Május 16-án, vasárnap a Szentatya a Rómában élő mianmari hívekért mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában. Homíliájában nem Jézus mennybemeneteléről, hanem Jézus búcsúimájáról beszélt János evangéliuma alapján (Jn 17,11b–19).
Ferenc pápa homíliájának magyar fordítását teljes terjedelmében közreadjuk.
Élete utolsó óráiban Jézus imádkozik. A tanítványaitól és az e világtól való búcsúzás fájdalmas pillanatában Jézus a barátaiért imádkozik. Miközben szívében és testében a világ összes bűnét hordozza, Jézus továbbra is szeret bennünket és imádkozik értünk. Jézus imájából azt is megtanulhatjuk, hogyan vészeljük át az élet drámai és fájdalmas időszakait. Különösen egy igére figyeljünk, amellyel Jézus az Atyához imádkozik: megőriz. Kedves testvéreim, miközben szeretett országotokat, Mianmart erőszak, konfliktus és elnyomás jellemzi, tegyük fel magunknak a kérdést: mit kell megőriznünk?
Először is a hitet kell megőriznünk. Azért kell megőriznünk a hitet, hogy ne roskadjunk össze a fájdalomtól, és ne essünk annyira kétségbe, hogy már nem látunk kiutat. A szavakat megelőzően ugyanis az evangélium Jézus magatartását állítja szemünk elé: az evangélista azt mondja, hogy „tekintetét égre emelve” (Jn 17,1) imádkozott. Ezek életének az utolsó órái, érzi a közelgő szenvedés miatti gyötrődés súlyát, érzi a hamarosan rászakadó éjszakai sötétséget, elárulva és elhagyatva érzi magát; de éppen ebben a pillanatban – ebben a pillanatban is – Jézus az égre emeli tekintetét. Tekintetét Isten felé fordítja. Nem lógatja az orrát a rosszal találkozva, nem hagyja, hogy a fájdalom összezúzza, nem tölti el a legyőzöttek és csalódottak keserűsége, hanem felnéz. Övéinek is ezt ajánlotta: amikor Jeruzsálemet megszállják a hadseregek, amikor a nép retteg és menekül, amikor félelem és pusztulás lesz, akkor „álljatok fel, és emeljétek fel fejeteket, mert szabadulásotok közel van” (Lk 21,28).
A hit megőrzése azt jelenti, hogy tekintetünket az égre emeljük, miközben a földön ütközet zajlik, és ártatlan vér folyik. Azt jelenti, hogy nem engedünk a gyűlölet és a bosszú logikájának, hanem a szeretet Istenére szegezzük tekintetünket, aki arra hív, hogy testvérek legyünk egymással.
Az ima megnyit bennünket arra, hogy a nehéz időkben is bízzunk Istenben, segít abban, hogy minden bizonyosság ellenére reménykedjünk, megerősít a mindennapi küzdelemben. Ez nem elfutás, nem elmenekülés a problémák elől. Épp ellenkezőleg, az egyetlen fegyverünk, amellyel megőrizhetjük a szeretetet és a reményt a sok halálos fegyver közepette. Nem könnyű felnézni, amikor fájdalmat érzünk, ám a hit segít legyőzni annak kísértését, hogy magunkba zárkózzunk!
Lehet, hogy tiltakozni akarunk, odakiáltani szenvedéseinket Istennek is – ne féljünk, ez is imádság!
Egy idős asszony azt mondta unokáinak: „Az is lehet ima, ha haragszol Istenre” – az egyszerű igazak bölcsessége, akik fel tudják emelni tekintetüket a nehéz percekben… Bizonyos pillanatokban ez olyan ima, amelyet Isten szívesebben fogad, mint a többit, mert sebzett szívből fakad, és az Úr mindig meghallgatja népe kiáltását, és letörli könnyeit. Kedves testvéreim, ne szűnjetek meg felnézni! Őrizzétek meg a hitet!
A megőrzés második aspektusa: az egység őrzése. Jézus azért imádkozik az Atyához, hogy őrizze meg övéit az egységben. Hogy „egyek legyenek” (Jn 17,21), egyetlen család, ahol szeretet és testvériség uralkodik. Ismerte tanítványai szívét; időnként látta őket vitatkozni arról, hogy ki a legnagyobb, ki irányítson. Ez egy halálos betegség: a megosztottság. Ezt tapasztaljuk a szívünkben, mert gyakran önmagunkban is megosztottak vagyunk; ezt tapasztaljuk a családokban, a közösségekben, a népek között, sőt az Egyházban is. Sok bűn van az egység ellen: az irigység, a féltékenység, a személyes érdekek keresése a mindenki javára való törekvés helyett, mások megítélése. És ezek a köztünk lévő kis konfliktusok aztán tükröződnek a nagy konfliktusokban, mint amilyen ezekben a napokban országotokban van. Amikor a pártérdekek, a nyereség- és hatalomvágy felülkerekednek, mindig összecsapások történnek és megosztottság keletkezik. Az utolsó figyelmeztetés, melyet húsvétja előtt Jézus ad, az egység. Mert a megosztottság az ördögtől származik, aki a megosztó, a nagy hazug, aki mindig megoszt.
Őriznünk kell az egységet,
komolyan kell vennünk Jézusnak ezt a fájdalmas esdeklését az Atyához: legyünk egyek, alkossunk családot, legyen bátorságunk a barátság, a szeretet, a testvériség kötelékeit szőni egymás között.
Milyen nagy szükség van, különösen ma, a testvériségre! Tudom, hogy egyes politikai és társadalmi helyzetek fölétek nőnek, de a békére és a testvériségre való törekvés mindig alulról indul: mindenki kicsiben kiveheti a részét belőle. Mindenki elkötelezheti magát amellett, hogy – kicsiben – a testvériség építője, a testvériség szövögetője legyen, hogy erőszak táplálása helyett a lerombolt dolgok újjáépítésén dolgozzon. Ezt kell tennünk Egyházként is: segítsük elő a párbeszédet, a mások iránti tiszteletet, a testvéreinkkel való törődést, a közösséget! És ne engedjük, hogy belopódzón az Egyházba a pártok logikája, a megosztó logika, a középpontba kerülést kereső, másokat elvető logika. Ez rombol: rombolja a családot, rombolja az Egyházat, rombolja a társadalmat, rombol bennünket.
Végül a harmadik dolog: az igazság megőrzése. Jézus arra kéri az Atyát, hogy szentelje meg tanítványait az igazságban, akiket a világba küld, hogy folytassák küldetését. Az igazság őrzése nem azt jelenti, hogy eszméket védünk, hogy tanok és dogmák rendszerének őrzőivé válunk, hanem azt, hogy Krisztushoz kapcsolódva maradunk, evangéliumának szenteljük magunkat. Az igazság János apostol szóhasználatában maga Krisztus, az Atya szeretetének kinyilatkoztatása. Jézus azért imádkozik, hogy a világban élve a tanítványok ne kövessék e világ kritériumait; hogy nem hagyják magukat elbűvölni a bálványoktól, hanem őrizzék meg a barátságot vele; hogy nem igazítsák az evangéliumot az emberi és világi logikához, hanem csorbítatlanul őrizzék meg üzenetét.
Az igazság megőrzése azt jelenti, hogy próféták vagyunk az élet minden helyzetében, vagyis az evangéliumnak szenteljük magunkat, és tanúságot teszünk akkor is, ha ez az árral való szembeúszást követeli meg.
Mi, keresztények időnként kompromisszumra törekszünk, ám az evangélium azt kéri tőlünk, hogy az igazságban és az igazságért éljünk, és adjuk oda életünket másokért. És ahol háború, erőszak, gyűlölet van, ott az evangéliumhoz való hűség és a békeszerzés azt jelenti, hogy társadalmi és politikai döntések meghozásával is dolgozunk, kockáztatva életünket. A dolgok csak így változhatnak. Az Úrnak nem langyos emberekre van szüksége: azt akarja, hogy megszenteltek legyünk az evangélium igazságában és szépségében, hogy tanúságot tudjunk tenni Isten országának öröméről a fájdalom sötét éjszakájában is, és amikor a gonosz erősebbnek tűnik.
Kedves testvéreim, ma népetek szenvedéseit szeretném az Úr oltárára vinni, és szeretnék együtt imádkozni veletek, hogy Isten térítse meg mindenki szívét a békéhez. Jézus imája segítsen bennünket abban, hogy a nehéz időkben is megőrizzük a hitet, az egység építői legyünk, és életünket is kockára tegyük az evangélium igazságáért.
Kérlek benneteket, ne veszítsétek el a reményt: Jézus ma is imádkozik az Atyához, imájában láthatóvá teszi az Atyát azokban a sebekben, amelyekkel megváltásunkért fizetett.
Ezzel az imával Jézus mindannyiunkért imádkozik és közbenjár, hogy megóvjon a gonosztól és kiszabadítson a gonosz hatalmából.
Május 16-án, vasárnap a Szentatya a Rómában élő mianmari hívekért mutatott be szentmisét a Szent Péter-bazilikában. Homíliájában nem Jézus mennybemeneteléről, hanem Jézus búcsúimájáról beszélt János evangéliuma alapján (Jn 17,11b–19).