Május 26-án a Szentatya folytatta az imádságról szóló katekézissorozatát a szerda délelőtti általános kihallgatás keretében. Arról elmélkedett, hogy biztosak lehetünk abban, hogy imánkat meghallgatja az Isten, és rámutatott arra, miként fogadjuk azt, amikor úgy tűnik, Isten teljesítette kéréseinket.

Ferenc pápa teljes katekézisének fordítását közreadjuk.

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Van egy rendkívül súlyos ellenvetés az imádsággal szemben, amely egy mindannyiunk által tett megfigyelésből ered: imádkozunk, kérünk, mégis úgy tűnik, hogy időnként imáink meghallgatás nélkül maradnak: amit kértünk – magunknak vagy másoknak –, nem valósult meg. Sokszor tapasztalatuk ezt. Ha pedig nemes célért imádkoztunk (például közbenjáró imát mondtunk egy beteg ember egészségéért vagy egy háború befejeződéséért), a meg nem hallgatottságot botrányosnak érezzük. Nézzük például a háborúkat: imádkozunk a háborúk végéért, a világ számos részén zajló háborúk végéért, gondoljunk Jemenre, gondoljunk Szíriára, olyan országokra, ahol évek óta, hosszú évek óta háború dúl! Háborúk által megtépázott országokról van szó: mi imádkozunk, de azok nem érnek véget. Hogyan lehetséges ez? „Egyesek abba is hagyják az imádságot, mivel úgy gondolják, hogy kérésük nem talál meghallgatásra” (Katolikus Egyház Katekizmusa, 2734).

De ha Isten Atya, akkor miért nem hallgat meg minket? Ő, aki biztosított bennünket arról, hogy jó dolgokat ad gyermekeinek, akik kérik őt (vö. Mt 7,10), miért nem válaszol a kéréseinkre?

Mindannyiunknak van erről tapasztalata: imádkoztunk, imádkoztunk, egy beteg barátért, egy édesapa, egy édesanya gyógyulásáért, de ők mégis elmentek, Isten nem hallgatott meg bennünket. Ez mindannyiunk tapasztalata.

A Katekizmus jó összefoglalást ad a kérdésről. Figyelmeztet bennünket arra a veszélyre, hogy a hitet nem hitelesen éljük meg, hanem az Istennel való kapcsolatot valami varázslatként működő dologgá alakítjuk. Az ima nem varázspálca: az imádság párbeszéd az Úrral! Amikor imádkozunk, abba a veszélybe eshetünk, hogy nem mi szolgáljuk Istent, hanem azt várjuk, hogy ő szolgáljon minket (vö. KEK 2735). Van tehát egy olyan ima, amely mindig követel, amely saját terveink szerint akarja irányítani az eseményeket, amely nem enged meg semmilyen más tervet, csak a saját vágyainknak megfelelőt. Jézus viszont nagy bölcsességgel a Miatyánkot adta ajkunkra. Mint tudjuk, ez az ima csak kérésekből áll, de az elsők, melyeket kimondunk, mind Isten oldalán állnak. Azt kérik, hogy ne a mi tervünk valósuljon meg, hanem az ő világra vonatkozó akarata. Jobb, ha őt hagyjuk cselekedni: „Szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod” (Mt 6,9–10).

Pál apostol pedig arra emlékeztet bennünket, hogy még azt sem tudjuk, mit kellene kérnünk (vö. Róm 8,26). Kifejezzük szükségleteinket, vágyainkat, olyan dolgokat kérünk, amiket szeretnénk, de nem tesszük fel a kérdést, hogy „ez megfelelő-e vagy sem”. Pál arra figyelmeztet, hogy azt sem tudjuk, mit kellene kérnünk.

Amikor imádkozunk, alázatosnak kell lennünk: ez az első szempontja a megfelelő hozzáállásnak.

Ahogyan sok helyen szokás, hogy a nők fátylat vesznek fel, ha imádkozni mennek a templomba, vagy szenteltvízzel keresztet vetnek, mielőtt imádkozni kezdenek, úgy kell mondanunk magunkban, mielőtt imádkozunk, hogy az történjék, ami a legmegfelelőbb, hogy Isten azt adja meg, ami a legmegfelelőbb: ő tudja, mi az!

Amikor imádkozunk, alázatosnak kell lennünk, hogy szavaink valóban imák legyenek, és ne üres beszéd, melyet Isten elutasít. Helytelen okokból is imádkozhatunk: például azért, hogy legyőzzük az ellenséget a háborúban, anélkül, hogy feltennénk a kérdést, vajon Isten mit gondol arról a háborúról. Könnyű felírni egy transzparensre, hogy „Isten velünk”; sokan buzgón bizonygatják, hogy Isten velük van, de kevesen veszik a fáradságot, hogy ellenőrizzék, ők valóban Istennel vannak-e. Az imában Istennek kell megtérítenie minket, nem nekünk kell megtérítenünk Istent. Az alázat nélkülözhetetlen! Imádkozom, hogy te, Uram, megváltoztasd a szívemet, hogy azt kérjem, ami megfelelő, azt kérjem, ami a leginkább megfelelő lelki egészségemnek.

A botrány azonban megmarad: amikor az emberek őszinte szívvel imádkoznak, amikor olyan értékeket kérnek, amelyek megfelelnek Isten országának, amikor egy édesanya imádkozik beteg gyermekéért, miért van az, hogy időnként úgy tűnik, Isten nem hallgatja meg? Ahhoz, hogy erre a kérdésre választ kapjunk, az evangéliumokon kell elmélyülten elmélkednünk. A Jézus életéről szóló beszámolók tele vannak imákkal: sok testi és lelki sérült ember kéri őt, hogy gyógyítsa meg; van, aki egy lebénult barátjáért imádkozik; vannak apák és anyák, akik beteg fiukat és lányukat viszik hozzá… Ezek mind szenvedéssel átitatott imák. Egy hatalmas kórus, mely azt kiáltja: „Könyörülj rajtunk!”

Azt látjuk, hogy Jézus válasza néha azonnali, míg más esetekben késlekedik: úgy tűnik, Isten nem válaszol. Gondoljunk a kánaáni asszonyra, aki a lányáért könyörög Jézusnál: ennek az asszonynak kitartóan kell esdekelnie, hogy meghallgatásra találjon (vö. Mt 15,21–28). Alázatosan meghallgatja Jézus kissé sértőnek tűnő megjegyzését: nem szabad a kenyeret a kutyák, a kiskutyák elé dobni. De ezt a nőt nem érdekli a megalázás: lányának az egészsége érdekli. Így folytatja: „Igen, de még a kiskutyák is megeszik, ami az asztalról leesik”, és ez tetszett Jézusnak. A bátorság az imádságban. Vagy gondoljunk a négy barátja által hozott bénára: Jézus először megbocsátja a bűneit, és csak később gyógyítja meg a testét (vö. Mk 2,1–12). Tehát

bizonyos esetekben a dráma feloldása nem azonnali. Saját életünkben is mindannyiunknak van ilyen tapasztalata.

Emlékezzünk csak vissza: hányszor kértünk egy kegyelmet, egy csodát, mondjuk így, és nem történt semmi. Aztán idővel a dolgok rendeződtek, de Isten útja szerint, Isten elgondolása szerint, nem úgy, ahogy mi abban a pillanatban akartuk. Isten ideje nem a mi időnk.

Ebből a szempontból főleg Jairus leányának meggyógyítása érdemel figyelmet (vö. Mk 5,21–33). Egy apa kifulladva fut: a lánya beteg, és ezért Jézus segítségét kéri. A Mester azonnal elfogadja a kérést, de hazafelé menet újabb gyógyulás történik, aztán pedig érkezik a hír, hogy a kislány meghalt. Úgy tűnik, itt a vég, Jézus azonban így bátorítja az apát: „Ne félj, csak higgy!” (Mk 5,36). „Higgy továbbra is”: mert a hit tartja fenn az imádságot. És valóban, Jézus felébreszti a kislányt a halál álmából. De egy ideig Jairusnak sötétségben, pusztán a hit lángjával kellett járnia. „Uram, adj nekem hitet! Add, hogy a hitem növekedjen!” Kérjük ezt a kegyelmet, azt, hogy legyen hitünk! Jézus az evangéliumban azt mondja, hogy a hit hegyeket helyez át. De csak akkor, ha komolyan hiszünk. Látva a szegények hitét, az ő embereinek hitét, Jézus megadja magát, különleges gyengédség tölti el ez előtt a hit előtt. És meghallgatja.

Azt az imát sem, amelyet Jézus a Getszemáni-kertben az Atyához intéz – „Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem azt, ami rám vár” –, úgy tűnik, az Atya nem hallgatta meg. A Fiúnak fenékig ki kell innia a szenvedés kelyhét. De a nagyszombat nem az utolsó fejezet, mert a harmadik napon, azaz vasárnap, megtörténik a feltámadás. A gonosz az utolsó előtti nap ura: ezt jól jegyezzétek meg! A gonosz sosem az utolsó nap ura, nem: az utolsó előtti napé, azé az időszaké, amikor legsötétebb az éjszaka, közvetlenül hajnal előtt. Akkor, az utolsó előtti napon érhet minket a kísértés, amikor a gonosz megérteti velünk, hogy győzött: „Látod? Én győztem!” A gonosz az utolsó előtti nap ura: az utolsó napon jön a feltámadás.

De a gonosz sosem ura az utolsó napnak: Isten az utolsó nap ura! Mert az a nap egyedül Istené, az a nap, amelyen az üdvösség utáni minden emberi vágyakozás beteljesedik.

Tanuljuk meg alázatos türelemmel várni az Úr kegyelmét, várni az utolsó napot! Az utolsó előtti nap sokszor nagyon fájdalmas, mert az emberi szenvedés fájdalmas. De az Úr velünk van, és az utolsó napon mindent megold!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News

Magyar Kurír