Június 17-én délelőtt a Szentatya Mózes imájáról elmélkedett a délelőtt tartott katekézisében. Mózest Jézus előképeként elénk állítva arra buzdított, hogy mi se mondjunk le az emberekről, hűségesen tartsunk ki mellettük, és legyünk hidak Isten és az emberek között. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Az imádság témájának szentelt katekéziseink során lassanként rájövünk, hogy

Isten sosem szerette, ha „könnyű” imádkozóval akad dolga. És Mózes sem „piskóta” beszélgetőpartner, meghívásának első napjától fogva.

Amikor Isten meghívja, emberileg nézve Mózes egy „kudarcot vallott” ember. A Kivonulás könyve szökevényként ábrázolja őt Midián földjén. Fiatalemberként megesett a szíve a népéhez tartozó embereken, és fel is lépett az elnyomottak védelmében. De hamarosan ráébred, hogy jó szándékai ellenére kezéből nem igazságosság, hanem erőszak származik. S ekkor szertefoszlanak dicsőségről szőtt álmai: Mózes már nem ígéretes tisztviselő, akire gyors karrier vár, hanem egy lehetőségeit elszalasztó ember, aki most egy nyájat legeltet, mely ráadásul nem is az övé. És éppen a midiáni pusztaság csendjében hívja meg Isten Mózest az égő csipkebokornál történő kinyilatkoztatásra: „»Én vagyok atyád Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene.« Erre Mózes eltakarta arcát, mert félt Istenre tekinteni” (Kiv 3,6).

Isten szól hozzá, meghívja őt, hogy újból vegye gondjaiba Izrael népét, de Mózes ellenvetéseket tesz. Előhozakodik félelmeivel, és kifogásokat emel: nem méltó a küldetésre, nem ismeri Isten nevét, nem hisznek majd neki az izraeliták, dadogva beszél… Sok kifogást emel. A mondat, amely leggyakrabban elhagyja Mózes ajkát, Istenhez intézett minden imájában, az a kérdés, hogy „miért?”. Miért küldtél engem? Miért akarod felszabadítani ezt a népet? Sőt a Pentateuchusban [a Mózesnek tulajdonított könyvekben] egy drámai szakasz is található, ahol

Isten szemére veti Mózesnek a bizalom hiányát, mely akadálya lesz annak, hogy belépjen az ígéret földjére (vö. Szám 20,12).

Ezekkel a félelmekkel, ezzel a gyakran ingadozó szívvel hogyan tud Mózes imádkozni? Ráadásul úgy tűnik, hogy Mózes ugyanolyan ember, mint mi. És ez velünk is megtörténik:

amikor kétségek gyötörnek, ugyan hogyan imádkoznánk? Nincs kedvünk imádkozni.

És épp eme gyengesége, és nem annyira ereje az, ami szíven üt bennünket. Isten megbízta, hogy átadja a törvényt a népnek, ő az istentisztelet megalapítója, a legmélyebb misztériumok közvetítője, mégsem szűnik meg emiatt szolidaritást érezni, szoros kapcsolatban állni népével, különösen a kísértés és a bűnbeesés órájában. Mindig kötődik a néphez. Mózes sosem veszítette el népének emlékét. És ez a pásztorok egyik nagysága: nem megfeledkezni a népről, nem megfeledkezni a gyökerekről. Pál erről beszél szeretett fiatal püspökének, Timóteusnak: „Emlékezz anyádra és nagyanyádra, a gyökereidre, népedre!” [2Tim 1,5]. Mózes olyan szoros, baráti kapcsolatban állt Istennel, hogy szemtől szemben beszélhetett vele (vö. Kiv 33,11); és annyira közel marad az emberekhez, hogy irgalmat érez irántuk bűneik miatt, kísértéseik miatt, és a hirtelen támadt honvágyuk miatt, melyet a száműzöttek a múlt iránt éreztek, amikor visszatekintettek az Egyiptomban töltött időkre.

Mózes nem tagadja meg Istent, de nem tagadja meg népét sem. Összhangban áll saját vérével, összhangban cselekszik Isten hangjával. Mózes tehát nem egy tekintélyelvű, despotikus vezető; mi több, a Számok könyve úgy határozza meg, mint aki „alázatosabb és szelídebb, mint bárki a földön” (vö. Szám 12,3). Kiváltságos állapota ellenére Mózes sosem hagy fel azzal, hogy a lélekben szegények csoportjához tartozzon, akik Istenbe vetett bizalmukat viszik úti eledelül mindennapi életükben. A nép embere.

Így a Mózesre leginkább jellemző ima a közbenjárás lesz (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 2574). Istenbe vetett hite teljes egységet képez a népe iránt táplált apai szeretet érzésével. Az Írás általában a magasba, Isten felé emelt karokkal ábrázolja, mint aki híddá teszi saját személyét ég és föld között. De még a legnehezebb pillanatokban, még azon a napon sem érzi úgy, hogy el kellene fordulnia népétől, amikor az elutasítja Istent és őt magát mint vezetőt, hogy aranyborjút készítsen magának. Ők az én népem! Ők az én népem! Ők az én népem! Nem tagadja meg sem Istent, sem a népet. Ezt mondja Istennek: „Nézd, a nép nagy bűnt követett el, és aranyból csinált magának istent. Mégis bocsásd meg vétkét… ha nem, akkor törölj ki engem a könyvedből, amelyet írtál” (Kiv 32,31–32).

Mózes nem cseréli el a népet. Ő híd, közbenjáró. Mindkettő fontos, a nép és Isten, ő pedig középen van. Nem adja el népét karrierje érdekében. Nem törtető, hanem közbenjáró: népéért, az ő testéért, történelméért, népéért és Istenért, aki meghívta őt. Ő a híd.

Milyen szép példa minden pásztor számára, akiknek „hidaknak” kell lenniük! Ezért hívják őket pontifexnek, hidaknak. A pásztorok hidak a nép között, akihez tartoznak, és Isten között, akihez hivatásuknál fogva tartoznak. Ugyanígy Mózes: „Bocsásd meg vétküket… ha nem, akkor törölj ki engem könyvedből, amelyet írtál. Nem akarok karriert csinálni népem nélkül.”

Ez az az ima, amelyet az igazi hívők ápolnak lelki életükben. Még ha megtapasztalják is az emberek hiányosságait és Istentől való távolságát, ezek az imádkozók nem ítélik meg őket, nem utasítják el őket.

A közbenjárás hozzáállása a szentekre jellemző, akik Jézust követve „hidak” Isten és népe között.

Ebben az értelemben Mózes volt Jézusnak, a mi pártfogónknak és közbenjárónknak a legnagyobb megjövendölője (vö. Katolikus Egyház Katekizmusa, 2577). Jézus ma is a pontifex, a híd köztünk és az Atya között. Jézus közbenjár értünk, megmutatja az Atyának a megváltásunk áraként szerzett sebeket, és közbenjár. Mózes pedig Jézus előképe, aki imádkozik ma értünk, aki közbenjár értünk.

Mózes arra buzdít bennünket, hogy

magának Jézusnak a lángolásával imádkozzunk, járjunk közben a világért, és emlékezzünk arra, hogy a világ – minden gyengesége ellenére – mindig Istenhez tartozik. Mindenki Istenhez tartozik!

A legnagyobb bűnösök, a legádázabb bűnözők, a legkorruptabb vezetők Isten gyermekei, Jézus pedig érzi ezt, és közbenjár mindenkiért. És a világ az igaz ember áldásának köszönhetően él és virágzik, a könyörületnek, a megszánásnak, az irgalomnak azon imájának köszönhetően, amellyel a szent, az igaz, a közbenjáró, a pap, a püspök, a pápa, a világi hívő, bármelyik megkeresztelt ember szüntelenül fordul Istenhez az emberekért, bárhol és a történelem bármelyik percében. Gondoljunk Mózesre, a közbenjáróra! És amikor kedvünk támad megítélni valakit, és dühösek vagyunk belül – az nem baj, ha dühösek vagyunk, de az baj, ha megítélünk bárkit is –, járjunk közben érte: ez sokat segít nekünk!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír