Az utolsó magyar királyt 1916. december 30-án koronázták meg a budavári Mátyás templomban. IV. Károlynak alig két éves uralkodás adatott: a Károlyi-féle forradalom után, 1918 novemberében visszavonult az államügyek intézésétől, de a trónról nem mondott le – majd családjával Svájcba költözött. 1921-ben két ízben is hazatért Magyarországra. Először március 26-án próbálkozott azzal, hogy mint koronás király újra átvegye az ország vezetését. Akkor a kormányzó és környezete meggyőzte arról, hogy a győztes hatalmak és a hazánk körül létrejött utódállamok ellenséges hozzáállása miatt ez lehetetlen, ezért április 5-én visszatért Svájcba.

Száz évvel ezelőtt, 1921. október 20-án a király ismét magyar földre lépett, de második hazatérése egyben uralkodásának a végét is jelentette: a Tihanyba internált, a trónról önként való lemondást megtagadó királyt vonattal Bajára vitték, ott adták át november elsején, hajnalban egy angol monitornak. Az úti cél: a száműzetés helye, Madeira szigete. Néhány nappal később a nemzetgyűlés – a nagyhatalmak nyomására – megszavazta az 1921. évi XLVII. törvénycikket, amely kimondta IV. Károly uralkodói jogainak és a Habsburg Ház trónörökösödésének megszűntetését. Fél évvel később, 1922. április elsején Madeira szigetén, Funchalban halt meg az utolsó magyar király, akit 2004. október harmadikán avatott boldoggá Szent II. János Pál pápa. Boldog IV. Károly emléknapja nem halálának, hanem házasságkötésének a napja: október 21. Károly királynak nyolc gyermeke született (a nyolcadik a király halála után néhány héttel), az emléknap kijelölése egy példás házasságot is a reflektorfénybe állított.

IV. Károly nehéz időkben vette át a monarchia irányítását. Minden törekvése arra irányult, hogy a háborúnak véget vessen, a monarchia népei és Európa népei újra békében élhessenek. Nem rajta múlt a kudarc. Többen leírták már: ha békeidőben kerül trónra, a mélyen hívő Károly királyból jelentős uralkodó vált volna. A történelem Ura azonban másként akarta: élete így is példává lett, nem véletlenül emelte az Egyház a boldogok sorába. Mivel közeleg halálának századik évfordulója, emléknapja alkalmából a király utolsó napjait elevenítjük föl korabeli cikkek alapján.

A keresztény-legitimista szellemiségű Nemzeti Újság 1922. március 28-án, kedden, címoldalon adta hírül, hogy „Károly király spanyolbeteg”. A rövid cikk szerint betegsége március 24-én kezdődött. „Hőmérséklete a legutóbbi jelentések szerint már a 40 fokot is elérte. A betegség tünetei súlyos spanyol náthára vallanak.”

Öfelsége IV. Károly király eskütétele

Másnap a lap második oldalán azt olvassuk, hogy az angol kormány „egyáltalán nem szándékozik részt venni Károly király eltartásában”. Ez a hír azért meghökkentő, mert Európa egyik leggazdagabb uralkodóját éppen ők deportálták a messzi szigetre, éppen az antanthatalmaknak köszönhető, hogy az utolsó apostoli király és családja anyagi gondokkal küzdött.

1922. március 30-án a Nemzeti Újság címoldalon közli: „Károly király felvette a haldoklók szentségeit”. Megtudjuk, hogy a király állapota súlyos, s ezért „a király kívánságára Funchal püspöke ma ellátta őt a haldoklók szentségeivel”. A lap azt is tudatja az olvasókkal, hogy a királyi család megkérte dr. Delug bécsi orvost – aki korábban már kétszer is kezelte a spanyolnáthában megbetegedett királyt -, utazzék Madeira szigetére. „Minthogy az osztrák kormány Károly király magánvagyonát zár alá vette, az orvosprofesszor utazási költségeit, hárommillió koronát magánosok bocsátották rendelkezésére.” A lap azt írja, hogy nemcsak a király betegedett meg kétoldali tüdőgyulladásban: beteg lett Róbert főherceg és Ottó trónörökös is.

1922. március 31-én, pénteken ismét címoldalon szerepel a király állapota ezzel a címmel: „Károly király állapota változatlanul aggasztó”. A cikkben azt olvassuk, hogy „a beteg király gyógykezelésénél Funchalban /…/ nagy nehézségek merültek fel. Funchalban nincs kiváló orvos, különösen pedig nincs gyógyszertár”. A királyi család megkérte a spanyol királyt, küldjön orvost, a gyógyszereket pedig Bécsből igyekeznek beszerezni. Ezen a napon jelentik, hogy dr. Delug Hugó bécsi orvos elutazott Bécsből, s „remény van arra, hogy hétfőn délben Madeirába érkezik. Korábbi érkezése Lisszabon és Madeira rossz hajóközlekedése miatt nem lehetséges”. A lap egyik fontos megállapítása: „A paciens életét főleg azért tartják veszélyeztetettnek, mert már kétszer szenvedett spanyolnáthában és egyidejű tüdőgyulladásban. Ellenálló erejét továbbá a szokatlan éghajlat és a nyomasztó pénzügyi helyzet csökkentik.”

Ugyanezen a napon a lap vezércikke is Károly királlyal foglalkozik.

„Nagy-Magyarország imádkozik” – ezt a címet adta az írásnak a névtelen szerző, aki cikke végén így fogalmaz:

IV. Károly király portréja

„Madeira szigetéről, ahol eddig is Nagy-Magyarország rabfiainak feltámadást ígérő reménysége őrizte a száműzött uralkodó álmait, talán utolsó gondolatát és áldását küldi ebben a pillanatban népének egy milliókért dobogó nagy szív. A beteg ágyánál, amelyen egy elvonulni készülő élet hét gyermek és egy vergődő anya szívére veti a szomorú árvaság és a vigasztalan özvegység árnyékát, a határait elért emberi tudomány az égi irgalomért könyörög.

Csonka-Magyarország magáért, Nagy-Magyarország királyáért imádkozik ezen a napon.”

Lap második oldalán terjedelmes cikk számol be a király állapotáról „Riasztó hírek Károly királyról” címmel. A cikk kiemeli: az antanthatalmak szégyene IV. Károly sorsa. Megtudjuk, hogy március 28-án Zita királyné táviratot küldött Csernoch János hercegprímásnak (ő koronázta meg Károlyt): „Kérem Eminenciád és minden hűséges magyar imádságát.” Ugyancsak a cikkben olvassuk: a királyi család barátai attól tartanak, hogy Delug bécsi orvos „már későn érkezik”. (Valóban későn érkezett.)

1922. április elsején, szombaton a Nemzeti Újság címoldalon közli, hogy „ismét rosszabbra fordult Károly király állapota”. Március 31-én este jött a hír, hogy a király állapota igen súlyos, „delírium állott be”. A lap második oldalán dr. Schager Albin, a király bizalmasa nyilatkozott a király betegségéről és a madeirai állapotokról. Schager elmondta, hogy 1919 januárjában Eckartsauban, majd 1921 januárjában a svájci Disentisben is kezelte spanyolnáthával a királyt az említett bécsi professzor, ezért hívatta őt a királyi család. Megtudjuk, hogy a király háztartásában 24 személyről kell gondoskodni (beleértve a királynét és a gyermekeket). A Nemzeti Újság közli, hogy ezen a napon – tehát április elsején – Mészáros János pesti vikárius „a lipótvárosi bazilikában” délelőtt 10 órakor szentmisét mond „Károly király mielőbbi felgyógyulásáért”, 11 órakor pedig a pesti ferenceseknél mutatnak be misét a király gyógyulásáért. (A király ezen a napon valamivel dél előtt, 11 óra 30 perckor adta vissza lelkét a Teremtőnek.)

1922. április 2-án, vasárnap a Nemzeti Újság gyászkeretes címoldallal jelent meg (a Nemzeti Újság társlapja, a KSV délutáni napilapjaként megjelenő Új Nemzedék már előző nap este rendkívüli kiadásban számolt be a király haláláról). A lap fejléce alatt ez olvasható: „Őfelsége IV. Károly Magyarország apostoli királya meghalt”. Alatta: „A mártír-király. Írta Túri Béla”.

Túri Béla kanonok, országgyűlési képviselő 1919-ig az Alkotmány, majd az annak helyébe lépő Nemzeti Újság felelős szerkesztője, a katolikus sajtó egyik legjelesebb alakja volt. Az egész oldalas írás csonkítatlan szövege:

„Isten nem ver bottal.

Pártoskodva és meghunyászkodva az első parancsszóra fogságba engedtük vinni koronás királyunkat. Elhurcolták a tihanyi várból, honnan a magyar tengeren nyugtathatta volna szemeit. A szemek most Funchalban örökre lecsukódtak. IV. Károly király szemei pedig a magyar integritás örökmécsei voltak.

Nagy nemzeti szerencsétlenség ma IV. Károly király halála, kinek fejéről Szent István koronáját az emberi erőszak nem vehette le, de leveszi most a mindennél nagyobb úr: a halál. A koronás király, a legelső magyar ember volt az utolsó élő tiltakozás a történelmi jog mellett és a trianoni Magyarország ellen. Formailag se vetette magát alá – akkor sem, midőn erre kényszeríteni akarták – az erőszak egyetlen tényének sem, mely a magyar corpus juris-ba is törvényeket írt be. A nemzeti szuverénitást és a magyar történelmi államiságot a személye képviselte, reprezentálta jobban, mint bármelyik jogait gyakorló államfő reprezentálja birodalmát. Ha reményt, erőt akartunk meríteni a megcsonkíttatásunk, a megtipratásunk közepette, ott állt a maga érinthetetlenségében a szent korona hatalmának képviselője – még a fogságban is. Tudtuk, hogy a szent koronából rászállott hatalmat nem kisebbíthette meg, nem csonkíthatta meg semmi emberi erő. Hittük, hogy a szent korona varázsereje győzedelmeskedni fog minden emberi gonoszságon, igazságtalanságon és elvakult szenvedélyen.

Most elszáll ez a titokzatos hatalom az élő emberből, a koronás apostoli királyból és a szent koronában szunnyadó misztikummá válik. A szent korona ugyan nekünk marad, ami volt, de megszűnik az élő és ható erő, mely belőle a megkoronázott királyra áradt. Ez a ható erő pedig a Kárpátoktól az Adriáig terjedt akkor, mikor egyébként magunknak egy jártányi erőnk sincs.

De valami titokzatos erő mégis meg fog maradni a fogságban, szinte nélkülözés közt halált szenvedő király poraiban. Az az erő, mely a mártírok halálából árad nemzedékekre. Károly király rövid uralkodása a mártiromságok és tragédiák sorozata volt. Lángban égett a világ, midőn trónra lépett és ő országainak békét akart hozni, mert látta pusztulásukat. A démoni erőket már nem fékezhette meg, sőt a békéért kitört forradalmak őt söpörték le trónjáról, ki a békét szolgálta.

Magyar földön külön tragédia osztályosa lőn. Ő volt az első Habsburg, ki a magyar nemzet százados törekvéseit megértette. A nemzeti élet teljességének fejedelmi elhatározásával is utat nyitott és az elvakultság, a forradalmi láz – tápot nyerve atavisztikus lelki diszpozíciótól, tőle féltette a magyar függetlenséget, melynek a világesemények és elváltozások folytán egyenesen predesztinált őre és kifejezője volt. Talán rá várt volna a történelmi hivatás is, hogy a Mohács előtti dicső korok visszahozója legyen, mikor a magyar nemzet volt nagy és hatalmas Kelet és Nyugat találkozóján.

De csak mártirja lehetett ezen magyar gondolatnak, függetlenségnek és hatalomnak. Ilyen lelket ismert és látott benne mindenki, aki Tihanyban és országából fogolyként távozni láthatta. Csak a nemzet egy része nem látta még ekkor sem, hogy királyával a nemzetet hurcolják fogságba, vetik rabigába.

De a mártírok vére kikél, mint a földbe vetett mag. Az isteni ökonómiának csodálatos törvénye és jelensége ez. Egy nemzet lelkét kell, hogy megihlesse és megerősítse az a tudat, hogy saját gyöngesége, tehetetlensége fosztotta meg attól az erőtől is, melyet koronás királyában bírhatott volna.

A közelmúltból van ilyen nemzeti mártirunk, kinek sírjából a reá váró emlékezéssel még azok is a magyar erő kisarjadását várják, kik politikában nem voltak hívei. Tisza István vértanúsága ez. Most koronás királyunk lép fel a mártirok piedesztáljára halála által a fogságban, hová a magyar nemzet feltámadásától remegők vetették.

A bécsi kapucinus-kripta nem olyan fejedelmek nyughelye, kik magyar gondolat mártirjai voltak. IV. Károly sírjának magyar földben van a helye. Ha már élve nem engedték, hogy magyarjai között maradjon, pihenjen magyar földben. Sírja legyen zarándokhely, hol a vértanui erényekre buzduljon a magyar.

Szüksége van reá.”

A Nemzeti Újságnak ebben a lapszámában terjedelmes összeállítás állít emléket az elhunyt királynak: a lap első hat oldala a gyászé. A lap kiemeli, hogy első hazatérésekor – 1921 húsvétján – kiadott proklamációjában IV. Károly hitet tett Magyarország teljes függetlensége mellett. A Nemzeti Újság felidézi, mekkora tisztelet övezte a száműzött királyt fogságában is: amikor mise után kijött a funchali templomból, a fiatalok levették kabátjaikat, s a király lábai elé terítették. Megtudjuk, hogy nem csupán a száműzetés ténye viselte meg az uralkodót: deportálása után hónapokon át – 1922 februárjáig – nem láthatta gyermekeit, végül Zita királyné könyörgő levelére „meglágyult” a győztesek szíve, és Svájcból Funchalba költözhettek a gyermek-főhercegek.

A Nemzeti Újság április másodikán megjelent számában olvassuk a politikusok nyilatkozatait is. A köztudomásúan legitimista gróf Apponyi Albert így fogalmazott: „Az első pillanatban nem lehet egyebet mondani, minthogy nemcsak a mi legitimista érzelmi világunk szempontjából, hanem országos szempontból is rettentő az a csapás, amely a nemzetet érte, s ennek talán mostan tudatára fognak ébredni azok is, akik könnyelműen eljátszották azt a tőkét, melyet koronás királyunkban bírtunk.” Apponyi gróf egyértelműen Horthy kormányzóra és szabad királyválasztó támogatóira (Gömbös Gyula stb.) célzott. Apponyi azt is leszögezte, hogy Károly király halálával Ottó a törvényes uralkodó. Ez a megjegyzés azért érdekes, mert a második „királypuccs” után Horthyék törvényben mondták ki a trónfosztást, amit Apponyiék nem fogadtak el (s ebben igazuk is volt, a trónfosztás közjogilag érvénytelen volt). Természetesen táviratban fejezte ki részvétét az özvegy királynénak a kormányzó és Bethlen miniszterelnök is. A kormány országos gyászt rendelt el: fellobogózták az épületeket, a színházak, szórakozóhelyek nem nyitották ki kapuikat.

Hétfőn nem jelentek meg akkoriban napilapok, ezért a Nemzeti Újság legközelebbi száma 1922. április 4-én, kedden került az utcákra. Az első oldalon olvassuk a hírt: a prágai kormány ellenzi, hogy az elhunyt uralkodót Magyarországon temessék el. A győztesek és csatlósaik még holtában is féltek Károlytól. A lap beszámol arról, hogy Csernoch János hercegprímás körlevelet adott ki, s elrendelte, hogy minden templomban mondjanak rekviemet. A körlevél a következő szavakkal zárult:

„Nyugodj csendesen, jámbort lélek, Te, az országnak és a szent koronának mártírja és élj örökké Krisztus békéjében”.

A Nemzeti Újság részletesen beszámol Károly király utolsó óráiról. Megtudjuk, mindvégig öntudatánál volt, utolsó szavai ezek voltak:

„Uram, történjék meg a Te akaratod. A Te kezedbe teszem le a magam életét, a feleségemét és gyermekeimét. Felajánlom Neked életemet váltságdíjul népem boldogulásáért.”

Károly király száműzői, a győztes hatalmak későn ébredtek a tudatára, mit is műveltek. A monarchia erőszakos szétverésével, Magyarország feldarabolásával, a békeszerződésnek csúfolt diktátumokkal előkészítették az utat a második világháborúhoz.

Néhány évvel ezelőtt az OSZK mikrofilmtárában többek között a császári és királyi 85. gyalogezred tábori lapjának, a Manilowa című újságnak 1917-es évfolyamát néztem át. Az 1917. december 25-én megjelent számban olvastam, hogy december 7-én meglátogatta az ezredet IV. Károly. Rövid részlet a tudósításból:

„Őfelsége egészen tisztán, hibátlanul, helyes kiejtéssel beszél magyarul, de amint láttuk, járatos a szláv nyelvekben is és románul is tud. Az tette a legmélyebb hatást a katonákra, hogy mindegyikkel anyanyelvén beszélt.”

IV. Károlyt magyar tábori egyenruhában ravatalozták fel. A Funchal fölötti hegyen épült Senhora do Monte (Miasszonyunk) templomban található sírja ma már zarándokhely. Öt évvel ezelőtt a Károly körút melletti Városháza parkban avatták föl a boldoggá avatott király mellszobrát.

www.katolikus.ma