Június 10-én délelőtt a Szentatya folytatta az imádság témájának szentelt katekézissorozatát. Eme hatodik alkalommal Jákob imájáról elmélkedett: a magabiztos, Istennel harcoló Jákobban mi is magunkra ismerhetünk. Életünk sötét szakaszaiban, amikor nem látjuk Isten arcát, de mégis vállaljuk a küzdelmet, életmegújító isteni áldást kaphatunk.

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Folytatjuk katekézisünket az ima témájáról. A Teremtés könyve távoli korokban élő férfiak és nők történetein keresztül olyan eseményeket mesél el, amelyekben saját életünkre ismerhetünk. A pátriárkákról szóló elbeszélésciklusban egy olyan ember életéről is hallunk, aki ravaszságát tartotta legfontosabb tulajdonságának: ő Jákob. A bibliai történet beszámol arról, milyen nehéz kapcsolat fűzi Jákobot testvéréhez, Ézsauhoz. Kiskoruktól kezdve versengenek egymással, és később sem fognak felhagyni ezzel. Jákob a másodszülött – ők ketten ikrek voltak –, de megtévesztéssel sikerül megszereznie apjától, Izsáktól az áldást, és így megkaparintania az elsőszülöttségi jogot (vö. Ter 25,19–34). Ez csak az első a trükkök hosszú sorában, amelyekre ez az ügyeskedő ember képes. A „Jákob” név is olyan emberre utal, aki furfangosan él.

Kénytelen messzire menekülni testvérétől, de minden vállalkozását siker koronázza. Ügyesen üzletel: jól meggazdagszik, hatalmas nyáj tulajdonosává válik. Konokságával és kitartásával sikerül feleségül vennie Lábán legszebb lányát, akibe igazán szerelmes volt. Jákob – úgy mondanánk modern megfogalmazásban – egy „önerejéből felemelkedett” ember, aki rátermettségével, agyafúrtságával mindent meg tud szerezni, amit csak akar. De hiányzik belőle valami. Nincs élő kapcsolata a gyökereivel.

Egy nap honvágy ébred benne, visszavágyódik egykori otthonába, ahol még Ézsau, a testvére lakik, akivel mindig meglehetősen rossz kapcsolatban volt. Jákob elindul, és egy nagyszámú karavánnal – emberekkel, állatokkal – hosszú utat tesz meg, mígnem elérkezik az utolsó állomáshelyhez, a Jabbok patakhoz. Itt a Teremtés könyvének egyik igen emlékezetes oldalát olvashatjuk (vö. Ter 32,23–33). Elmondja, hogy a pátriárka, miután a vele lévő összes embert és állatot – melyek sokan voltak – átkísérte a patakon, egyedül marad az idegen oldalon. És azon gondolkodik, mi vár rá másnap. Hogyan fogadja majd őt Ézsau, a testvére, akitől ellopta az elsőszülöttséget? Csak úgy kavarognak a gondolatok Jákob fejében. És miközben besötétedik, hirtelen megragadja őt egy idegen, és harcolni kezd vele. A katekizmus ezt így magyarázza: „Az Egyház spirituális hagyománya ebben az elbeszélésben az imádságnak mint a hit harcának és a kitartás győzelmének a szimbólumát látta” (KEK 2573).

Jákob egész éjjel harcolt, sosem engedve el ellenfelét. Végül veszített, riválisa az ülőidegénél sújtott le rá, és attól kezdve egész életére sánta lett. Ez a titokzatos birkózó megkérdezi a pátriárka nevét, majd azt mondja neki: „Ezentúl ne Jákobnak hívjanak, hanem Izraelnek, mivel megküzdtél Istennel és az emberekkel, és győzedelmeskedtél” (Ter 32,29). Mintha azt mondaná: „Nem leszel többé sántikálva járó férfi, hanem egyenesen fogsz járni. Megváltoztatja a nevét, megváltoztatja az életét, megváltoztatja a magatartását. Izraelnek hívjanak! Aztán Jákob is kér a másiktól: „Áruld el a nevedet.” Ő azonban nem árulja el, helyette inkább megáldja. Jákob pedig rájön, hogy „szemtől szemben” találkozott Istennel (vö. Ter 32,30–31).

Küzdelem Istennel: az ima egyik metaforája. Más alkalommal Jákob képes párbeszédet folytatni Istennel, barátságos és közeli jelenlétként érzi őt. De azon az éjszakán, egy hosszú ideig tartó küzdelem után, melyben majdnem életét veszti, a pátriárka megváltozik. Névváltozás, életmódváltozás, személyiségváltozás történik: valóban megváltozik. Most az egyszer nem ura a helyzetnek – ravaszsága nem segít –, ő többé már nem a stratéga és mindent kiszámító ember. Isten visszavezeti őt ahhoz az igazsághoz, hogy ő is csak egy halandó, aki retteg és fél, Jákob ugyanis félt, amikor harcolt. Ez egyszer Jákob

nem tud mást Isten elé vinni, csak a törékenységét és a tehetetlenségét, de persze a bűneit is.

És ez az a Jákob, aki megkapja Istentől az áldást, amellyel besántikál az ígéret földjére: sebezhető és megsebzett, de új szíve van. Egyszer hallottam, hogy egy öreg – derék ember, jó keresztény, de bűnös, aki nagyon bízott Istenben – azt mondta: „Isten megsegít engem; nem hagy magamra. A mennybe megyek, sántikálva, de bemegyek.” Jakob korábban magabiztos volt, bízott agyafúrtságában. A kegyelem számára áthatolhatatlan, az irgalomnak ellenálló ember volt; nem tudta, mi az irgalmasság. „Itt vagyok én, én parancsolok!”, nem gondolta, hogy irgalomra szorul. De Isten megmentette azt, ami elveszett. Megértette vele, hogy megvannak a maga korlátai, hogy bűnös, aki irgalomra szorul, és így megmentette őt.

Mindannyiunknak van találkozója éjjel Istennel, életünk éjszakájában, életünk sok éjszakájában: amikor sötétség telepszik ránk, amikor bűnösnek vagy teljesen tanácstalannak érezzük magunkat. Ekkor mindig találkozhatunk Istennel. Ő meglep bennünket, amikor nem is számítunk rá, amikor valóban egyedül találjuk magunkat. Azon az éjszakán, az ismeretlen ellen harcolva, tudatára ébredünk, hogy csak szegény emberek vagyunk – hadd mondjam: „szegény nyomorultak” –, de épp akkor, amikor „szegény nyomorultnak” érezzük magunkat, nem kell félnünk:

mert abban a pillanatban Isten új nevet fog adni nekünk, mely magában foglalja egész életünk értelmét. Megváltoztatja szívünket, és megadja nekünk azt az áldást, amely azoknak van fenntartva, akik változtatni hagyják magukat általa.

Ez egy szép meghívás: hagyjuk, hogy Istenünk megváltoztasson bennünket. Ő tudja, hogyan kell csinálni, mert mindannyiunkat ismer. „Uram, te ismersz engem”, mondhatjuk mindannyian. „Uram, te ismersz engem. Változtass meg!”

FELHÍVÁS

Pénteken, június 12-én lesz a kizsákmányoló gyermekmunka elleni küzdelem világnapja. A gyermekmunka megfosztja a fiúkat és a lányokat gyermekkoruktól, és veszélyezteti teljes emberi kibontakozásukat. A jelenlegi egészségügyi vészhelyzetben számos országban sok gyermek az életkorának nem megfelelő munkára kényszerül, hogy segítse a rendkívül nagy szegénységben élő családját. Sok esetben a rabszolgaság és a raboskodás formái ezek, a velük járó fizikai és pszichológiai szenvedéssel. Mindannyian felelősek vagyunk ezért!

Felhívást intézek az intézményekhez, hogy tegyenek meg minden erőfeszítést a kiskorúak védelme érdekében, tömjék be a gazdasági és szociális réseket, melyek azt a torz dinamikát okozzák, amelyben sajnos ők részt vesznek. A gyermekek jelentik az emberi család jövőjét: mindannyiunk feladata, hogy előmozdítsuk fejlődésüket, egészségüket és derűs életvitelüket!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír