Hosszú betegség után felgyógyulva a bécsi mester megalkotta az egyik leggyönyörűbb vonósnégyestételt, ami ma, kétszáz évvel később is vigaszt jelenthet nehéz időkben. Hallgassuk meg közösen utolsó előtti kvartettjének lassú tételét!

Ludwig van Beethoven életének nehéz időszakát élte 1825-ben. Hangulatingadozásaival elidegenítette magát közeli barátaitól, unokaöccséhez írt levelében dühös szavakkal panaszkodott családtagjaira. Egyik szolgálója visszaemlékezése szerint viselkedése gyakran volt zavaros, mozgása hirtelen – séta közben a kezeit lóbálta, hangosan beszélt, kiabált, miközben füzetébe ötleteket jegyzetelt. Viseltes megjelenése miatt még rendőrök is igazoltatták egy ízben, akik nem ismerték fel a köztiszteletben álló zeneszerzőt.

Még rosszabb következett: áprilisban bélgyulladással kellett orvoshoz mennie, aki eltiltotta a kávétól, az alkoholtól, a badeni fürdőzést javasolt és friss házitejet. Beethovent mindig is lenyűgözte a vidék, de most az életéért aggódott.

Badeni tartózkodása alatt, májusban írta az a-moll vonósnégyesének (op. 132) áhítatosan gyönyörű lassú tételét, amelyhez alcímet – avagy rövid programot – is csatolt: „Egy felgyógyult beteg hálaimája az Istenséghez, líd hangnemben”. Vagy ahogy németül emlegetjük a tételt: Heiliger Dankgesang.

„Az örök csatázó »vadóc«, a nyughatatlan lelkű, mindannyiszor a győzelem kivívásáig megállni képtelen hős könnyes hálaadása ez a kvartett tétel. Kíméletlen sorscsapásán – hallása végső elvesztése – igyekezett enyhíteni, segítséget nyújtani az az orvos, aki egy amatőr vonósnégyes primáriusa volt, akinek köszönetként készült ez a gyönyörű kamaramű” – írta a darabról Ungár István karnagy.

A Dankgesang húszperces tétele öt részre osztható. Az első három-négy perc olyan, akár egy fokozatosan olvadó jégtükröt figyelni. Mint egy meditációs gyakorlat. Molto adagio – tehát nagyon lassan játszandó. Hangkészlete a középkori egyházi zenében használt líd hangsor, F-lídben vagyunk. Ezt egy trillákkal fűszerezett, derűs rész ellenpontozza, amely olyan, mint a kinyíló tavasz, 3/8-adban, D-dúrban. „Újabb erőre kapva”, írta Beethoven a kottába. Ezután kétszer tér vissza a lassú szakasz, egyszer pedig – közötte – az élénk rész.

Beethoven számára kegyelmi pillanat lehetett, hogy felgyógyult betegségéből, az alkotás aktusában pedig megtapasztalhatta azt a lebegő, időntúli állapotot, ami ennek a vonósnégyes-tételnek az utolsó perceiben megjelenik. „Doktor, csukja be az ajtót a halál előtt, a hangjegyek megsegítik a szükségben lévőt!” – írta a zeneszerző a szabadidejében hegedülő orvosának.

A Heiliger Dankgesangot hallgatni azóta is megtisztító élmény. Megihlette a leukémiában szenvedő Bartók Bélát, aki III. zongoraversenyének lassú tételében idézi meg elődjét, és nyomokban felfedezhető Arnold Schönberg 1946-os vonóstriójában is.

A lázongó lélek lecsitul a gyógyulás halvány, de valamelyest biztatást adó reményével

– írja Ungár a zenéről. Most, egy világjárvány – bízva mondhatjuk – végéhez közeledve, jusson eszünkbe Beethoven, aki így adott köszönetet a gyógyulásért. Jobb hely lesz a világ, ha – miután veszteségeinkkel számot vetettünk – ennek csak a töredékére képesek leszünk.

www.fidelio.hu