Giovanni Lorenzo Bernini (1598–1680) nápolyi építész és szobrászművész márványba faragta a misztikus szent által leírt lelki tapasztalatot. A híres alkotás a római Santa Maria della Vittoria-templom Cornaro-kápolnájának középpontjában helyezkedik el. Várkonyi Borbála korábbi írását Szent Teréz ünnepén újrapublikáljuk.

Szent Teréz A belső várkastély című, 1577-ben írt művében a lelki élet folyamatát írja le, az imádság és a Krisztussal való kapcsolat lépcsőfokait. Teréz a lelket gyönyörű várkastélyként írja le műve elején: „Képzeljük a dolgot úgy, mintha a mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély volna, egy darab gyémántból, vagy ragyogó kristályból faragva, benne pedig sok lakás, mint ahogy az égben is sok van.” (A belső várkastély, fordította Szeghy Ernő, 14.) Majd így folytatja Teréz: „S valóban (...),

mi egyéb az igaznak lelke, mint valami paradicsomkert, amelyben az Úr, saját szavai szerint, gyönyörűségét találja.

De ha ez így van, vajjon milyennek kell lennie annak a lakásnak, amelyben oly hatalmas, oly bölcs, oly előkelő s minden kincsekben dúslakodó király találja az ő gyönyörűségét? Nem is képzelhető semmi sem, amivel az emberi lélek szépségét s óriási befogadó képességét méltó módon lehetne összehasonlítani.” (14–15.)

Ennek a belső várkastélynak a felfedezésére hívja a lelket az a Király, aki a lélek legbelsejében lakik, mint ahogyan Teréz művében később is írja: „Ne úgy képzeljük az ilyen lelket, mintha valmi csekélyke, szűk dolog volna, hanem úgy, mint egy egész belső világot, amelyben (...) annyi és oly pazar fénnyel berendezett lakás van. Ez nem is lehet másképpen, mert hiszen ott, a léleknek bensejében van Istennek lakása is.” (216.)

Teréz hét lakást különít el, amelyek az Istenhez vezető lelki út egy-egy állomásaként gondolhatók el.

A hetedik lakás előtt, az Istennel való egyesülést megelőzően ír a szívsebzés (transzverberáció) misztikus tapasztalatáról, amely mintegy megelőlegezi a teljes Istenbe olvadást.

Giovanni Lorenzo Bernini: Szent Teréz extázisa, Cappella Cornaro, Santa Maria della Vittoria, Róma, 1647–1652.

A hatodik lakásban a lélek az Istennel való lelki házasságra készül fel, oly módon, hogy Isten „mind jobban éleszti vágyódását e boldogság után. Teszi pedig ezt valami oly finom és gyöngéd úton-módon, hogy a lélek maga sem tudna annak mivoltáról számot adni. (...) valami rendkívül finom és gyöngéd ösztönöket ébreszt a léleknek legmélyén” (130.) – magyarázza Teréz. „Sokszor megesik, hogy az illető személy (...) elméje egyáltalában nem foglalkozik Istennel s íme, Ő Szent Felsége egyszerre fölébreszti és pedig oly váratlanul, mintha csak valami meteor röppent volna el mellette, vagy pedig hirtelen mennydörgés ijesztette volna meg. (...)

Úgy érzi, mintha megsebezték volna, de kellemes módon, azt azonban nem érti, hogyan történt és hogy ki sebezte meg.

Viszont pedig érzi, hogy nagyon értékes kegyelmet kapott s azt kívánja, bárha soha se gyógyulna ki ebből a sebből. Szerelmes szavakkal panaszkodik emiatt (...) az ő Jegyesének. (130–131.)

Teréz, bár saját lelkének legmélye felé halad, mégis arról számol be, hogy lelkének legmélye még önmaga számára is ismeretlen, titokzatos világ, az Isten „paradicsoma”. A másikkal való találkozás félelmetes tágasságára pillanthatunk rá Teréz tapasztalatain keresztül, hiszen annak a folyamatnak lehetünk kísérői olvasóként, ahogyan az „én” és a „te” közötti szakadék és különbség egy ponton eltűnik.

Isten, aki mindvégig ott van a lélekben, megsebzi őt jelenlétével és a teljes önátadásra hívja.

Bernini Rómában látható alkotása éppen a szívsebzés bensőséges, intim pillanatát ábrázolja, amelyről Teréz így ír tovább: „[A lélek] azt az egyet világosan érzi, hogy Istene vele van. Azt fogjátok mondani, de ha ezt érzi, vajjon mi után vágyódik még s mi fáj neki? Vajjon micsoda nagyobb boldogságot kívánhat? Azt én nem tudom, de annyit tudok, hogy ez a fájdalom szíve mélyéig hat, s mikor kihúzza nyilát Az, aki megsebezte, úgy érzi, mintha szívét is kiszakítaná: ilyen erős érzelem, ekkora szeretet tölti el.” (132.)

Bernini szoborcsoportján Terézt lehunyt szemekkel, elernyedt tagokkal ábrázolta. Testének apró rezdüléseiről ujjainak finom mozdulatai beszélnek: jobb kézfeje ruhái redőibe veszik, enyhén kinyílik, ahogyan bal keze teste mellé esik. Félig ülő testtartása saját erejének elhagyásáról tanúskodik, a belső élmény intenzitása elúrhodik egész lényén úgy, hogy önmagát már nem képes megtartani.

A felé lépő angyal könnyed kézmozdulata, amellyel megérinti habitusának szegélyét, mintha egyben lángra is lobbantaná az imában elmerült Terézt.

A testi felfüggesztettség és a földi világ idejének „megszűnése” a ruhák ábrázolásának mozgalmasságával állítható ellentétbe. Mind az angyal, mind pedig Teréz ruhájának élénksége arra a belső, lelki-szellemi és érzelmi megmozdulásra utalhat, amelyről Teréz ír a hatodik lakás kapcsán. A felülről érkező sugarak lángnyelvekként veszik körbe a két alakot, amely felerősítheti a szemlélőnek azt az érzetét, hogy a lelki „égés”, a szeretettől való belső hevülés Bernini alkotásán a ruhák redőinek mozgalmasságában jut kifejeződésre.

(...) olyféleképpen van, mintha parázzsal telt brazéróból (üstből) kiugranék egy szikra s a lélekbe esnék, úgy hogy azt megperzselné. Ahhoz, hogy egészen elégesse, ez a szikra nem elégséges, de élvezetes fájdalmat kelt benne (...).” (132.) – írja Teréz.

Bernini műve érzékenyen tárja a befogadók elé a terézi tapasztalatot: az angyal gyengéd közeledése a szerzetesnő felé kifejeződik mosolyában, nyilat tartó jobb kezében.

Érintésével a földi és az égi világ közötti áthidalhatatlan szakadék megszűnik, s nem marad más, mint amiről Pilinszky ír: „a fókusz lángoló, tüzes fészke”.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír