A Szentatya április 7-én, szerdán délelőtt az imádság és a szentek közössége közötti kapcsolatról elmélkedett az imádságról tartott katekézissorozatának 28. alkalmán. Hangsúlyozta, hogy már itt, a földön közbenjárókká válhatunk egymásért.
Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvérek, jó napot kívánok!
Ma az ima és a szentek közössége közötti kapcsolatról szeretnék beszélni. Amikor ugyanis imádkozunk, sosem egyedül tesszük: még ha nem is gondolunk rá, imánkkal minket megelőző és utánunk folytatódó fohászok fenséges folyójába csatlakozunk be.
A Bibliában olvasható és a liturgiában gyakran elhangzó imákban ősi történetek, csodálatos szabadítások, deportálások és szomorú száműzetések, megrendült hazatérések, a teremtés csodáit megéneklő dicséretek emlékeit találjuk. És így ezeket a hangokat továbbadjuk nemzedékről nemzedékre, s ebben folytonosan összefonódnak személyes tapasztalataink, valamint annak a népnek és emberiségnek a tapasztalatai, amelyhez tartozunk. Senki nem tud leválni saját történelméről, népének történelméről, mindig hordozzuk ezt az örökséget szokásainkban, és imáinkban is. A magasztaló imában, különösen abban, mely a kicsinyek és egyszerűek szívéből tör fel, visszhangzik valami a Magnificat-énekből, melyet Mária Istenhez intézett rokonánál, Erzsébetnél; vagy az agg Simeon ujjongásából, aki a gyermek Jézust karjába véve így szólt: „Uram, most már elengedheted szolgádat szavaid szerint, békében” (Lk 2,29).
Az imák – a jó imák – „szétáradók”, folyamatosan terjednek,
„közösségi médiában” megosztott bejegyzésekkel, de azok nélkül is: a kórtermekből, az ünnepi összejövetelről, a csendes szenvedésből. Az egyik ember fájdalma mindenkinek fájdalma, egy ember boldogsága a többiek lelkébe is átárad. A fájdalom és a boldogság ugyanannak az egyetlen történetnek a része: olyan történetek ezek, amelyek történelemmé válnak saját életünkben. Saját szavainkkal éljük újra a történelmet, de a tapasztalat ugyanaz.
Az imák mindig újjászületnek: valahányszor összekulcsoljuk a kezünket és megnyitjuk a szívünket Isten előtt, névtelen szentek és elismert szentek társaságában találjuk magunkat, akik velünk együtt imádkoznak, és akik közbenjárnak értünk, mint nővéreink és bátyáink, akik ugyanazon az emberi kalandon mentek át.
Az Egyházban nincs magányosan megélt gyász, nincs feledésbe merülő könny, mert minden közös kegyelemet lélegzik és közös kegyelemben részesedik. Nem véletlen, hogy az ókori egyházakban a szent épület körüli kertben temették el a halottakat, mintha azt mondanák ezzel, hogy mindazok serege, akik megelőztek bennünket, valamiképpen részt vesznek minden eucharisztián. Jelen vannak a szüleink és nagyszüleink, jelen vannak a keresztszüleink, jelen vannak a hitoktatók, és jelen van a többi oktató… Ez az átadott, továbbadott hit, az a hit, amelyet kaptunk: a hittel együtt az imádság módját, az imádkozást is átadták.
A szentek még itt vannak, nincsenek messze tőlünk; és ábrázolásaik a templomokban felidézik a „tanúk felhőjét”, amely mindig körülvesz bennünket (vö. Zsid 12,1). Az általános kihallgatás elején a Zsidóknak írt levélből hallottunk egy részletet. Tanúkról van szó, akiket nem imádunk – természetesen nem imádjuk ezeket a szenteket –, hanem tiszteljük őket, és akik ezerféleképpen utalnak Jézus Krisztusra, az egyetlen Úrra és Közvetítőre Isten és ember között. Az a szent, aki nem idézi fel előtted Jézus Krisztust, az nem szent, még csak keresztény sem! A szent Jézus Krisztusra emlékeztet, mert az élet útját keresztényként járta végig. A szentek arra emlékeztetnek bennünket, hogy a mi életünkben is kibontakozhat az életszentség, még ha életünk magán hordozza is az esendőség és a bűn jegyét.
Az evangéliumokban azt olvassuk, hogy az első „szentté avatott” ember egy rabló volt, és nem a pápa, hanem maga Jézus „avatta szentté”. Az életszentség egy életút, találkozás Jézussal, mely lehet hosszabb, lehet rövidebb, lehet, hogy csak pillanatnyi, de mindig tanúságtétel [erről a találkozásról].
A szent egy olyan a férfinak vagy nőnek a tanúságtétele, aki találkozott Jézussal, és aki követte Jézust. Sosem késő az Úrhoz térni, aki jóságos, és hatalmas a szeretetben (vö. Zsolt 102,8).
A katekizmus kifejti, hogy a szentek „szemlélik Istent, dicsérik őt, és nem szűnnek meg törődni azokkal, akiket a földön hagytak. […] Közbenjárásuk Isten tervének a legmagasabbrendű szolgálata. Imádkozhatunk és kell is imádkoznunk azért, hogy értünk és az egész világért közbenjárjanak” (KEK 2683). Krisztusban titokzatos szolidaritás van azok között, akik átmentek a másik életbe, és köztünk, akik még zarándokok vagyunk ezen a világon: elhunyt szeretteink továbbra is törődnek velünk a mennyből. Ők imádkoznak értünk, mi pedig imádkozunk értük, és velük együtt imádkozunk.
Ezt az imádságos kapcsolatot köztünk és a szentek között, vagyis köztünk és az élet teljességét elért emberek között már itt, a földi életben megtapasztaljuk: imádkozunk egymásért, imát kérünk és imát ígérünk… A valakiért való imádkozás első módja az, ha beszélünk róla Istennek. Ha ezt gyakran, nap mint nap megtesszük, akkor szívünk nem záródik be, hanem nyitott marad a testvérek előtt. A másokért való imádkozás az első módja annak, hogy szeressük őket, és ez konkrét közeledésre késztet bennünket.
Ha nézeteltérésem van valakivel, a konfliktus feloldásának, tompításának egyik módja az, ha imádkozzunk azért a személyért, akivel konfliktusban vagyunk. És valami megváltozik az imádsággal.
Az első, ami megváltozik, a szívem, a hozzáállásom. Az Úr megváltoztatja, hogy lehetővé tegye a találkozást, lehetővé tegyen egy új találkozást, és megakadályozza, hogy a konfliktus végtelen háborúskodássá váljon.
Amikor egy nehéz időszak vár ránk, az első teendőnk az, hogy megkérjük testvéreinket, különösen a szenteket, hogy imádkozzanak értünk. A név, amelyet a kereszteléskor kaptunk, nem egy címke, nem egy dísz! Általában Szűz Máriának vagy valamelyik szentnek a neve, akik alig várják, hogy „kezet nyújthassanak nekünk” az életben, hogy kezet nyújthassanak, hogy elnyerjük Istentől azokat a kegyelmeket, amelyekre a legnagyobb szükségünk van. Ha életünk során a megpróbáltatások nem érték el tetőpontjukat, ha még képesek vagyunk kitartani, ha mindennek ellenére bizakodással haladunk előre – mindezt valószínűleg nem annyira érdemeinknek, hanem azon sok szent közbenjárásának köszönhetjük, akik – egyesek a mennyből, mások zarándokként, mint mi, a földön – védelmeztek és kísértek bennünket, hiszen mindannyian tudjuk, hogy itt a földön vannak szent emberek, szentségben élő férfiak és nők. Ők nem tudják ezt, mi sem tudjuk, de igenis vannak szentek, a mindennapi szentek, a rejtett szentek, vagy ahogy én szeretem nevezni őket, a „szomszédos szentek”, akik együtt élnek, együtt dolgoznak velünk, és szent életet élnek.
Legyen hát áldott Jézus Krisztus, a világ egyetlen Megváltója, a szentek e hatalmas seregével, akik benépesítik a földet, és életüket istendicséretté tették! Mert – ahogy Szent Vazul írta – „a Léleknek különösen alkalmas lakóhely a szent, mivel felkínálja magát, hogy Istennel lakjon, és az ő templomának hívják” (Könyv a Szentlélekről, 26, 62: PG 32, 184A; vö. KEK 2684).
A Szentatya április 7-én, szerdán délelőtt az imádság és a szentek közössége közötti kapcsolatról elmélkedett az imádságról tartott katekézissorozatának 28. alkalmán. Hangsúlyozta, hogy már itt, a földön közbenjárókká válhatunk egymásért.