Mit jelent ma apának lenni a Biblia szerint (VIII.) – Dávid és Batseba: Íme, az ember!
Ferenc pápa 2020. december 8-án, Szeplőtelen fogantatás ünnepén Szent József-évet hirdetett. Ádám Miklós biblikust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját arra kértük, tekintsen végig a Szentíráson, és mutasson rá, mi jellemző az apaságra általánosságban, illetve az egyes bibliai személyek életében. A sorozat nyolcadik részét adjuk közre.
Ehh. Már amikor a felkérést megkaptam ennek a sorozatnak a megírására, tudtam, hogy Dávid és Batseba történetét biztosan bele fogom venni. És most, hogy itt állok előtte, ugyanaz a csalódott keserűség tölt el, mint minden alkalommal, amikor beszélni kezdek róla.
Egyesek időnként reklamálják, hogy az Ószövetség néha meglehetősen amorális viselkedéseket mutat be, anélkül, hogy kifejezetten elítélné őket. És ez valóban így van. Ennek pedig a legegyszerűbb oka az, hogy
a Biblia nem erkölcstankönyv, hanem kinyilatkoztatás. Nem erkölcsi utasításokat akar adni, hanem arról beszél, hogy kicsoda az Isten, és ennek fényében kicsoda az ember.
Mert arról, hogy milyenek is vagyunk valójában, csak olyan közegben lehet őszintén beszélni, amely emiatt nem akar megsemmisíteni minket. Meggyőződésem, hogy manapság gyónni is azért nehéz, mert „a tökéletes az elvárt”. Vagy ahogy egy csak félig vicces mondás tartja: „Tegnap megcsináltuk a lehetetlent. Mára a főnök fölvette a napi teendők közé.” Egy ilyen közeg a „tökéletesek versenye egymással”, amiben a hiba a bukással egyenlő.
Ha viszont a hiba megsemmisüléssel fenyeget, nem leszek, nem lehetek képes arra, hogy felvállaljam a tévedéseimet.
Akkor foggal-körömmel ragaszkodnom kell ahhoz, hogy én nem hibáztam.
Csak olyan közegben lehetek őszinte magammal, csak olyan közegben vallhatom be legelsősorban saját magamnak, csak aztán a többieknek, hogy nem vagyok tökéletes, ami a hibáimat nem felhasználni akarja ellenem, hanem gyógyítani akarja. Olyan közegben, ami fel akar emelni a bukásaimból.
Ezért van az, hogy a Biblia sokszor kendőzetlen őszinteséggel beszél arról, hogy milyenek is vagyunk valójában. Ez csak a Biblia Istenének a fényében lehetséges. Minden más közegben elképzelhetetlen. Amiről beszélek, Pilátus kijelentése: „Íme, az ember.” Csak Jézus és a vele szemben elkövetett végtelenül aljas eljárás mutathatja meg a maga valójában azt, amit Chesterton valahogy így fogalmaz meg: csak az ember méltósága olyan hatalmas, hogy az aljassága valódi pondróság legyen. De mindezt csak az előtt a Jézus előtt állva lehetünk képesek beismerni, aki, miközben tövissel koronázzuk, minket vált meg.
Ebből a szempontból pedig a Biblia nem propagandairodalom.
A Bibliában nincsenek hősök, a Bibliában emberek vannak (Jean-Louis Ska). Péterek, akik elég bátrak, hogy kimondják, Jézus a messiás, de elég gyávák, hogy a főpap udvarán megtagadják őt. Pálok, akik farizeusi lelkesedéssel vetik bele magukat a kereszténység elleni harcba, hogy aztán ugyanezzel a lelkesedéssel védjék ugyanezt a kereszténységet a farizeusoktól. És Dávidok, akik minden eljövendő bibliai király számára az abszolút viszonyítási alapot nyújtják, miközben olyan végtelen aljasságokra vetemednek, mint amit a Batseba-történet elénk tár.
Dávid immár nem az az ifjú, akit a hév legalább valamelyest felmenthetne. Öreg király, aki nem is vonul ki a seregével tavasszal, amikor „a seregek háborúba szoktak menni”. Dávid Jeruzsálemben marad. Elég öreg ahhoz, hogy többé ne harcoljon karddal, és elég öreg, hogy megbolondítsa egy szép nő látványa.
Amikor a palota lapos tetején sétálgat a délutáni szélben, meglátja egy nem túl távoli kertben az éppen fürdeni készülő Batsebát, a hettita Urija feleségét. Felhívja magához, Batseba pedig teherbe esik. Íme, az ember.
De ez éppen csak a bevezetés ahhoz, ami ezután következik. Mert Dávid nem esik kétségbe. Szól Joábnak, a sereg parancsnokának, küldje haza Uriját. Amikor pedig a pogány zsoldos megérkezik, elhívja a palotába, megvendégeli, és alaposan leitatja, azután pedig szégyentelenül hazaküldi. A terv, amilyen nyomorult, annyira briliáns. Batsebán még nem látszik az „édes teher jele”, azt pedig könnyen ki tudjuk találni, mit fog csinálni egy háborúból frissen érkezett részeg zsoldos, ha hazamegy a csinos feleségéhez. Scrabble-özni fognak. Nyilván.
Csakhogy a tervbe hiba csúszik. Mert Dávid nem számol azzal, hogy a részeg, pogány zsoldos erkölcsösebb, mint a király. Urija nem megy haza. A palota kapujában alszik a király többi szolgájával együtt. Amikor pedig Dávid megkérdezi tőle, miért, meg is mondja: „A Láda, Izrael és Júda sátorban laknak, parancsnokom, Joáb és a sereg földön alszik, én meg menjek be a házamba enni, inni és asszonnyal hálni?”
De Dávid nem adja fel. Másnap megint lerészegíti. És amikor a képlet nem változik, már erre is van terve. Ír egy levelet, és Urija kezébe nyomja, mondván, vigye ezt el Joábnak. A levélben utasítás található arra, hogy Uriját állítsák oda, ahol heves a harc, hogy meghaljon. A király Urijával kézbesítteti a saját halálos ítéletét.
A kilencedik parancs megszegését hamar követi a hatodik, annak az elfedését a nyolcadik, amikor pedig az nem működik, végül az ötödik megszegésével oldja meg.
A parancs végrehajttatik, Dávid pedig elveszi Batsebát. Az Ószövetség egyik legjelentősebb karaktere. Isten kiválasztottja. A legnagyobb király. Az igazság és az igaz vallásosság megtestesítője. A zsoltárok szerzője. Valamint egy gerinctelen féreg, egy házasságtörő gyilkos. Íme, az ember.
Nátán hozza Isten üzenetét: „mivel ezt tetted, a kard sosem fordul el a házadtól”. Mivel megmutattad, hogy hatalom birtokában mit tehet a király büntetlenül, a gyermekeid ugyanezt meg fogják tenni a hatalomért. Illetve nem egészen büntetlenül. Mert a házasságtörésben fogant gyermek meghal, mint „első zsengéje” a Dávid házára kimondott átoknak. Hiába a kétségbeesett közbenjárás.
Dávid olyasmivel mondja ki a gyermekére a halálos ítéletet, amit akkor tett, amikor a gyermek még meg sem született. Persze, ez megint egy sarkos példa, de fontos összefüggésre hívja fel a figyelmünket. Ahogy egy maffiózó hiába tér jó útra, a családja veszélyben lesz az ő múltja miatt, úgy mindenkinek a múltja hatással van arra, hogy a gyermeknevelése milyen örökséget ad át.
A Biblia akarja, hogy vágyjunk az apaságra, és akarja azt is, hogy ez hasson a döntéseinkre, már akkor, amikor még nem is vagyunk azok.
Hogy amikor odaérünk, olyasmit hozzunk magunkkal, ami élteti, erősíti a gyermekünket. Ne olyat, ami megöli.
Mit jelent ma apának lenni a Biblia szerint (VIII.) – Dávid és Batseba: Íme, az ember!