Szentatya.

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: ANSA

Magyar Kurír