Tavaly szeptemberben Komáromi János kiállítására készültem a Kákonyi Galériában. A tárlatrendezés során ambivalens érzések kavarogtak bennem: egyfelől örültem a tartalmas anyagnak, a képek elhelyezése közben azon töprengtem, hogy vajon milyen fogadtatása lesz a kiállításnak, másrészt pedig nem hagyott nyugodni a gondolat: mindezt megcsinálhattam volna akkor, amikor János még élt. A jó kiállítás alapja a gondos válogatás. Két alkalommal is felkerestem szeretett feleségét, Máriát, budapesti, Márvány úti lakásukon, hogy személyesen állíthassam össze azt az anyagot, amelyet a nagyközönség elé szeretnék tárni. Már az első alkalommal lenyűgözött akvarell tájképeinek líraisága, helyenként a szürreális ábrázolásmód és az a transzcendens távlat, amely a nagyméretű figuratív olajképein is rendre vagy a fehér ló motivikus alakjában, vagy a színkezelésben az alkotások mélységi olvasatához vezet.

A falon lógó képek válogatása közben már nyúltam volna a következőért, amikor Mária megállított, és azt mondta, hogy azt ne, mert az nem Jánosé, hanem Elődé. A kép Gandhit és Teréz anyát ábrázolta, valamint egy fiatalembert lámpással a kezében. A stílus még nem vált el a mintától, a gimnazista gyermek ecsetkezelését a letisztult atyai kéz vezette. Nem lett festőművész Elődből, egyelőre nem, de ott, akkor, amit megfestett, a valóságot tükrözte. Ő az a fiatalember lámpással a kezében, aki a nagy példaképek, az Édesapa által olyannyira tisztelt Gandhi és Teréz anya közelségében a hivatását keresi, vagy talán már látja is, hiszen érettségi után belépett a rendbe, idővel örökfogadalmat tett és pappá szentelték. Bár a lámpás Gandhira és Teréz anyára világított, ő nevelőként, gimnazista fiúk között Szent Ferenc nyomdokain halad…

Mondanék három szót! Mi jut róla eszedbe?

Derű:

Elsőre az jut eszembe, hogy a derű elsősorban hitbeli kérdés. Végeredményben az okozhat igazi felszabadultságot és vidámságot, ha igazi távlatok lebegnek az ember szeme előtt. Például tudok-e hinni az örökkévalóságban, a mennyei boldogságban, az Isten közelségében való további életben?! Tehát ha az örök élet, a megváltottság távlatából nézem a földi életet. Persze nevetni lehet enélkül is, sőt élvezetesnek felfogni egy-egy pillanatot vagy élethelyzetet, de hit nélkül értelmetlen és beszűkült a létünk.

Szegénység:

Lehet, hogy ez most furcsának tűnik egy szerzetes szájából, de nem szeretem ezt a szót. Úgy veszem észre, hogy vannak olyan szavak az életünkben, amelyek devalválódtak, vagy éppen túl sokat jelentenek. Ezzel a fogalommal kapcsolatban a környezetünk felől olyan elvárás érkezik, amely a szegénységet sokkal inkább a nyomor kategóriájába sorolja, és például a tisztes szegénység lehetőségét nem is társítja mellé. Magamról azt merem mondani, hogy mi annakidején szegénységben nőttünk fel. De ez nem látszott! Amikor valaki belépett hozzánk, mit láthatott? Ötezer könyv, képek a falon, antik bútorok, gyönyörű polcrendszer, amelyet a nagybátyánk készített, rendezett környezet sok szobanövénnyel. Édesapám mindig ingben és zakóban járt. A külsőn nem látszott, se a hat gyermeken, hogy szegények lennénk. Szüleim hitoktatók, édesapám 25 évig újságkihordásból kereste a mindennapi kenyérre valót. Szerzetesként egyébként nem szegénységet, hanem tulajdonnélküliséget fogadtunk. Számomra ez azt jelenti, hogy amim ma van, az esetleg holnap már nem lesz, és ezzel semmi gond. Ilyen értelemben a szegénység szabadságot jelent és valami végtelen nagy leegyszerűsödést. Ezt tapasztaltam meg Bánk atya halálos ágyánál, körülnézve a szobájában, vagy a 100. életévében lévő nagymamámnál, aki süketen és vakon, szinte teljesen elzárva a külvilágtól úgy feküdt a rácsos ágyában, mint egy kisbaba. Meg kell tanulnunk, hogy semmit sem viszünk magunkkal. Birtokolunk dolgokat, de emellett egyszerűségre és nagyfokú szabadságra törekszünk.

Költészet:

Most elárulom magamat: nemcsak festegettem, verseket is írtam kamasz koromban, ill. a rendi éveim első időszakában, de nem hiszem, hogy ezek olyan jelentőségűek lennének. Legnagyobb hatással két magyar költő volt és van rám: Pilinszky és József Attila. Pilinszkyvel már a gimnáziumi éveim alatt kezdtem ismerkedni, mindent elolvastam tőle, ami vers, de a prózája is érdekelt. Mostanában inkább József Attila foglalkoztat. Arról a szóról, hogy költészet, az jut eszembe, hogy vannak olyan gondolatok egy ember életében, amelyeket roppant nehéz kimondani, de a költészet segítségével ez mégis lehetségessé válik, sőt egyetemessé lesz, mert mindannyiunkat megérint, a mindannyiunkban benne lévő tapasztalást mondja ki. Pilinszkynél és József Attilánál az ember törékenysége nagyon meghatározó létérzés, a szeretetéhségük pedig olyan hőfokon ég, hogy az már-már az őrületbe kergeti őket. Nagyon meg tudták élni azt az emberi valóságot, hogy szeretetet kell kapnunk és adnunk, egyszóval szeretetkapcsolatban kell élnünk. Szeretet nélkül az ember egyszerűen megbolondul – én ezt látom József Attila életében, ha nagyon leegyszerűsítem.

Hat évvel ezelőtt kollégiumi igazgatóhelyettesként, prefektusként hagytad el Esztergomot, és fogtál bele egy olyan munkába, amelyet rendi élete során csak kevesekre bíznak. Eleinte, három évig jelöltmagiszter, majd pedig klerikusmagiszter lettél. Ez utóbbi különösen is nehéz feladat, mert már évek óta a rendben élő és az örökfogadalomra készülő testvérek nevelését jelenti. Milyen tapasztalatokkal lettél gazdagabb ezekben az években, esetleg változtatott rajtad is ez a tevékenységi kör?

Először azt mondanám, hogy a magiszterség egy roppant szép és izgalmas feladat, különösen, ha azt a személyes vetületét nézzük, hogy neveltem olyan növendéket a rendben, aki előtte a gimnáziumban 6 évig a diákom volt. Látni a fejlődését, egy jó értelemben vett „elkomolyodást” – felemelő és gazdagító élmény, vagy amikor elhatározza valaki, hogy örökfogadalommal kötelezi el magát Isten mellett. De megtapasztaltam azt is, hogy milyen érzés, amikor elmegy valaki…

Miben változtam meg? Úgy érzem, abban sokat alakult a gondolkodásom, a világlátásom és az emberismeretem, hogy felismertem: olyan végtelenül nem tudjuk túlhaladni azt, amit kaptunk, amilyen mintáink vannak. Ez nevelői részről, de egymás részéről is nagyfokú elfogadásra vezethet. Természetesen a keresztény ember nem azt kérdezi, hogy milyen vagy, sokkal inkább, hogy milyenné akarsz válni, de annyira azért nem tudunk függetlenedni mindattól, amit folyamatosan cipelünk magunkkal.

Ez a tapasztalat, most hogy visszatértél évek múltán a Frankába és újra prefektus lettél, ráadásul a legkisebbeknél, a hetedikeseknél, változtat a hozzáállásodon? A felnőttnevelésből át tudsz valamit ültetni a kamaszok nevelésébe?

Szerintem megértőbb lettem. Jobban figyelek arra, hogy megértsem, feltérképezzem, miből jön egy gyermek, mit kapott otthon. Egy olyan diáktól, akivel 12 éves koráig az édesanyja tanult otthon, hogyan várható el, hogy máról holnapra egy közel harminc fős osztályban egyedül dolgozzon?! Időre van szüksége az önállóságra. Az a diák pedig, aki már otthon megszokta az önállóságot és csak néha volt szüksége segítségre vagy felügyeletre, sokkal nagyobb előnnyel indul ebben a közegben. Van olyan diákom, akinek hat testvére is van – ő a neveltetése okán már megszokta azt, hogy nincs körülötte síri csönd, egy másik esetben pedig az volt a természetes, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett. Igenis lehet nagyobb megértéssel viszonyulni a másikhoz, főként, ha nevelésről van szó.

Azt mondod, hogy a neveltetés, a minták mennyire meghatározóak egy gyermek életében, és hogy ezt tudatosan kell kezelnünk. Olyan korban élünk, amikor a káros minták és hamis önértelmezési mechanizmusok, gondolok itt a gender-ideológiára, nagyon is teret követelnek maguknak. Lebontanak nemi szerepekkel kapcsolatos sztereotípiákat, a férfi és női identitás és a hozzájuk kötődő értékek átértékelése történik. Egy ilyen közegben mi itt, a Frankában ennek az agresszív mainstreamnek, új világnak a szöges ellentétét képezzük: csak fiúkat nevelünk, a kollégiumi élet 24 órás összezártságot jelent. Nem elavult ez a szemlélet?

Határozottan az ellenkezőjét látom: nemcsak, hogy nem elavult, hanem nagyon is jót tesz egy fiúnak, ha egy időszakot az életében homogén, fiú közegben tölt el. Nem sírom vissza azt az időszakot, de testnevelő bátyámnak alighanem igaza van abban, hogy a legtöbb fiúnak jót tenne a sorkatonaság. Amikor egy másik gimnáziumban koedukált osztályos srácokat kérdeztem arról, hogy van-e olyan közegük, ahol csak maguk vannak, és úgy tudnak beszélgetni, nemleges választ adtak. Miért baj ez? Mert az ilyen korú fiúknál, mihelyt ott vannak a lányok, rengeteg dologról nem mernek beszélni. Nagyon eltérő a fejlődési ütemük. Jelenits tanár úr mondta, hogy amikor a koedukációs rendszert kialakították, a nemek eltérő fejlődését a személyiség alakulásában nem vették figyelembe.

De a lányoknak motiváló szerepük is van. Általános tapasztalat, hogy ebben a korban sokkal szorgalmasabbak, mint a legtöbb fiú.

Ez igaz, de látjuk például a ministrálásnál, hogy rövid idő alatt eltűnnek a fiúk, ha engedjük, hogy a lányok is belépjenek ebbe a szolgálatba. Kamaszkorban a fiúkban rengeteg gátlás működik, a lány pedig dominánsabb alkat. Nevelőként azon kell inkább dolgoznunk, hogy egy összezárt fiúközegben a srácok ne infantilizálódjanak. Amennyire jól megértik, úgy le is tudják húzni egymást. Egy nőnek, egy lánynak a jelenléte finomíthatja, kulturáltabbá formálhatja őket, ezeket a fórumokat segítenünk kell nekik megtalálni. Egyébként, amikor kikerülnek innen, nagyon hamar behozzák azt a hátrányt, amit ez jelent.

Sokat dolgoztunk az elmúlt időszakban iskolánk missziójának, ars poeticájának megfogalmazásán. A nevelés számos és kihagyhatatlan elemét sikerült közel 90 éves távlatban realizálni, ami meghatározó önértelmezést ad. Kikristályosodott egy olyan mondat is, amely szinte mindent összefoglal, mégis érezzük, hogy rövidsége okán súlyos és felelősségteljes kijelentés: A Frankában a fiú férfivá válik. Te hogyan bontanád ki ennek a tartalmát, mi a férfi útja?

Úgy lehetne ezt kibontani, hogy először megkeresnénk, mi lenne álomszerű, ha a férfi szót töltenénk meg nagyon pozitív tartalommal. Számomra az a férfi, aki életet ad, gondoskodik, biztonságot nyújt. Ezek mögött ott rejlik az az egyszerű megállapítás, hogy erő van benne. Ez jelenthet fizikai értelemben vett erőt is: a férfi az, aki majd meg tudja védeni kislányát, kisfiát, a feleségét. De amikor erőről beszélek, elsősorban nem erre gondolok. Érettségi találkozókon látom, hogy egyes esetekben milyen szép családokról számolnak be öregdiákok, vagyis hogyan váltak igazi férfivá, míg más esetben az önzésből fakadó agglegénység, sokszoros válás a jellemző. Természetesen távol áll tőlem, hogy megítéljem az ilyen életeket, vagy, hogy kinek miért van, miért nincs gyermeke! Nagyon foglalkoztat mostanság, főként a 20 éves érettségi találkozónk kapcsán, hogy a 31 fős osztályomból elvileg – a biológiai reprodukció szempontjából – 62 gyermeknek kellene lennie, de csak 40 van és annak a felét is, mondhatom büszkén, a mi egykori hálónk adta. Ha rájuk gondolok, ezekre az 5-6 gyermekes családapákra, akkor mondanám, hogy az igazi férfi biztonságot nyújt, megvéd, életet ad. Tudom azt is, hogy az élet ura nem mi vagyunk, pláne nem egyedül a férfi, hanem a jó Isten, de én ebbe az irányba nevelném a fiúkat, különösen manapság, amikor minden arról szól, hogy az ember csak magának éljen. A gender-őrület tulajdonképpen azt hirdeti: találd meg magad, légy az, akinek vagy aminek gondolod magad, az alapigazságok nem számítanak! Hittanon pontosan azt tanítom a fiúknak, hogy ezen alapigazságok elfogadása mentén tudjuk kiteljesíteni az életünket. Senki nem kérdezte tőlünk, hogy mikor, férfinak-e vagy nőnek, és hogy hová, mely országba vagy családba szülessünk meg. Én abban hiszek, hogy ha ezeket elfogadjuk mint fölöttünk álló igazságot, akkor tudjuk kibontakoztatni a személyiségünket. Minden más irány csak megnyomorít, pszichés sérülésekhez vezet és beszűkít.

Ugyanakkor szerzetesként Te nem ezt a klasszikus férfi-modellt éled. Ebben a nevelési folyamatban egy szerzetes, egy pap mire és milyen mintát tud adni?

Ez csak látszólag ellentmondás. Mi azt próbáljuk megélni ebben a fiúközegben, hogy ők fontosak számunkra, az ő előmenetelükön dolgozunk. A mi feladatvégzésünk egyfelől az, hogy ebben a közegben biztonságban érezzék magukat, növekedjenek és fejlődjenek. Még azt a kijelentést is meg merem kockáztatni, hogy van a mi nevelésünkben egyfajta anyai vonás is. Anyai vonás férfi erővel.

Szent Ferencet hogyan lehetne ebbe a gondolkodásba bekapcsolni? Látsz-e olyan megnyilatkozását vagy megnyilvánulását, amelyre azt lehet mondani, hogy a nevelésünknek irányt adna?

Ferenccel kapcsolatban az a történet, legenda jut eszembe – elsőre talán nem is gondolnánk ideillőnek –, amikor éjszaka egy fiatal testvér jajveszékelésére ébred, akit a kemény szerzetesi élet, a böjtölés elgyötört, és nagyon éhes. Azonnal megterít, és enni ad neki. Mit jelent ez? Szent Ferenc esetében egyfajta hihetetlen szabadságot még attól is, amelyet magára nézve az istenkeresésben ideának tart. Ahogy látja, hogy a magától megkövetelt önsanyargatásba a másik beletörne, képes elszakadni ettől. És itt ahhoz a gondolathoz térnék vissza, amelyről korábban beszéltem a nevelésben mutatott megértés kapcsán.

A másik téma már nem legenda, és többen a lelki vezetés mintájának látják. Leó testvér hivatáskrízissel keresi meg Szent Ferencet. Döbbenetes, de Ferenc azt mondja Leónak nagyon egyszerűen megfogalmazva, hogy csinálj, amit akarsz! Ha az istenkeresésben más életforma tűnik alkalmasabbnak, akkor válaszd azt! Hogyan tükrözhetjük ezt az itteni nevelésünkre? Arra törekszünk a kollégiumban, hogy együtt keressük kinek-kinek az útját, megpróbálunk segíteni egymásnak abban, hogy ezt találja meg, és teljesedjen ki benne. Ha színész szeretne lenni, legyen az, ha orvos, akkor orvos, ha gyári munkás, akkor az. Teljesen mindegy, mert ez csak a feladatszintű élet vagy útkeresés, a lényeg, hogy találja meg ezek mélyén az Istennek tetsző életformát. Ugyanis erre tudja azt mondani majd egy nő, hogy rád bízom magam, neked adom az életem. És természetesen idevehetjük a papság vagy a szerzetesség választását is, mint lehetséges hivatást. Ferenc említett történetei a tiszteletről is szólnak. Tisztelet a másik irányába, tisztelettel és megértéssel figyelem annak a kis személyiségnek az alakulását, akinek az előrehaladását rám bízták.

Nagyon megdöbbent mindaz, amit mondasz, ugyanis egy korábbi interjúmban Jeromos testvér ugyanezekből a példákból indult ki. Bár volt, amiben más értelmezést adott, mégis úgy tűnik most számomra, hogy a ferences nevelésről való elmélkedésben kezd egy meglehetősen konkrét és határozott témavezetés kirajzolódni. Körvonalazódik egy olyan nevelési alapelv, amelynek egyik pillére a helyes szabadságfelfogás, a másik pedig az egyén maximális tisztelete és megértése. Érdekes, hogy korunk ezt a két dolgot nem tudja összeegyeztetni. A szabadság mellett szállunk síkra, s közben nem vesszük észre, hogy ha kimarad belőle az istenkeresés és a megértésre való hajlandóság, az a magunk, ill. a másik ember szabadságvesztéséhez, korlátozásához, sőt eltiprásához vezet. Eltávolodva egy kissé ettől a témától, de még maradva a szabadság gondolatánál, a legnagyobb ferences ünnep, Szent Ferenc tranzitusa, átmenete ebből a világból az öröklétbe is arra mutat, hogy átírható a halálról alkotott beszédmódunk: hogyan válhat a legnagyobb fájdalom ünneppé, a korlátoltság a végső és végtelen szabadság lehetőségévé. Az iskolai közös ünnep bevezető elmélkedésében Édesapád haláláról beszéltél. Mit gondolsz, a boldog halál kegyelem vagy jutalom?

Azt válaszolnám erre a kérdésre, hogy inkább ajándék. Azért nem tartom jutalomnak, mert akkor mindenki, aki szép életet élt, szépen kellene, hogy meghaljon – márpedig ez nem mindig van így, gondoljunk csak a mártírokra, vagy a 100 évesen elhunyt nagymamámra – 46 unoka, halálakor 69 dédunoka, 11 gyermek –, aki élete utolsó 7 évében ágyhoz volt kötve, pelenkázni kellett és még sorolhatnám. Ez boldog halál? Olyan szempontból mégis igen, hogy ugyanúgy fellelhető benne a tranzitus. Hihetetlen mély hit, állandó istenkeresés az utolsó pillanatig. A boldog halál nem a szenvedés meglététől vagy az attól való mentességtől függ. A boldog halál azt jelenti – azt hiszem –, hogy az ember egységben marad egész életével: rákos kínszenvedések közepette is tanúságtevőként tud meghalni. Van olyan halál, amely felemelő, mert érezzük, hogy átmenet. Gyakorta szoktuk azt imádkozni, hogy mentsen meg az Isten a hirtelen és készületlen haláltól. Balázs atyától hallottam, ami nekem egyébként nagy vigasztalást adott, hogy nem a hirtelen haláltól kell félnünk, sokkal inkább a készületlentől. A hangsúlyt ez utóbbira kell tenni. Úgy kell élnünk, hogy bármely pillanatban meg tudjunk állni Isten előtt!

A Naphimnuszban Ferenc nővérünknek nevezi a testi halált. Miért a nővér képzetével társítja?

Szerintem a halál Szent Ferenc-i képében valamiképpen a női gyengédség is megjelenik. Nem a feleség, a szerető másik fél gyengédségére gondolok, hanem a testvérek közti viszonylatban arra a gyengédségre, amelyet egy nővér tud adni a családban. Egy kistestvér fölött anyáskodó nővérre, aki voltaképpen terelget. Ilyen értelemben Szent Ferencnél a halál, mint valami gyöngéd nővér az Isten felé terel.

Pilinszkyvel kezdtük a beszélgetés elejét, szeretném vele befejezni, de még egy kicsit elidőzhetünk az iménti témánál. „Ahogy az ember lassan öregszik – mondja Pilinszky egy rádióbeszélgetésében –, azt viszi az ágyába, amivel tényleg élni tud még, és amivel egyszer majd meg tud halni.” Nemrég ünnepelted a születésnapodat, ilyenkor mindig számot vet az ember. Képletesen szólva, Te mit viszel az ágyadba, mi foglalkoztat lefekvés előtt, amiről el tudnád képzelni, hogy végigkísér életed további részén?

Egyre többet gondolok a kapcsolataimra. Elsősorban azokra az emberekre, akiket valami miatt nagyon szeretek. Látom az életük fejlődését, hogyan jutnak lépésről lépésre előre, vagy a buktatókat és a nehézségeiket. És mindig oda térek vissza, hogy ezeket az embereket én mennyire szeretem! Közülük sok a fiatal, de a szélesebb rokonságommal is egyre jobban mélyül el ez a kapcsolat. S közben eszembe jut Pilinszky verse, amelyet szeretek idézni a prédikációimban: „Az ember itt kevés a szeretetre. / Elég, ha hálás legbelül / ezért-azért; egyszóval mindenért. / Valójában két szó, mit ismerek, / bűn és imádság két szavát. / Az egyik hozzámtartozik. / A másik elhelyezhetetlen.” Engem sem azért szeretnek, akik szeretnek, mert annyira tökéletes lennék. Ismerem magam, oldalakat tudnék teleírni a gyengeségeimmel, mint ahogy én is oldalakat tudnék teleírni annak a gyengeségeivel, akit igazán szeretek, mert ismerem. De nem írom tele azokat az oldalakat, mert nem akarom. Isten sem azért szeret minket, mert megérdemelnénk. Szeretteinkben sem a tökéletességet keressük, szeretjük őket és kész – minden helyzetben…

Forrás: Franka-lap, XXX. évfolyam, 2020/3. szám

Ferences Média