November 25-én az imádság témájának szentelt szerdai katekézisek tizenhatodik állomásához érkezett a Szentatya. Online közvetített beszédében a születő Egyház imájának jellegzetességeiről elmélkedett. Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves Testvérek, jó napot kívánok!

Az Egyház első lépéseit a világon az ima kísérte. Az Apostolok cselekedeteinek nagy elbeszélése és az apostolok írásai egy úton lévő, tevékeny Egyház képét tárják elénk, ez az Egyház azonban az imádságos összejöveteleken találja meg az alapot és a lendületet missziós tevékenységéhez. A jeruzsálemi első közösség képe vonatkozási pont minden más keresztény tapasztalat számára. Lukács ezt írja az Apostolok cselekedeteinek könyvében: „Állhatatosak voltak az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyértörésben és az imádságban” (ApCsel 2,42). A közösség állhatatos az imában.

Az egyházi élet négy alapvető jellemzőjét találjuk itt: az első az apostolok tanításának hallgatása; a második az egymással való közösség őrzése; a harmadik a kenyértörés és a negyedik az imádság.

Ezek arra emlékeztetnek bennünket, hogy az Egyház létének akkor van értelme, ha szilárd egységben marad Krisztussal, vagyis [ha megmarad] a közösségben, az ő igéjében, az Eucharisztiában és az imádságban. Ez a módja annak, hogy egyesüljünk Krisztussal. Az igehirdetés és a katekézis tanúságot tesz a Mester szavairól és tetteiről; a testvéri közösség állandó keresése megóv az önzéstől és a klikkesedéstől; a kenyér megtörése megvalósítja Jézus közöttünk való jelenlétének szentségét: ő sosem lesz távol tőlünk, az Eucharisztiában ő maga van jelen; ő velünk él és velünk jár; és végül az imádság, mely az Atyával folytatott párbeszéd tere Krisztus által a Szentlélekben.

Bármi, ami ezeken a „koordinátákon” kívül jön létre az Egyházban, az alap nélküli. Egy helyzet értékeléséhez fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy ebben a helyzetben hogyan érvényesül ez a négy koordináta: az igehirdetés, a testvéri közösség állandó keresése, a szeretet, a kenyértörés – vagyis az eucharisztikus élet – és az imádság. Minden helyzetet e négy koordináta alapján kell megítélni. Ami nem ezek között a koordináták között van, az nem egyházias, annak nincs egyháziassága. Isten az, aki az Egyházat létrehozza, nem a tettek ricsaja. Az Egyház nem piac; az Egyház nem vállalkozók csoportja, akik ezt az új vállalkozást működtetik. Az Egyház a Szentlélek műve, akit Jézus küldött, hogy összegyűjtsön bennünket.

Az Egyház pontosan a Lélek munkája a keresztény közösségben, a közösségi életben, az Eucharisztiában, az imádságban, mindig. Bármi, ami ezeken a „koordinátákon” kívül jön létre az Egyházban, az alap nélküli, olyan, mint a homokra épített ház (vö. Mt 7,24–27).

Isten az, aki az Egyházat létrehozza, nem a tettek ricsaja. Erőfeszítéseinket Jézus szava tölti meg jelentéssel. A világ jövőjét alázatosan kell építeni!

Néha nagy szomorúságot érzek, amikor azt látom, hogy egy közösség, teljesen jó szándékkal, tévútra tér, mert úgy gondolja, hogy az Egyházat összejövetelekkel kell építeni, mintha az politikai párt lenne: van többség, van kisebbség, azt nézzük, mit gondol ez, mit gondol az, mit gondol amaz… És ezt [úgy adják elő], mint egy szinódust, egy szinodális utat, melyet végig kell járnunk. De kérdezem: Hol van ott a Szentlélek? Hol van az ima? Hol van a közösségi szeretet? Hol van az Eucharisztia? E négy koordináta nélkül az Egyház merőben emberi társasággá válik, politikai párttá – többség, kisebbség –, és a változtatások úgy történnek, mintha egy cégről lenne szó, többséggel vagy kisebbséggel… A Szentlélek nincs jelen. A Szentlélek jelenlétét pedig épp ez a négy koordináta garantálja.

Ahhoz, hogy egy helyzetről megállapítsuk, egyházias-e vagy sem, tegyük fel magunknak a kérdést, hogy megvan-e ez a négy koordináta – a közösségi élet, az imádság, az Eucharisztia… [az igehirdetés] –, és hogyan alakul az élet e négy koordináta között. Ha ez hiányzik, akkor hiányzik a Lélek, és ha a Lélek hiányzik, akkor egy szép humanitárius, jótékonysági egyesület vagyunk, sőt egyfajta egyházi párt is vagyunk, mondjuk, de nincs Egyház. Ezért van az, hogy az Egyház nem tud növekedni ilyenek révén: nem toborzással nő, mint bármely cég, hanem vonzerő által. És ki működteti a vonzerőt? A Szentlélek. Sose feledkezzünk meg XVI. Benedeknek erről a kijelentéséről:

Az Egyház nem térítéssel, hanem vonzerő által növekszik.”

Ahol hiányzik a Jézushoz vonzó Szentlélek, ott nincs Egyház. Egy szép, jó szándékú baráti klub van, de nincs Egyház, nincs szinodalitás.

Az Apostolok cselekedeteinek olvasásakor felfedezzük, hogy az evangéliumhirdetés erős motorját az imádságos összejövetelek képezik, melyeken a résztvevők élőben megtapasztalják Jézus jelenlétét, és megérinti őket a Lélek. Az első közösség tagjai – de ez mindig érvényes, számunkra is – átérzik, hogy a Jézussal való találkozás története nem állt meg a mennybemenetel pillanatában, hanem folytatódik az ő életükben. Azzal, hogy elbeszélik, amit az Úr mondott és tett – az ige hallgatása –, azzal, hogy imádkoznak, hogy közösségre lépjenek Vele, minden élővé válik.

Az ima fényt és meleget áraszt: a Lélek ajándéka buzgóságot ébreszt bennük.

Ezzel kapcsolatban a katekizmusnak van egy igen tömör kijelentése, mely így szól: „A Szentlélek, aki így Krisztusra emlékezteti imádkozó Egyházát, el is vezeti azt a teljes igazságra, és új imaformulák megfogalmazására késztet, melyek kifejezik Krisztusnak az ő Egyházának életében, szentségeiben és küldetésében működő kifürkészhetetlen misztériumát” (KEK 2625). Ez tehát a Lélek munkája az Egyházban: emlékeztet Jézusra. Maga Jézus mondta: ő [a Lélek] tanít majd és emlékeztet majd benneteket. A küldetés az, hogy emlékezzünk Jézusra, de nem memorizálási gyakorlatként. A küldetés útjain járó keresztények akkor emlékeznek Jézusra, amikor újfent jelenvalóvá teszik. Jézustól és az ő Lelkétől pedig „indítást” kapnak, hogy menjenek, hirdessék az örömhírt, szolgáljanak. Az imádságban a keresztények elmerülnek Isten misztériumában, aki minden embert szeret, annak az Istennek a misztériumában, aki azt akarja, hogy az evangéliumot mindenkinek hirdessük.

Isten mindenki számára Isten, és Jézusban minden válaszfal végérvényesen leomlott:

ahogyan Szent Pál mondja: ő a mi békénk, vagyis „aki a megosztottságot egységgé változtatta” (Ef 2,14). Jézus egységet teremtett.

Így az ősegyház életét az jellemzi, hogy egymást követik a liturgikus ünnepek, az összejövetelek, a közösségi és személyes imaalkalmak. És a Lélek az, aki erőt ad az útnak induló prédikátoroknak, akik Jézus iránti szeretetből tengereken kelnek át, veszélyekkel néznek szembe, megaláztatásokat viselnek el.

Isten szeretetet ad, Isten szeretetet kér.

Ez az egész hívő élet misztikus gyökere. Az első keresztények, akik imádkoztak, de mi is, akik évszázadokkal később jövünk, mind ugyanazt tapasztaljuk meg. A Lélek éltet mindent. És minden keresztény, aki nem fél időt szentelni az imának, magáévá teheti Pál apostol szavait: „Ezt az életet, melyet most e testben élek, Isten Fiának hitében élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem” (Gal 2,20). Az ima tudatosítja ezt benned! Csak az imádás csendjében tapasztalható meg e szavak teljes igazsága. Vissza kell szereznünk az imádás iránti érzéket! Imádás! Imádni Istent, imádni Jézust, imádni a Lelket. Imádni az Atyát, a Fiút és a Lelket. Csendben.

Az imádó ima olyan ima, amely úgy ismerteti fel velünk Istent, mint a történelem kezdetét és végét.

Ez az ima a Lélek élő tüze, amely erőt ad a tanúságtételhez és a küldetéshez. Köszönöm!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír