Ferenc pápa 2020. december 8-án, Szeplőtelen fogantatás ünnepén Szent József-évet hirdetett. Ádám Miklós biblikust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját arra kértük, tekintsen végig a Szentíráson, és mutasson rá, mi jellemző az apaságra általánosságban, illetve az egyes bibliai személyek életében. A sorozat kilencedik részét adjuk közre.

Csak hogy eloszlassunk egy félreértést: biológiai apának lenni nem kunszt. Nevelőapának lenni, az a teljesítmény. (És ebből a szempontból lényegtelen, hogy egyúttal ő a biológiai apa is, vagy sem.) Erre egy jó barátom hívta fel a figyelmemet, még amikor Rómában tanultunk, és éppen a Dávid és Absalom történetet hozta példának. 

Túl vagyunk a Batseba-incidensen, meghalt a gyermek, de született egy másik, akit Dávid Salamonnak nevez el. Úgy tűnik, az élet visszatért a rendes kerékvágásba, a dolgok mennek a maguk útján. Megengedem, még az is lehet, hogy Dávid kezd elfeledkezni arról, hogy az esethez kapcsolódik egy hosszú lejáratú következmény: az a bizonyos átok Dávid házára és a kardra vonatkozóan.

Gyakran találkozunk azzal a sajnálatos ténnyel, hogy az ószövetségi édesapák nem igazán tudnak bánni a fiaikkal. Problémát okozott ez már Jákob és József esetében, de gond volt Éli és a fiai kapcsán, s nem nehéz előre megmondani, hogy bajt fog okozni Dávid családjában is. Ráadásul Dávidnak meglehetősen sok fia van. Hogy közülük ki kerül majd trónra az apjuk halála után, már csak azért sem eldöntött kérdés, mert Dávid összesen a második királya az országnak, és az első olyan, aki előreláthatóan dinasztiát alapít. Korábban ilyen szempontból egyszerű volt a helyzet. Volt egy próféta, aki egyúttal bíró is volt, valamint szükség esetén hadvezér, Isten megmutatta neki, hogy kinek a fejére kell ráönteni az olajat, akkor aztán az lett a vezető, és a probléma meg volt oldva. Ugyanez működött még a királyság kezdetén is, hiszen Sámuel találja meg Sault, hogy aztán fölkenje királlyá. De még Dávid is így lett Izrael királya, amikor Saul méltatlanná vált a feladatra.

Dávidnak azonban megígérte Isten, hogy a véréből származó utódot ültet a trónra. Igen ám, de melyiket?

A legkézenfekvőbbnek a legidősebb tűnik, Amnon. Csakhogy ő nem a legszerencsésebb választás, már csak azért sem, mert Dávid másik fia, Absalom megöli. És nem mondom, hogy legalább egy bizonyos mértékig nem értem meg. Nekem is van húgom. Amnon beleszeret Absalom húgába, Támárba, de oly nagyon, hogy elcsalja magához és megerőszakolja. Majd dolga végeztével megundorodik a lánytól, és kidobja a házából. (Már pusztán ez a tény is megérne egy külön cikket.) Dávid nem tesz semmit, Absalom pedig nem feledkezik meg az esetről. Egy alkalommal ünnepséget szervez a király fiainak, ahová elhívja Amnont is, és az étkezés alkalmával megöli. 

Absalomnak természetesen menekülnie kell, hiszen megölte a trón várományosát. Bár néhány év múlva a király megbocsát neki, ez nem jelenti azt, hogy Absalom ne tartaná felelősnek a királyt az események alakulásáért. Absalom attól kezdve, hogy visszatér Jeruzsálembe, fű alatt szervezkedik a király ellen azzal, hogy az egyszerű népet a maga oldalára állítja. Amikor pedig minden előkészület megtörténik, és az északi törzsek támogatása is biztosítva, Absalom nagy sereg élén tér vissza Jeruzsálembe, Dávidnak pedig menekülnie kell. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy már az Urija-incidens idején is öreg volt a király, elképzelhetjük, milyen nehézkes vele menekülni. És mintha ez nem lenne elég, a Saul nemzetségéből való Simi a király elé megy, hogy átkozza és kövekkel dobálja, amiért szerinte elárulta Saul házát, és mert vérengző ember. Dávid keservesen sír, és nem engedi, hogy Simit bárki is bántsa. Tudja, hogy Siminek igaza van. Az események ilyetén alakulásáért legalább részben őt terheli a felelősség.

Szükségszerű, hogy apa és fia végül összecsapjanak. Absalom mellett szól a számbeli fölény, Dávid serege mellett viszont a rutin. Három hadvezére, Joáb, Abisaj és Ittaj megbízható, kipróbált öreg katonák. Ez pedig végül az ő oldalukra dönti el a küzdelmet. Olyan helyen ütköznek meg Absalom seregével, ahol a számbeli vagy a technikai fölény keveset ér. A sűrű erdőben Dávid seregei okosabban taktikáznak, Absalom serege szétszóródik, Absalom pedig, a gyönyörű, hosszú hajú ifjú éppen ékessége miatt nem tud elmenekülni: a haja beleakad egy alacsony fa ágaiba, ő pedig ott marad ég és föld között lógva. 

Hiába a király korábbi nyomatékos kérése, hogy Absalomot kíméljék meg, Joáb odamegy, három lándzsát beledöf a mellkasába, mivel pedig még mindig van benne élet, levágatja a fáról és agyonvereti.

Dávid keservesen sír, a sereg pedig úgy tér vissza azon a napon, mintha elvesztette volna a csatát. Mert a király gyászol. Gyászolja a fiát. Emlékezzünk, amikor a gyermek, aki a Batsebával történt házasságtörésből származott, és akinek a nevét sem tudjuk meg (az ilyesmi ritka az Ószövetségben) megbetegedett, Dávid, amikor közbenjárt érte, voltaképpen a gyász rítusaival könyörgött a fiúért. De amikor az meghalt, a király magára vette a királyi ruháit, evett és ivott. Elismerte, hogy ennyit tehetett a fiáért. (Félre ne értsen senki, egy csecsemőkorban elhunyt gyermek szinte elviselhetetlen tragédia, pusztán a szembeállítás miatt fogalmazok sarkosan.)

De amikor Absalom meghal, hiába a sereg győzelme, hiába a lázadás leverése, a kapu megnyílása, ami immáron visszavezet Jeruzsálembe, a királyi trónra, a király keservesen gyászol.

Mert biológiai apának lenni nem kunszt. De Absalomnak Dávid a nevelőapja volt. Jusson ez eszünkbe, amikor Józsefről elhamarkodottan azt mondjuk, hogy Jézusnak „csak” a nevelőapja volt.

Úgy gondolom, a történethez tartozik még egy dolog, amit fontos megértenünk. Amikor Dávid megölette Uriját, csak hogy elvehesse a feleségét, megmutatta a fiainak, mi mindent tehet meg a hatalom birtokosa büntetlenül. Így egyértelmű volt, hogy a hatalom birtoklásáért a fiai ugyanilyen gátlástalanul fognak cselekedni. De amikor Absalom fellázadt ellene, Dávid számára nyílt egy utolsó esély, hogy megmutassa a hatalom igazi természetét. Mert csak aki igazán hatalmas, engedheti meg magának, hogy megbocsásson. Mert annak a megbocsátása nem gyengeség vagy szükség, hanem megkérdőjelezhetetlen erő. De Joáb megfosztja ettől a királyt, amikor agyonvereti Absalomot, mint egy kutyát. Az apai tekintély többek között a megbocsátásra vonatkozó hatalomban nyilvánul meg. Éljünk vele okosan.

Szerző: Ádám Miklós

Magyar Kurír