„A mesék pozitív mintákat adnak kitartásról, arról, hogyan kell küzdeni a céljainkért, hogy sosem szabad feladni a harcunkat, bátornak kell lenni, és akkor mi is a saját életünk mesehősévé válhatunk.” Kádár Annamária pszichológussal, egyetemi adjunktussal beszélgettünk a mesék fontosságáról, érzelmi intelligenciáról, sárkányokról és azok megszelídítéséről, valamint az isteni gondviselésről.

– Mi a mese alapvető funkciója, feladata? Miért olyan fontos, hogy egészen kicsi korukban elkezdjünk mesélni a gyermekünknek?

– A mese egyik legfontosabb szerepe, hogy fejleszti az érzelmi intelligenciát. Annak, hogy odaülök a gyerek ágya mellé, hogy lecsendesítem egy mozgalmas nap után, hogy össze tudok vele kapcsolódni, hogy az ölembe tud bújni, tehát önmagában a rítusnak, a szertartásnak már a mese megkezdése előtt fejlesztő hatása van.

Meséléskor a gyermek belső képeket alkot, elképzeli azt, amit hall, és ez segít neki a benne lévő feszültségek, szorongások leküzdésében, az érzelmei megszelídítésében és az égigérő álmok megálmodásában. A mese szimbolikus úton nyújt megoldást a gyermek problémáira, az őt foglalkoztató kérdésekre.

– Az érzelmi intelligenciát fontos, hogy már gyermekkorban megalapozzuk, vagy később felnőttkorban is lehet fejleszteni?

– Felnőttkorban is lehet fejleszteni, de legjobb minél előbb elkezdeni. Ahogy Kodály Zoltán mondta a zenei nevelésről, hogy az már kilenc hónappal a gyerek születése előtt meg kell hogy kezdődjön. Aztán kijavítja magát és azt mondja, hogy inkább az anyuka megszületése előtt kilenc hónappal. Tehát a legideálisabb, ha már a nagymama mesélt az anyukának, aki már a méhen belüli időben folytatja a mesélést a születendő gyermekének. Utána, amikor a gyerek megszületik, következhetnek a különböző bölcsődalok, altatódalok, döcögtetők, járogatók, ezek a rímes versikék mind-mind a nagy „mesekorszaknak” a megalapozói. Mert a gyereket úgy kell elképzelni, mint egy kis „földönkívülit”, aki itt rekedt használati útmutató nélkül. Nem érti a világ rendjét, rendszerét, nincsenek biztos kapaszkodói. Ezek a kis mondókák, dalocskák a biztonság és az állandóság érzését nyújtják neki. A legkönnyebb megnyugtatni egy gyereket, ha van egy állandóan ismételt kis versikénk, mondókánk, dalunk. Elég csak ezeket mondogatni, énekelni, dúdolni nekik, és a gyerekek ösztönösen megnyugszanak. Tehát már a verbalitás előtt megkezdődhet az érzelmi intelligencia fejlesztése. Lehet csiszolni felnőttkorban is, de a legszenzitívebb időszakok a korai anya–gyermek kapcsolat, az óvodáskor és a kisiskolás kor eleje.

– Sajnos egyre gyakoribb, hogy a szülők a könnyebb utat választják és a képernyő elé ültetik a gyermeküket a meseolvasás helyett. Mennyire káros ez?

– Nagyon fontos, hogy a gyerek élőszóval mondott mesét halljon. Ahhoz, hogy a mese hasson, nem kell a szülőnek színésznek lennie, vagy kiemelkedő retorikai képességgel rendelkeznie, hiszen úgyis az ő hangja a legmegnyugtatóbb a gyermeke számára. Egyszer egy gyereknek feltettek a szülei egy hangoskönyvet esti mese gyanánt. Ő erre felháborodva azt mondta: „De anya, a magnónak nem lehet az ölébe ülni!” Az, ahogy én fogom azt a gyereket, ölelem, mondjuk, a haját birizgálom, tehát a fizikai kontaktus vagy az a rítus, amivel egy óvodapedagógus megteremti a mesehallgatás hangulatát egy csoportban, amivel belépteti őket a mesetérbe, hogy megérinti a gyerekek arcát egy varázskendővel, vagy megcsenget egy mesecsengőt, ezek mind a mesélés szerves részei. Lényegében a mesehallgatás egy aktív folyamat. Aki belenéz egy mesét hallgató gyerek szemébe, az látja, hogy a gyerek ránk néz, de közben átnéz rajtunk. Ez egy nagyon élénk belső munka, amikor beindul odabent a „belső mozi”. Ezzel szemben a televíziónál nincs meg a rítus, a belépés-kilépés a mesetérbe, hanem csak ömlesztve, kontrollálatlanul kapják a gyerekek a külső képeket, és nem tudják feldolgozni. Ezért is lehet látni egy olyan gyereknél, aki sokat ül a képernyő előtt, hogy egyre agresszívebb lesz, mert azt a sok felhalmozódott élményt csak így tudja levezetni.

Ha megszokja a mozgóképet, hogy készen kapja a gyorsan pergő képkockákat, akkor nem fogja egyáltalán lekötni egy olvasott történet, és kevésbé fogja használni a fantáziáját. Hosszú távon mindez komoly tanulási nehézségekhez és érzelemszabályozási problémákhoz vezethet.

–  Néha a felnőtteknek is szükségük lenne a mesére, nem?

– Abszolút! Én a mese fogalma alatt a népmeséket, a kortárs és az életmeséket is értem. Ez utóbbiba tartoznak a különböző családtörténetek vagy az összejöveteleken, születésnapon, évfordulókon, ünnepeken felelevenített történetek is. A történeteken keresztül éljük újra a saját életmesénket. Gabriel García Márquez azt mondja, hogy „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogyan visszaemlékszik rá, miközben el akarja mesélni”. Amikor egymással megosztjuk a történeteinket, ahogy közösen nevetni tudunk a korábbi konfliktusainkon, ahogy a gyászban össze tudunk kapcsolódni, az erőforrást nyújt a hétköznapokban. Hányszor képes segíteni rajtunk egy jó könyv olvasása, még felnőttkorban is. Amikor belebújunk egy hős bőrébe, és azon keresztül próbálunk megélni dolgokat. Az empátia, az önbecsülés, a küzdőképesség mind fejlődhet ilyenkor. Főleg akkor segítenek a könyvek, ha a belső képalkotás megteremtődött már kisgyermekkorban, és van hova nyúlni felnőttként is. Talán később egy jó magyartanár vagy egy jó időben érkező könyv még segíthet a dolgon. De sokkal könnyebb annak, akinek ez megy alapból, mert gyermekkorában zsigerileg a bőre alá égtek ezek a történetek.

– A lassan másfél éve zajló vírusjárvány-időszakban is segítségünkre lehetnek a mesék? Hiszen most minden korosztály tele van feszültséggel, kérdésekkel, türelmetlenséggel…

– Sok olyan óvodás gyerekről hallottam a járványhelyzet legelején – amikor a szülők még rá voltak kattanva hírekre és állandóan be volt kapcsolva a televízió –, és sajnos a kicsik is meghallgatták a híreket, a borzalmakat, a haláleseteket. A gyerekekben maradt ez a feszültség, ami nem volt levezetve, nem volt nevén nevezve, megmagyarázva. Fontos, hogy minden korosztállyal beszélgessünk a vírushelyzetről, de mindenik korosztályhoz a saját nyelvén kell szólni, és csak annyit, amennyi információ nekik való. Nem szabad azonban, hogy tabuk, titkok maradjanak, mert a ki nem mondott dolgoknak is feszültséghordozó erejük van. A kisgyerekeknél kiválóan tudnak működni ilyen helyzetekben a népmesék, hiszen az ott szereplő sárkányokat a mesehősnek le kell győznie, és azok valójában a gyermekek félelmei, szorongásai, adott esetben a járványhelyzet, amellyel szembe kell nézniük. Egy serdülőnél természetesen már más mesékben kell gondolni, például a kortárs regényekben. A Harry Potter, a Gyűrűk Ura, a Trónok harca és a Csillagok háborúja, ha belegondolunk mind-mind modern varázsmesék. A történetbe helyezkedve, hogyha magam is egy kicsit hőssé tudok válni, akkor talán könnyebben megküzdök a mindennapok különböző helyzeteivel.

– Léteznek kifejezetten gyógyító mesék, vagy minden mese bizonyos szempontból gyógyít?

– A népmesez alapvetően képes gyógyítani. Az, ahogyan belehelyezkedek a történetbe, ahogyan végigjárom a mesehős útját, ahogyan felnőttként párhuzamot vonok a saját életem és a mesehős élethelyzete között, ez mind önmagában gyógyító jellegű. De persze vannak célzott történetek is, amelyeket a különböző problémahelyzetekre írnak, mint a gyász feldolgozása, a testvérféltékenység. Ilyen például az én Lilla és Tündérbogyó című mesekönyvem, amelyben az érzelmi intelligenciát fejlesztő mesék találhatók.

– Milyen ön szerint egy jó mese? Mit gondol a manapság megjelenő mesekönyvekről?

– Nagyon nehéz szülőként és szakemberként is eligazodni ebben az óriási könyvrengetegben. Állandóan nézni és vizsgálni kell, hogy melyik könyv jó és melyik az, ami beválik a gyermekünknél. Érdemes ajánlókat, fórumokat olvasni, tapasztalatokat cserélni. Minden olyan mese jó, ahol nincs kihúzva, átírva a konfliktus. Például én egyáltalán nem ajánlanám az egy-két-három perces esti meséket, amelyek le vannak rövidítve, ki vannak lúgozva, és kivették belőlük a lényegi elemet, kozmetikázott a konfliktushelyzet.

A mese eredeti formájában kell eljusson a gyermekekhez, nem szabad átírni.

Nagyon sok jó könyv megjelenik a kortárs vagy akár a műmesék területén. Én azt gondolom, hogy nem vagy-vagy-ban, hanem és-és-ben kell gondolkodni. Körülbelül olyan ez, mintha egy kislánynak befonnánk a haját és a fonat egy szál népmese, egy szál kortárs mese és egy szál életmese lenne. Ezek így egymásra rímelve, párhuzamosan létezhetnek. Egyébként van, amikor egy népszerű, befutott könyv nem válik be a saját gyerekünknél, vagy amit más gyermeke nem szeret, de a miénk meg százszor kéri. A gyerek a meseválasztásával ki tudja fejezni, hogy az adott pillanatban épp mire van szüksége, igénye. Ilyenkor talál valamit, ami rímel az ő problémahelyzetére. Ezt nem kell nekünk szülőként megfejtegetni, hogyha a gyerek többször kéri azt a mesét, akkor legyen annyi bizalmunkat benne, hogy okkal kéri.  Aztán a mese majd elvégzi a dolgát.

– Akkor a szülőnek ott gyakorlatilag „véget ér a feladata”, ha választott egy jó könyvet és elolvasta a gyereknek? Akkor onnantól útjára kell engedni a mesét, és nem szabad értelmezgetni, hanem rá kell hagyni a gyermekre és engedni, hogy kibontakozzon benne valami?

– A mai iskolai gyakorlatban is gyakran megkérdezik egy mesehallgatás után, hogy mi a tanulsága, miről szól a történet, és elkezdik boncolgatni a mesét kognitívan, holott a mese érzelmi úton fejti ki a hatását. Nem is biztos, hogy egy kisgyerek meg tudja fogalmazni, hogy ő mit értett meg belőle.

Egy gyerek a szívében viszi el a mese tanulságát.

Hogyha ő rákérdez dolgokra, vagy ha kezdeményez egy beszélgetést, az más. De nem kell következtetéseket levonni a mese végén, hogy jó tett helyében jót várj, látod a medve segített a rókának, akkor neked is kell majd segíteni, ha ilyen helyzetbe kerülsz. Fölösleges. Vekerdy Tamás pszichológus fogalmazta meg szemléletesen: ez olyan mintha vennénk egy tűt és kipukkasztanánk a lufit. Elillan a „varázslat”, tehát a magyarázattal pont a lényegi elemétől fosztjuk meg a mesét.

– Ez jó tanulság a szülőknek, mert néha mind beleesünk ebbe a hibába. Nálunk a halál, a gyász, mint ismeretlen fogalom került elő egy mesében, ekkor kétségbeesett magyarázkodásba kezdtem…

– Ha a gyereknek nincs problémája vele, akkor átugorja azokat a részeket. Egyszerűen nem fog leragadni, nem merül fel kérdés a részéről. A horrorisztikus jeleneteknél félnek a szülők, például amikor a Hamupipőkében levágnak az egyik mostohatestvérnek a sarkából, a másiknak a nagylábujjából egy darabot, hogy beférjen a cipőbe, és amikor ömlik a vér, kiderül a turpisság. Ha a gyerek jelez, akkor az nem a mesei elem miatt van, hanem azért, mert mással kapcsolatban van benne félelem vagy szorongás, amit a helyzetbe belevetít. Az ő kérdései, az ő reakciói, azok mindig nagyon jó útvezetők. Tehát nem kell elejébe menni a dolgoknak, hanem követni kell a gyereknek reakcióit.

– Ön mondta, hogy a „mesékkel magokat ültetünk el a gyermekek tudatában”. Tehát komoly felelősség egy szülő részéről, hogy milyen könyvet választ.

– Azt is szoktam mondani és szerintem ezt talán még jobban kifejezi ennek az egész folyamatnak a lényegét, hogy a mesék által „beleszeretjük” a világot a gyermekünk szívébe.

Én tényleg ebben hiszek, hogy az a világkép, amit szülőként átadok a gyermekemnek, az benne van a meseválasztásomban, a viselkedésemben, a nevelési módszereimben és az élethez való viszonyulásomban is. Mindennel nevelek, nem csak azzal, amit mondok, hanem azzal, ahogy viselkedek, ahogy viszonyulok dolgokhoz, emberekhez. Minden egyfajta mag, amit el lehet ültetni.

– „Mindannyian a saját életünk mesehősei vagyunk”, ezt hogyan kell érteni?

– Mindannyiunk életében vannak veszteségek, nehézségek, konfliktusok, helyzetek, amikbe néha belebukunk. Ezek a mi „sárkányaink”, kinek háromfejű, kinek még több, életkortól, élethelyzettől függően. A kérdés az, hogy mint a népmesékben a szegénylegény, megpróbáljuk ezeket legyőzni, harcolni ellenük, vagy hagyjuk őket és elsétálunk mellettük. Leélhetjük úgy az életünket, hogy folyamatosan bűnbakot keresünk, hibáztatunk valakit, kifogásokat keresünk, hogy miért nem sikerült, vagy összeszedjük magunkat, tanulunk a hibánkból, erőt merítünk belőle és tovább lépünk. Ki hallott már olyan mesehősről, aki azon kesergett, hogy nem kapott más útravalót, csak egy hamuba sült pogácsát, meg egy göthös gebét, vagy azon, hogy mennyire magas az égigérő fa, ő ugyan fel nem mászik oda.

Ezek a mesék pozitív mintákat adnak kitartásról, arról, hogyan kell küzdeni a céljainkért, hogy sosem szabad feladni a harcunkat, bátornak kell lenni, és akkor mi is a saját életünk mesehősévé válhatunk.

–  Melyek az ön „sárkányai”, és mi adott erőt ahhoz, hogy mindig ilyen vidám és pozitív maradjon?

– Mindenkinek megvannak a maga sárkánya, amivel farkasszemet kell néznie. Az én életemben a legnagyobb küzdelem a gyerekvállalás volt. Egy tizenhárom évig tartó utazás, amelynek minden állomását végigjártuk. Az egészben a veszteségek elviselése, meg az ezekkel való szembenézés volt a legnehezebb. Aztán eljött a pillanat, amikor a férjemmel a szakadék szélére kerültünk, és nem láttuk a kiutat. Akkor történt meg az, ami a mesékben mindig jelen van: a szerendipitás, a mindennapok csodás véletlene, amikor csak úgy, maguktól kibogozódnak a szálak. Igazából ez egy választási lehetőség volt. Döntenünk kellett, hogy vagy azt fogjuk siratni, hogy miért pont nekünk nem sikerült, hogy miért pont az én életemben történik mindez, aki gyerekekkel foglalkozom és ez minden vágyam. Vagy egyszerűen kilépünk ebből a keretből, és egy másik keretet választunk. Az utóbbi mellett döntöttünk. Az örökbefogadás lett a mi életünk csodája. Két kislányt kaptunk: Lillát és Zsolnát. Ennél szebb és tökéletesebb gyerekeket szerintem én sem tudtam volna szülni, mint akiket a Jóisten leküldött nekünk. Egyszerűen az ölünkbe hulltak. De csak akkor, amikor nem én akartam folyamatosan irányítani dolgokat, hanem elengedtem az egészet, és azt mondtam, hogy „Uram, legyen meg a te akaratod!” És akkor lényegében megtörtént a csoda. Ami érdekes volt, hogy én a belső képeimben mindig láttam a gyerekeim arcát, és azt a jelenetet, hogy ülök és az ölemben van egy gyerek. Mert én a lelkem mélyén tudtam, hogy lesz kisbabám. És lám Lillát háromhetesen hoztuk el, Zsolna pedig ötnaposan került hozzánk. Lillát örökbe fogadtuk, de Zsolna családi elhelyezésben volt csak nálunk, és egészen ötéves koráig bármikor megtörténhetett volna, hogy érte jön az édesanya és elviszi. De nem vitte el, és így lettünk mi egy család, hogy ők a szívünkben születtek.

– Mit jelent önnek a hit, és hogyan vélekedik, azok az emberek, akiknek van hitük, könnyebben fel tudják dolgozni az élet nagy buktatóit?

– Igen, mindenképpen. Azért sokszor veszekedtem a Jóistennel. Haragudtam rá, és dühös voltam egy ideig, amiért nem adja meg nekem az anyaságnak a lehetőségét. Ez egy hosszú csata volt kettőnk között. Amikor beteljesült a vágyam, akkor láttam meg ennek az egésznek az értelmét. Lehet, hogy nem lettem volna jó anya, ha túl korán válok azzá. Az én életemben valószínű kellett ez a tizenhárom év, hogy megérjek a feladatra. Azt kellett megértenem, hogy végül is az én javamra történt ez az egész.

Ha tudunk bízni a legnagyobb nehézségek közepette is, akkor egyszer megjelenik az a pislákoló fény az alagút végén. Ha rá merjük magunkat bízni a gondviselésre, akkor a végén megoldódnak a dolgok.

Ami nem azt jelenti, hogy ülünk karba tett kézzel és várjuk, hogy a sült galamb a szánkba repüljön, hanem a tőlünk telhető legtöbbet megtesszük, és elfogadjuk, hogy rengeteg dolog fölött nincs kontrollunk. Nem biztos, hogy a folyamat közepén már értjük mi a célja ezzel Istennek, sőt, éppen ebben a harcban erősödik meg a hitünk.

Kisfaludy Nóra

www.vasarnap.hu