Államalapító Szent István királyunk ünnepét üljük, annak a királynak az ünnepét, akit 1938-ban – halálának 900 éves évfordulóján – az egész magyarság ünnepelt. Ebben az évben, május végén rendezték Budapesten a 34. Eucharisztikus Kongresszust. A kongresszus zárónapján a rádió útján szólt Magyarország népéhez XI. Pius pápa, aki évekkel korábban – még pápává választása előtt – járt Magyarországon.

Beszédében XI. Pius pápa, budapesti látogatása emlékeit felidézve, szólt Szent István királyról is:

„Szent István apostoli királynak lovasszobrát, amely ott áll a Halászbástyán, lélekben még most is szemléljük; és úgy látjuk őt, amint örök áldást esd nemzetére, és azt oltalmazva megőrzi, uralkodik fölötte, s égi közbenjárással segíti. Azt a Szent Istvánt értjük, aki utódaiban mindenkoron élő Szent Péternek oltalmába ajánlotta országát, és csak ő tőle akarta elnyerni a királyi hatalmat.”

A kongresszus zárónapját követően megkezdődtek a Szent István Év ünnepségei. A Szent Jobb jelenlétében Serédi Jusztinián bíboros-hercegprímás misét celebrált az Országház épülete előtt, majd „a Szent Jobb százezres tömegek sorfala között diadalmenetben vonult végig a díszbeöltözött magyar fővároson át a Hősök terére”. [Uj Nemzedék, 1938. május 31. 11. p.] Másnap reggel pedig országjáró útra indult az Aranyvonat a szent király ereklyéjével.

Szent István Évében sok-sok cikk, tanulmány, könyv idézte fel az államalapító király alakját, akinek – a protestáns Bajcsy-Zsilinszky Endre szavait idézve – „Szent Jobbja vezérel ma is bennünket láthatatlanul”. Az alábbiakban egy olyan havilap írását közöljük, amelyet mára belepett a feledés pora.

A Mária Kongregáció című hitbuzgalmi folyóirat 1907 decemberében jelent meg először, mint a Magyarországi Mária Kongregációk közlönye, s 1944 végéig működött. A Mária kongregáció a jezsuiták kezdeményezte vallásos társulat, elsődleges célja, hogy tagjaiban – elsősorban az ifjúságban – erősítse Szűz Mária tiszteletét, s a tagok világi apostolkodása által alakítsa az adott ország társadalmát. Magyarországon Pázmány Péter idején jött létre az első kongregáció; a második világháború után berendezkedő ateista-egyházüldöző hatalom ellehetetlenítette a működésüket.

A Mária Kongregáció című havilap 1938. évi májusi száma – a budapesti Eucharisztikus Kongresszus és a Szent István Év kezdetének hónapjában – Szent István alakját megidéző írást közölt. A teljes szöveg közlésével emlékezünk első szent királyunkra.

„A jubileumok rendszerint nemcsak fontos eseményekre emlékeztetnek, de a velük kapcsolatos nagy eszmékre, gondolatokra is. Szent István megdicsőülésének 900 éves jubileuma is arra figyelmeztet bennünket, hogy itt valami nagy eszméről van szó, amelyet elég gyakran emlegetünk felületesen, a nélkül, hogy annak fogalomkörét a magunk számára kellőképpen tisztáztuk volna és saját korunkra vonatkozó értékét ismernők. Mit is jelent nekünk ma Szent István király, mit értünk Szent István Magyarországa, szentistváni gondolat alatt?

A feleletet megkapjuk, ha végiggondoljuk, mit alkotott Szent István egy életen át, mivé tette az ő magyar népét, milyenné alkotta az ő országát, milyen történelmi küldetést jelölt ki neki.

Amikor pogány őseink erre a földre jöttek, mint idegenek jöttek egy számukra is idegen világba. A népvándorlás utolsó hulláma ide vetett egy nomád lovas népet, mely kedvét lelte a szilaj kalandokban és ősi életmódját itt Európa szívében is folytatni akarta és egy századon át folytatta is.

Európa nyugati felében azonban már rég elültek a népvándorlás okozta viharok. A germánok, az egykori barbár hódítók keresztvíz alá hajtották fejüket és meghódítván a római provinciákat, ők hódolnak meg a rómaiak fensőbbséges kultúrája és civilizációja előtt. A régi római birodalom szétszakadozott, majd elpusztult a népvándorlás pörölycsapásai alatt, de Róma varázsa tovább él, és rendező elvvé lesz az újonnan kialakuló Európában. A Róma-eszme igézete alá kerülnek a megtérő népek, s amikor 800 karácsonyán Károlyt, a frankok királyát a pápa császárrá koronázza, az valóban több egyszerű formaságnál s egy már tényleges világhatalom elismerésénél: egy régi eszme feltámadását jelentette; feltámadt, mert új életelem került bele.

A Róma-eszmének két eleme van: egy régi és egy új. A régi benne az antik imperium Romanum eszméje, mely egységbe foglalta az akkor ismert világot, szervező és rendező elvként emelkedett e legkülönbözőbb népek fölé és népiségük elpusztítása nélkül rómaivá tette őket gondolkozásmódjukban, kultúrájukban és jórészt nyelvükben is. A régi Róma eszméje azonban az új viszonyok között egy új elem hozzájárulásával lett ismét életképessé: ez az új elem a katolikus kereszténység. Az Egyház maga is átvette Róma jogalkotását, kultúráját és nyelvét, és ezt a rómaiságot közvetíti a megtérített népeknek. Nagy Károly birodalmának római volta a katolikus valláson és a latin kultúrán nyugodott.

Ez az új Róma-eszme éppen az ezredik év körül érte el legteljesebb értelmét. III. Ottó, a lángeszű fiatal császár, a szó legteljesebb értelmében római birodalmat tervezett, amikor ez alatt nem frank-német terjeszkedést, hanem önálló államisággal rendelkező népek közösségét értette, nem egy államot, hanem magát a világbirodalmat. A világ szíve Róma, elsősorban lelkiekben, mert minden ország egyházi szervezete közvetlenül Rómától, a római pápától függ, de politikailag is, mert a császár a legfőbb jog- és igazságszolgáltató.

Ennek a Róma-eszmének igézete alá került a népvándorlást befejező magyar nép is az első évezred végén, amikor Szent István bevezette népét a keresztény népek közösségébe. Ez az ő részéről nem volt csak politikai cselekedet. Ő nemcsak azt látta meg, hogy a X. századi Európában nincs helye egy pogány nomád népnek, s ha be nem illeszkedik a világ rendjébe, menthetetlenül elpusztul. Ő elsősorban a gondjaira bízott emberi lelkeket látta, s ezeket akarta megmenteni. Szent István nemcsak az ő egyéni életében szent, ő szent mint király, mint államalapító és mint államférfiú is. Tudta, hogy az ember Isten akarata szerinti életét megfelelő közösségi formákkal kell segíteni, megértette a keresztény állam nagy gondolatát, azt, hogy a földi ország előképe legyen Isten örök országának. Hitt abban, hogy az Úr hivatást szánt a népeknek és nemzeteknek is, és ennek a hivatásnak a teljesítésére akarta alkalmassá tenni az ő magyar népét.

Gondviselésszerű, hogy Szent István a magyar nép megtérítését és a magyar állam megszervezését olyan elgondolás keretében végeztette el, amely nem jelentett függőséget, idegen uralmat. Szent István térítő és államalkotó tevékenysége nagyon jól beillett III. Ottó világtervébe. A császár elismerte a magyar fejedelmet királynak, az országot önálló királyságnak. Szent István a császár rendeletére, de a pápa kezéből kapta a királyi koronát, s azzal megkoronáztatván Isten kegyelméből – s nem más uralkodó akaratából – való király, teljes jogú uralkodó lett.

Mint ilyen hozzáfoghatott országa megszervezéséhez. Először is megalkotta a közvetlenül Rómától függő egyházi szervezetet. Ezzel a magyar kereszténység bekapcsolódott a világegyház egyetemességébe. Az egyházi intézményekkel együtt pedig beköltözött ide a latin kultúra is. A püspöki székhelyeken és a kolostorokban létesült iskolák ugyanazt a művelődési anyagot adják át az ifjú nemzedéknek, amelyet a nyugati keresztény kultúrterület bármely más részén tanítottak. Így került a magyar szellemi élet a nyugati kultúrközösség határai közé.

Kiépítette az állami szervezetet. Átültette hazánkba a keresztény-germán monarchia intézményeit. Ez a tette nem volt egyszerű másolás. Itt olyan intézmények átvételéről volt szó, amelyek egyrészt máshol már beváltak, mint egy keresztény nép állami életének külső keretei, másrészt pedig abban az időben ezek voltak egy civilizált állam külső megjelenési formái. Egyébként Szent István ezeket a kereteket hagyományos magyar tartalommal töltötte ki, például a társadalmi és gazdasági rend tekintetében. Az új magyar állam e külső formákkal is megvallotta a Nyugathoz való tartozóságát, kifejezte vele azt, hogy nem idegen test többé, hanem a keresztény népek családjának tagja, egy közös, nagy eszmény hordozója.

Szent István Magyarországa így beleilleszkedett az imperium Romanum eszmei közösségébe, magáévá tette a Róma-eszmét, amelynek két tartópillére a katolikum és a latin kultúra. Ennek a gondolatnak az értelmében lett hazánk nyugati ország, mert a Nyugat rómaiságot jelent kereszténységben, műveltségben és állameszmében. Ebben az értelemben lett hazánk Nyugat védőbástyája és egyúttal a lelki és szellemi javak terjesztője Kelet felé, mert a Róma-eszme missziós hivatást is jelent.

Hogy ez nem elvont elmélet, azt kilencszáz év történelme igazolja. Nagy történelmi katasztrófák után – amelyeket éppen e gondolat elhagyása okozott – a szentistváni magyar hivatásgondolathoz való visszatérés adta meg az erőt, s egyúttal a gyakorlati szempontokat is az újjáépítéshez. Legnagyobbjaink: egy Pázmány, Zrínyi, Széchenyi azért tudták felébreszteni a magyar hivatástudatot, mert élt bennük a nyugatiságnak, vagy ha úgy tetszik, a rómaiságnak előbb említett két főeleme, amelynek segítségével a változatlan eszmét termékeny kapcsolatba tudták hozni a változó korral. Ez a Szent István-jubileum mélységes értelme, ezért el nem múló érték nekünk Szent István öröksége.”

[Dr. Gruber Miklós: Az államalapító Szent István. Mária Kongregáció. 1938. május, 5-6. o.]

www.katolikus.ma