1877. november 22-én, Érmindszenten látta meg a napvilágot Ady Endre

„Verecke híres útján jöttem én,

Fülembe még ősmagyar dal rivall,

Szabad-e Dévénynél betörnöm

Új időknek új dalaival?”

(Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én)

1877. november 22-én, Érmindszenten látta meg a napvilágot Ady Endre költő és újságíró, a 20. század egyik legjelentősebb magyar irodalmára. Ady szimbolista és szecessziós műveivel kulcsszerepet játszott a hazai költészet megújításában, amit az is bizonyít, hogy az általa teremtett képek – például az eltévedt lovas, vagy a disznófejű nagyúr alakja – máig elevenen élnek népünk emlékezetében.

Mivel Ady családja nemesi címe ellenére meglehetősen szerényen élt, a szülők legidősebb fiukat jogi pályára szánták, hogy később a közigazgatásban biztos megélhetést találhasson. A fiatalember a nagykárolyi piaristák gimnáziuma után Zilahon, a református kollégiumban végezte tanulmányait, 1896-ban leérettségizett, majd előbb Debrecenben, később pedig Budapesten felvételizett a jogi egyetemre. Ady mindazonáltal nem szívelte a neki szánt hivatást, idejét inkább mulatozással töltötte, miután pedig 1898 során felélte a szüleitől tandíjra kapott pénzt, „vándorútra” indult: hamarosan Debrecenben telepedett le, ahol 1899-ben végleg búcsút intett a jogi tanulmányoknak, és előbb a Debreczeni Hírlapnál, majd a Debreczen című ellenzéki lapnál vállalt újságírói állást. A cívis városban jelent meg egyébként Ady Endre első verseskötete is. A pályája elején álló fiatalembert aztán nyughatatlan lelke hamarosan a „Körös-parti Párizsba”, Nagyváradra vitte, ahol prózai és lírai stílusa is kiteljesedhetett, 1903-ban pedig itt találkozott élete első nagy szerelmével és múzsájával, Diósyné Brüll Adéllel, egy Bulgáriában, majd Párizsban élő gazdag kereskedő feleségével.

Az asszony, akit Ady verseiben egyszerűen Lédának nevezett, kilenc esztendőn keresztül volt a férfi szeretője; a költő rajta keresztül ismerhette meg a világot, kapcsolatuk ideje alatt ugyanis hét alkalommal járt Franciaországban – első, 1904-es látogatása során majdnem egy teljes évet töltött ott –, megismerte Párizst, és ezzel együtt a szimbolizmus és szecesszió stílusjegyeit magán viselő modern nyugati költészetet is felfedezte. Ady, aki az általa ambivalens módon szemlélt „magyar Ugart” később annyiszor ostorozta visszamaradottsága miatt, sok szempontból Lédának köszönhetően jelentkezhetett az „új időknek új dalaival”, melyek szerelmével, Istennel és a hazával kapcsolatos érzéseit a nyugat hangján szólaltatták meg. Miközben a költő 1906 után megjelent műveivel – például az Új versek, a Vér és arany és a Szeretném, ha szeretnének című verseskötetekkel – elérte alkotói pályafutása csúcsát, a Budapesti Naplónál politikai újságíróként tevékenykedett, később, 1908 után pedig a Nyugatban is publikált. Mivel Ady 1906-ban a szövetkezett ellenzék hatalomra kerülésével elveszítette addigi állását – a Budapesti Naplótól távoznia kellett, mert korábban a darabont-kormány tudósítója volt –, a későbbi években a Népszavában is közölt politikai cikkeket, közben pedig mind szorosabbra fűzte kapcsolatát a Jászi Oszkár vezette ellenzéki polgári radikálisokkal.

Ady Endre életében az újabb fordulópontot a Léda-szerelem kihűlése jelentette, aminek a költő 1912-ben, a Nyugatban megjelent Elbocsátó, szép üzenet című verssel vetett véget. A szakítást követően a férfi előbb Dénes Zsófiának udvarolt, miután azonban a nő édesanyja elutasította házassági ajánlatát, a vele 1911 óta hűségesen levelező Boncza Bertához közeledett, akit később – múzsájaként – Csinszkának nevezett el. Ady és a nála jóval fiatalabb leány 1915-ben házasodott össze; ekkor már javában dúlt az első világháború, melynek borzalmait a költő előre látta, így azt az első pillanattól ellenezte, és – mintha csak így akart volna tiltakozni ellene – annak hatása alatt még a tollat is letette. A művész utolsó – még életében megjelentetett – kötete 1918-ban, A halottak élén címmel látott napvilágot, mely a háború szörnyűségei mellett sok szempontból Ady sorsára is utalt; a költő a történelmi Magyarország összeomlásának és az őszirózsás forradalomnak a történelmi pillanatait ugyanis már súlyos betegen érte meg, 1918 októberében szélütést kapott, majd a következő év januárjában tüdőgyulladásban meghalt. A 42 esztendősen elhunyt költőzsenit a Nemzeti Múzeum előcsarnokában ravatalozták fel, és a Kerepesi temetőben helyezték végső nyugalomra.

Ady, aki eleven szimbólumaival, a közhelyekig elhasznált hagyományos formákat elhajító stílusával már korában is vitatott személyiségnek számított, máig nem nyerte el azt a nyugalmat, amit tehetsége, modernitása és alkotóereje miatt sokszorosan is megérdemelne. A költő, aki a Nyugatban és versesköteteiben lebilincselően újszerűen ábrázolta a szerelmet, drámai módon vallotta meg költői hitvallását és magyarságát – miközben elkeseredetten kereste Istent –, művészként számtalanszor ostorozta Nyugat-Európához képest elmaradott hazáját, szidalmai mögül azonban a nemzet féltése és a jó – nevelő – szándék tükröződött ki. Ellenfelei ezen bírálatokat soha nem bírták neki megbocsátani, árulónak, nemzetietlennek ítélték a költőt, ő pedig volt annyira önérzetes – sőt, sok szempontból gőgös –, hogy belemenjen ezekbe a konfliktusba, és – újságíróként – a politikai küzdelmekben is részt vegyen. A „politikus Ady” persze nem volt tévedhetetlen: gróf Tisza István, a „vad, geszti bolond” méltatlan értékelése és a nemzetek megbékélésbe vetett – sajnálatos módon naivnak bizonyuló – vakhit ezt mindennél jobban megmutatja. Ady Endre ugyanakkor a maga módján mégis próféta volt, akinek kincseit a 21. század magyar emberének nem politikai aprópénzre kellene váltania, hanem értelmeznie kéne azokat a mély értelmű sorokat, melyek – ha sajátosan is, de – a nemzet szeretetét mindenek fölé helyezik.

Szerző: Tarján M. Tamás

www.rubicon.hu