Barsi Balázs aranymisét mutatott be a budapest-pasaréti Pádauai Szent Antal-plébániatemplomban október 14-én, a templom felszentelésének 87. évfordulóján. Balázs atya papságának első éveiben ezen a plébánián szolgált.

Pasaréten a napokban fejeződött be a templom és a rendház felújítása. A 87 éves épület szentelésének évfordulóján Barsi Balázs prédikációja az Isten és ember találkozásának helyéről különösen aktuális volt a megújult plébániatemplomban.

Az aranymisés pap mellett koncelebrált Kálmán Peregrin OFM plébános, Dobszay Bence OFM házfőnök, Andor György Károly OFM, Lengyel Donát OFM, valamint szolgálatot teljesített Barcza Máté állandó diakónus.

A szentmise elején a hívek részéről Balázs atyát egy olyan férfi köszöntötte, aki ministránsként szolgált az ötven évvel ezelőtti újmiséjén. Megköszönte az ünnepeltnek azt a munkát, amit a magyar egyházért végzett, és hogy novíciusmesterként annyi testvért indított útjára.

Barsi Balázs kiemelte, mennyire csodálatos dolog láncszemnek lenni az élet szakadatlan láncolatában. Az atyaság olyan, mint az apaság, amelyben kapjuk az életet és továbbadjuk. A könyörgésben imádkozott azért, hogy Isten adjon szent életű munkásokat az aratásába.

Az olvasmány a Teremtés könyvéből hangzott el. Jákob egy kőre lehajtva fejét álmot látott, melyben Isten angyalai fel-le járnak a létrán. Az Úr ígéretet tesz, hogy a földet neki és utódainak adja, oltalmazza őt és nem hagyja el. Jákob ébredése után félelmet érzett, és megkente a követ olajjal annak jeleként, hogy megtapasztalta Isten jelenlétét a helyen.

Szent Lukács evangéliumából a Zakeusról szóló szakaszt olvasták fel annak az ígéretével, hogy „az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és üdvözítse, ami elveszett.”

Barsi Balázs a prédikációja elején hangsúlyozta: templomszentelést ünnepelünk, de Isten olyan világot akart, amiben nincs templom. A Jelenések könyvében sem olvasunk templomról. Amikor Isten megteremtette Ádámot, vele együtt gondolta el a csillagvilágot, és minden együtt mondta Istennek, hogy „szeretlek”. Nem volt semmi sem profán, minden szent volt ebben a paradicsomi állapotban.

Templom volt a létezés, Isten és ember együtt volt.

Isten nem teremtett tőle elszakadt embert, de az ember szakított Istennel, elbújt, mert rádöbbent mezítelenségére. Ádám érzéseit mi is átéljük, hiszen az ő gyermekei vagyunk.

Mi is hajlamosak vagyunk Isten elől bujdokolni, mégis igazából arra vágyunk, hogy megkeressen minket. „Elbújtam, mert félek, de nem csak félek, mert hallom a lépéseit” – érezzük Ádámmal.

Isten ekkor is megszólította a bokorba bújt embert, aki tulajdonképpen attól rettegett, hogy ő nem Isten. Az előle bujkáló ember számos helyen megérzi Isten jelenlétét, és szentként jelöli meg azt a helyet.

Balázs atya megemlítette, hogy Marx a félelemre, a rettegésre vezette vissza a vallást. A pogány szentélyek építésében valóban közrejátszott a félelmetes istenkép. Az ember szinte védekezésképp megadta az áldozatot a pogány istenségnek annak reményében, hogy hagyja őt élni. Nem szabad a vasárnapi szentmisét ilyen módon megélnünk – figyelmeztetett a szónok.

A bábeli torony esetében az emberiség megismételte Ádám vétkét: be akarta fogni az Istent. Fel akart menni az égig, ahol az ég és föld egyesülésének kápolnája van. A mai meditációs módszerek is erre tesznek kísérletet, de nem vagyunk egyek Istennel. Isten válasza a bábeli templom építésére azonban az, hogy belép a történelembe, és megszólítja Ábrahámot. Egy csodálatos világot ígér neki, tejjel-mézzel folyó földet, áldást, és még annál többet is: önmagát.

Amikor Jákob álmát leírták, a próféták tanítása nyomán már tudták, hogy nincs semmilyen létra: Isten nem fent, hanem mindenek fölött, mindeneken kívül és mindeneken belül van – folytatta beszédét Barsi Balázs.

Jákob tulajdonképpen megálmodta Jézust: „Én vagyok az út”, vagyis a létra. Senki nem fog felmenni az égbe, az embernek lehetetlen üdvözülni. Semmilyen meditációs módszer és semmiféle erkölcsi törekvés önmagában nem üdvözít. Isten maga jött értünk a názáreti Jézusban.

Balázs atya elmondta, a sümegi templom kórusán van egy bekeretezett, gyöngyökkel kirakott lábnyom latin felirattal: „A mi Urunk, Jézus Krisztus lábnyoma az Olajfák hegyén.” Ez persze nevetségesnek tűnhet, de a lényeg mégiscsak az, hogy Jézus emberré lett, valóban volt lábnyoma, a lépéseit hallották. Benne össze van kötve az ég és a föld.

Jákob tehát megálmodta Krisztust, és emiatt megrendült, de ez nem jelenti azt, hogy megijedt vagy rettegett volna. „Milyen félelmetes ez a hely, valóban itt van Isten háza és a mennyország kapuja!” – kiáltott fel, miután felébredt, és megtette az első templomszentelést azzal, hogy a követ, amelyet a feje alá tett, megkente olajjal.

A Szentlélek nagy ajándéka az istenfélelem, de ezt az ajándékot elherdálta a nyugati egyház nagy része, ahol a templomoknak többféle funkciót adnak. Balázs atya figyelmeztetett, nem szabad a szentmisét átalakítani, a templomban színdarabot játszani, szórakoztatni, mert ezzel tönkre tesszük a liturgiát.

A templom az Isten háza, és a mennyország kapuja, az a hely, ahol megrendülünk.

A szentírás beszámol arról, hogy az asszonyok az üres sírtól félelemmel, de még nagyobb örömmel távoztak, hiszen ilyen félelmetesen nagy szeretetre nem számítottak. A megrendülésre Szent Ferenc San Damianóban átélt istentapasztalatát is példaként hozta Barsi Balázs. De mit jelent a megrendülés? – tette fel a kérdést. – Azt, hogy az isteni világ annyira megérintett, hogy úgy nem mehetek tovább, ahogy eddig mentem.

Félelmetes a hely, de nem a rettegés miatt, hanem azért, mert a szeretetnek olyan nagyságát tapasztalom, ami szinte szorongást kelt.

Ezért van a tisztítótűz is, ahol addig tisztulunk, amíg ennek a szeretetnek meg nem adjuk magunkat – hangsúlyozta a szónok.

Zakeus egy bűnös gazember volt, nyúzta a népet, a bordái mögött mégis emberi szív dobogott – folytatta az evangélium magyarázatával a szentbeszédét. – A fügefán elrejtőzött, de látni is akarta Jézust, aki megpillantva őt, nem lehordta a bűnei miatt, és nem feltételeket szabott neki, hanem kiválasztotta arra, hogy a zsinógóga elöljárója helyett nála vacsorázzon és vegyen szállást. Zakeus is megrendült, mert eljött hozzá Jézus, a szomszéd szobában aludt.

„Mindennap legyen egy perced, amikor visszagondolsz arra, amikor megérintett az Úr” – buzdított Balázs atya. Beszédét egy Gyökössy Endrétől vett feljegyzéssel zárta, melyben a lelkipásztor Mensáros László színészről ír. A történet szerint 1957-ben börtönbe vetették Mensárost. Három másik emberrel, egy cigány férfival, egy duhajkodóval és egy katolikus pappal volt egy zárkában. A pap szőlővel és kovásztalan kenyérrel misézett minden nap. Amikor az utolsó szem szőlő került sorra, megkérdezte a színészt, akar-e áldozni. Az sokáig megrendülten hallgatott, majd kimondta: „Akarok!” Gyökössy szerint ez volt az a többlet, amit mindig ki lehetett hallani a színész versmondásaiból.

A szentmise végén Kálmán Peregrin elmondta, Balázs atyára is igaz, amit Dosztojevszkij mondott Gogolra: „Mindnyájan az ő köpönyegéből bújtunk elő”. Megköszönte ezt a köpönyeget, mely befogadott és oltalmazott, majd békét és áldást kívánt az aranymisés atyának, aki röviden ezt válaszolta: „Az a köpönyeg legyen a Szűzanya köpönyege!”

Barsi Balázs kézrátétellel aranymisés áldást adott először a paptestvéreknek, diakónusnak és a szerzeteseknek, majd a hosszú sorban várakozó híveket is megáldotta kisebb csoportokban.

Szerző: Vámossy Erzsébet

Fotó: Lambert Attila

Magyar Kurír