Elkerülhetjük a szabad döntéssel járó aggodalmakat és csalódásokat, ha egy dolgot megtanulunk:: hálásan elfogadni azt, amit kapunk.

Rengeteg tintát pazaroltak a nevezetes X, Y, Z vagy Alfa generációkra. Úgy is nevezték őket, hogy ők a „nekem-jogom-van-rá nemzedékek”, most pedig kialakul az „Én döntök” generáció. Kiskorukban mindenben kikérték véleményüket: milyen sütit kérnek, milyen színű legyen az új kocsi, akarnak-e egy kistestvért. Minden sorra került, vagy majdnem minden. Semmit sem volt szabad erőltetni: nem lesz a gyerekből orvos vagy pék, mint az apja vagy nagyapja volt, csak ha nagy kedve van rá. Nem keresztelik meg, csak ha egy napon úgy dönt, hogy akarja, vagy majd máskor, vagy még akkor sem. Természetes, hogy most egy olyan világra vágynak, ahol minden a szabad választásukon múlik: férfiakat vagy nőket szeressenek, katalógusból rendeljenek maguknak gyereket vagy sem, meghatározzák-e saját haláluk idejét, váltsanak-e teljes könnyedséggel az egyik nemről a másikra, inkább állatnak érezzék-e magukat, mintsem embernek. Mindenki lássa maga, hol töri át a határokat: próbáljuk meg előbb, azután majd meglátjuk.

Ismerjük el, Jean-Paul Sartre egy megvilágosodott pillanatában levonta ennek a választási szabadságnak a következményeit: ez a következmény pedig az aggodalom, a szorongás! Az „Én döntök” generációnak szembe kell néznie a saját döntés aggodalmával. Hogyan legyen képes 16 évesen komolyan dönteni egy iskolai szakosodásról, amikor, tiszteletben tartva a kötelező szabadságot, felszólítják választásra a számtalan lehetőség között? Hogyan lehetne nemet választani, férfi-e vagy nő? Mindenki tudja, hogy ez egy képtelen ötlet, nem lehet „kipróbálni” egy teljes férfi életet, majd egy nőit, vagy egy olyan életet, amelyben állandóan átjárkálunk az egyikből a másikba, és úgy gondoljuk meg és döntjük el, hogy melyik állapot a legkedvezőbb. Hogyan képes valaki meghatározni a legjobb pillanatot a meghaláshoz, amikor még él és tudja, hogy döntése visszafordíthatatlan? Hogyan lehet egy kisbabát beprogramozni? A vágy csak illúzió, a valóság kegyetlen: a meddő párok száma egyre csak növekszik…. bizonyítékául annak, hogy a gyermekek nem érkeznek parancsszóra. Nem lehet az emberi életeket egyfelől úgy kezelni, mint valami anyagot, amit kémcsövekben állítanak elő, tesztelnek és agyondiagnosztizálnak a terhesség során, mint valami kenyérpirító szerkezet prototípusát vagy mint a próbapadokon átfutó autókat, alaposan megvizsgálva a körülményeket. vajon joguk van-e meglátni a napvilágot, egy pontosan és egyoldalúan meghatározott napon … másfelől viszont álszentül abban a hitben nevelni őket, hogy igenis elősegítjük növekedésüket, amikor fáradhatatlanul avval bombázzuk őket, hogy „Te döntesz”!

Fogadjuk el mindazt, amit kaptunk

Elkerülhetik az aggódást és a csalódásokat, elkerülhetik a mélységes kifáradást mindazok, akik megtanultak egy dolgot: hálával elfogadni azt, amit kaptunk. Beleegyezni például a testünkbe, ami a sajátunk: annak alakjába, morfológiájába, színébe, nemébe. A test határai, húsból-csontból való anyagi felépítése adja meg annak állagát, nehézkességét vagy báját. Kegyelmi ajándék egy leánytestet kapni, ami asszonyi alakká válik majd, testté, ami vérét ontja, mutatván, hogy az élet mindig visszatér és egy ajándékba kapott lehetőség, olyan titok, amit egy életen át nem lehet kimeríteni. Kegyelmi ajándék férfitestet kapni, amit lüktetések hatnak át, olyan testet, amelynek pulzálása azt hirdeti, hogy az erő egy esély, lehetőség, támasz lehet: olyan titok ez is, aminek megfejtéséhez egy élet nem elég.

Mielőtt arra gondolnánk, hogy átváltoztassuk testünket, tanuljunk meg támaszkodni rá: belegyökereztet minket ebbe a világba. Határaink, korlátaink, mindaz, amit nem mi választottunk, képezik szabadságunk alapanyagát: felajánlanak nekünk egy utat, anélkül hogy előírnák sorsunkat. Tudjuk, hogy egyszer eljön a halál és úgy gyűjt be minket, mint az érett gyümölcsöt. Korainak találjuk majd? Ha a gyümölcs lehull, az azt jelenti, hogy megérett.

Az igazi szabadság

Az élet szeretete, a szabadság, az elköteleződés azt feltételezi, hogy értelmünket arra irányítjuk, hogy megértsük annak értékét, amit kaptunk. Hogy merjük bátran állítani, hogy a jót és a rosszat nem lehet összetéveszteni, és hálát adjunk azért, hogy úgy születtünk, amilyenek vagyunk ebben a világban. Meglepő módon a szabadságra való tanítás nem abban áll, hogy „Te határozol”, hanem abban, hogy minden órában fohászkodunk: ”Mondjunk köszönetet együtt az Égnek mindazért, amik vagyunk”. Az igazi szabadság abban áll, hogy rendületlenül hiszünk abban, hogy minden megélt óra lehetőség arra, hogy a legjobbat adjuk magunkból.

Fordította: Dr. Seidl Ambrusné

www.katolikus.ma