Az Álmodjunk együtt – Út egy jobb jövő felé (Ritorniamo a sognare. La strada verso un futuro migliore) című kötet Austen Ivereigh újságíró közreműködésével készült. A La Repubblica olasz napilap november 23-án előzetest közölt a könyvből, melyet a Vatican News is közzétett; magyarul Gedő Ágnes, a Vatikáni Rádió magyar adásának szerkesztője fordításában.

Ferenc pápa így kezdi visszaemlékezését: „Életemben három »covidos időszak« volt: a betegségem, Németország és Córdoba.”

„Amikor huszonegy évesen súlyos beteg lettem, először tapasztaltam meg korlátaimat, a fájdalmat és a magányt. Megváltoztatta a nézőpontjaimat. Hónapokig nem tudtam, ki vagyok, meghalok-e, vagy életben maradok. Még az orvosok sem tudták, hogy túlélem-e. Emlékszem, hogy egy nap átöleltem édesanyámat, és kértem, mondja meg, hogy meg fogok-e halni. Másodéves voltam a Buenos Aires-i egyházmegyei szemináriumban.

Emlékszem a dátumra: 1957. augusztus 13-a volt. Egy prefektus vitt be a kórházba, amikor észrevette, hogy az influenzám aszpirinnel nem gyógyítható. Először is leszívtak másfél liter vizet a tüdőmből, aztán ott maradtam, harcolva élet és halál között. Novemberben megoperáltak, hogy kivegyék a tüdőm jobb felső lebenyét.

Tapasztalatból tudom, hogyan érzik magukat a koronavírusos betegek, akik levegőért kapkodnak a lélegeztetőgépen.

Azokból a napokból különösen két ápolónőre emlékszem. Az egyik a főnővér volt, egy domonkos apáca, aki Athénban tanított, mielőtt Buenos Airesbe küldték. Utólag tudtam meg, hogy miután az orvos az első vizsgálatot követően elment, ő utasította a többi nővért, hogy dupla adagot adjanak be nekem a gyógyszerekből, mint amit az orvos előírt – penicillinből és sztreptomicinből –, mert a tapasztalat azt mondatta vele, hogy a halálomon vagyok. Cornelia Caraglio nővér megmentette az életemet. Mindennapos kapcsolatban állt a betegekkel, ezért jobban tudta az orvosnál, hogy mire van szükségük a pácienseknek, és volt bátorsága is, hogy éljen ezzel a tapasztalattal.

Egy másik ápolónő, Micaela ugyanezt tette, amikor a fájdalom gyötört. Titokban extra adag nyugtatót adott nekem, a megszabott időpontokon kívül. Cornelia és Micaela már az égben vannak, de örökre az adósuk maradok. A végsőkig harcoltak értem, amíg helyre nem jöttem.

Megtanítottak, mit jelent a tudományt használni, és ha kell, túl is lépni rajta, hogy az adott szükségletekre válaszoljunk.

Abból a tapasztalatból még egy dolgot megtanultam: mennyire fontos elkerülni az olcsó vigaszt. A látogatók, akik fölkerestek a kórházban, azt mondták, minden rendben lesz, hogy soha többé nem fog így fájni – buta, üres szavak voltak, bár jó szándékkal mondták őket, de sosem értek el a szívemig. Aki a leginkább megérintett engem a bensőmben a csöndjével, egy nő volt, aki az egyik legmeghatározóbb személy volt az életemben: María Dolores Tortolo nővér, aki kiskoromban tanítóm volt, és felkészített az elsőáldozásra. Bejött meglátogatni, megfogta a kezem, adott egy puszit, és jó darabig csöndben elidőzött. Aztán így szólt: »Jézust követed.« Nem kellett mást hozzáfűzne. Jelenléte, csöndje mélységes vigasszal ajándékozott meg.

Ez után az élmény után elhatároztam, hogy a lehető legkevesebbet beszélek, amikor beteget látogatok. Beérem azzal, hogy megfogom a kezüket.”

Ferenc pápa a magányosság megtapasztalásával kapcsolatban fölidézi azt az időszakot, amit 1986-ban Németországban töltött, melyet a „száműzetés Covidjának” nevez.

„Önkéntes száműzetés volt, mert nyelvet tanulni mentem, és hogy anyagot keressek a disszertációm befejezéséhez, de úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal. Kiszöktem néha sétálni a frankfurti temető felé, ahonnan látszottak a fel- és leszálló repülőgépek. Honvágyam volt, haza szerettem volna menni. Emlékszem a napra, amikor Argentína megnyerte a [labdarúgó-]világbajnokságot. Nem akartam megnézni a mérkőzést, és csak másnap tudtam meg, hogy nyertünk, amikor olvastam az újságban. [Az argentin csapat a német válogatottat győzte le – a szerk.] A németórán senki nem beszélt róla, de amikor egy japán lány fölírta a táblára, hogy »Éljen Argentína«, a többiek nevetni kezdtek. Bejött a tanárnő, szólt, hogy töröljük le, és ezzel lezárta a témát.

Magányos győzelem volt, mert nem volt kivel megosztanom.

Az oda nem tartozás magánya, ami miatt kívülállónak érzed magad. Kivesznek a helyedről, és egy ismeretlen helyre raknak, és közben jössz rá, mennyit ér az a hely, amit hátrahagytál.

Olykor a gyökerektől való elszakadás gyógyíthat, vagy gyökeres átalakuláshoz vezethet. Ilyen volt az én harmadik »covidom«, amikor 1990-től 1992-ig Córdobába küldtek. Ennek az időszaknak a gyökerei az én vezetési stílusomhoz – előbb provinciálisként, majd rektorként – nyúlnak vissza. Valami jót biztosan tettem, de olykor túl kemény voltam. Córdobában visszaadták a szívességet, és igazuk volt.

Abban a jezsuita rendházban egy évet, tíz hónapot és tizenhárom napot töltöttem el. Miséztem, gyóntattam és lelki útmutatást adtam, de soha nem jártam ki, hacsak nem kellett a postára mennem. Egyfajta karantén volt, elszigeteltség, mint ami sokunkkal történt az elmúlt hónapokban, és jót tett nekem. Gondolatokat érlelt meg bennem: írtam és sokat imádkoztam.

Addig a pillanatig a Jézus Társaságában rendezett életem volt, ami arra a tapasztalatra épült, amit előbb novíciusmesterként, majd 1973-tól provinciálisként szereztem egészen 1986-ig, amikor a rektori megbízatásom lejárt. Belekényelmesedtem abba az életmódba.

Egy olyan gyökeres váltás, amikor egy távoli zugba elküldenek helyettesítésre, mindent fölborít. A szokásaidat, a viselkedési beidegződéseidet, a megcsontosodott igazodási pontokat; minden borul, és elölről kell tanulnod élni, újra össze kell rakni az életedet.

Abból az időszakból három dolog van rám ma is különösen nagy hatással. Az első, hogy megadatott az imádkozás képessége. A második a kísértések, amiket átéltem. A harmadik pedig, ami a legfurcsább, hogy éppen akkor olvastam A pápák történetét, Ludwig Pastor harminchét kötetes művét. Választhattam volna egy regényt vagy valami érdekesebbet. A mostani helyemről nézve kérdezem: vajon Isten miért sugallta akkor, hogy éppen azt a könyvet olvassam? Így oltott be az Úr, hogy felkészítsen. Ha egyszer megismerted azt a történetet, nem tudsz nagyon csodálkozni azon, ami a Római Kúrián belül és a mai Egyházban zajlik. Sokat segített.

A »córdobai Covid« valódi megtisztulás volt. Toleránsabbá tett, megértőbbé, megtanított megbocsátani. Új empátiával vértezett föl a gyengék és védtelenek iránt.

És türelmet, sok-sok türelmet adott, megértettem, hogy a fontos dolgokhoz idő kell, hogy a változás szerves, vannak határok, és nekünk azokon belül kell mozognunk, ugyanakkor szemünket a látóhatáron tartva, mint Jézus tette.

Megtanultam, hogy fontos a nagy dolgokat kicsiben nézni, és odafigyelni az apróságokra a nagy dolgokban. Sok szempontból a fejlődés időszaka volt az, mint amikor egy alapos metszés után ismét kihajtasz.

De résen kell lennem, mert amikor bizonyos hibákat kijavítasz, bűnöket elhagysz, az ördög – ahogy Jézus mondja – visszajön, és amikor a házat »kisöpörve, feldíszítve találja« (Lk 11,25), hív még hét nála is gonoszabb lelket. A végén pedig annak az embernek az állapota rosszabb lesz, mint azelőtt – mondja Jézus. Ezért kell most aggódnom, amikor az Egyház kormányzásával vagyok megbízva: hogy ne essek ugyanazokba a hibákba, mint amikor szerzetesi elöljáró voltam.”

Ferenc pápa így összegzi gondolatait: „Ezek voltak az én fontos személyes »Covidjaim«.

Megtanultam belőlük, hogy sokat szenvedsz, de ha hagyod, hogy megváltoztasson, jobb emberként jössz ki belőle. Ha azonban akadályokat emelsz, rosszabbul.”

(Az Álmodjunk együtt – Út egy jobb jövő felé című könyv december 1-jén magyarul is megjelenik a 21. Század Kiadó gondozásában.)

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: CNS; Edizpiemme.it

Magyar Kurír