Valamikor régen egy gyermek szívében egy kis dallamocska született. Olyan finom volt, mint egy harmatgyöngyös pókháló, és olyan könnyű, mint a tavasz első napján az azúrkék égbolt. A gyermek úgy megörült a kis dallamocskának, hogy egyre ezt fütyörészte. Sőt, annyira gyönyörűnek találta, hogy amikor valami megfelelő ajándék után keresgélt a magasságos Úristen számára, ezt a dallamocskát akarta Neki adni. Felkereste hát Őt mennyei trónusán és azt mondta: „Uram, jóságos Istenem, fogadd el tőlem szerény ajándékul ezt a kis szívemből fakadt dallamocskát, hadd vidítson fel, valahányszor gondterhelt vagy!”
A magasságos Úristen erre szélesen elmosolyodott és azt válaszolta: "Köszönöm gyermekem! Megtisztelsz ajándékoddal! Dallamocskád valóban nagyon szép, viszont még hiányos."
A gyermek arca előbb elszomorodott, majd megadóan így szólt a magasságos Úristenhez: „Jó, Uram, tégy belátásod szerint!”
Erre a magasságos Úristen megajándékozta őt a SZERELEMMEL.
A gyermek visszatért a földre, és szívében csodálatos új érzések támadtak. Keresni kezdte lelke másik felét. S mikor megtalálta, úgy érezte, szívére tudná szorítani az egész nagy világot. A szerelem érzésére szívében a kis halk dallamocska harsogó melódiává változott. Első hallásra semmit sem veszített vidámságából, de muzsikája örvénylőbb, mélyebb és gazdagabb lett. Gyönyörűen csengett! A fiatalember folyton ezt dúdorászta. Sőt, annyira gyönyörűnek találta, hogy a magasságos Úristennek akarta ajándékozni. Felkereste hát Őt ismét mennyei trónusán és azt mondta: „Uram, jóságos Istenem, fogadd el tőlem szerény ajándékul ezt a szívemben szárnyaló melódiát, hadd örvendeztessen meg, valahányszor egyedül érzed magad!”
A magasságos Úristen erre jóságosan elmosolyodott, és azt válaszolta: "Köszönöm fiam! Megtisztelsz ajándékoddal! Melódiád valóban nagyon csodálatos, viszont nem tökéletes, valami még hiányzik belőle."
A fiatalember arca előbb elkomorodott, majd megadóan így szólt a magasságos Úristenhez: „Jó, Uram, tégy belátásod szerint!”
Erre a magasságos Úristen megajándékozta őt a SZENVEDÉSSEL.
A fiatalember visszatért a földre, és az emberek között férfivá érett. Küzdött, harcolt, minden nehézséggel szembeszállt, legyőzte a szenvedést, túlnőtt önmagán. Eközben a szívében élő melódia is megváltozott. Vidámságából – első hallásra – most sem veszített, de muzsikája ércesebb, érettebb, elgondolkodtatóbb és gyengédebb lett. A háttérből pedig minduntalan fel-felsejlett benne egy halovány bús melankólia. A férfi állandóan ezt énekelte.
Sőt, annyira gyönyörűnek találta, hogy arra gondolt: ez már biztosan fog tetszeni a magasságos Úristennek! Ezért egy napon újból felkereste Őt mennyei trónusán és azt mondta: „Uram, jóságos Istenem, fogadd el tőlem szerény ajándékul ezt a dalt, amelyben szívem vére lüktet, hadd derítsen jókedvre, ha a földre tekintesz és közöttünk, emberek között visszásságot látsz!"
A magasságos Úristen erre szomorkásan elmosolyodott és ezt válaszolta neki: "Köszönöm fiam! Megtisztelsz ajándékoddal! Zengő éneked valóban nagyon szép, viszont még mindig nem tökéletes, egy valami hiányzik belőle, egy utolsó ajándék, a legnehezebb!"
A férfi arca előbb beborult, majd megadóan így szólt a magasságos Úristenhez: „Jó, Uram, tégy belátásod szerint!”
Erre a magasságos Úristen megajándékozta őt a MAGÁNNYAL.
A férfi visszatért a földre. Attól fogva, bár az emberek között élt továbbra is, a világ hangja lassan elnémult körülötte. Ő eközben egyre lényegrelátóbb, megértőbb és Istenrenézőbb lett. A magányban a szívében lakó ének megint megváltozott. Halkabban, változatosabban, sokszínűbben és emberségesebben zengett, mint annak előtte. Valóságos szimfóniává magasztosult. Benne lüktetett egy egész férfiélet sok-sok tapasztalata, és belefolyt az öregség magányának minden keserűsége, öröme. Lenyűgözően hangzott!
Erre a magasságos Úristen leszállt a trónjáról, odalépett az ősz öreg férfihoz és azt mondta neki: "Köszönöm fiam! Most már tökéletes! Ilyen legyen minden férfi éneke!”
Mindenik embernek a lelkében dal van,