Ezekben a napokban sokan úgy érzik, túl gyorsan szalad az idő. Karácsony előtt annyi a tennivaló! Vásárlás, csomagolás, szervezés... És természetesen minden adventi programra el kell menni, egyetlen hangverseny sem maradhat ki! Nem csoda, ha valaki egyszer csak kifakad: „Már megint egyik templomból a másikba loholunk!” Tavaly felfigyeltem egy érdekes panaszra: „Régebben később volt a karácsony!” – Így aztán nem csoda, ha csak sóhajtozunk: „Hogy volna időm Istenre, csöndre, nyugalomra? Alig bírom utolérni magam, annyi mindent kell csinálni!” Ezt néha csak mondogatjuk, de talán rejlik mögötte valódi vágyódás is: milyen jó volna egy pici időt szakítani a csöndre, önmagunkra, Istenre. De ilyesmi hogyan is férne be éppen ilyenkor a napjainkba? Honnan vegyünk el egy-egy negyedórát? – Igen, ez néha tényleg nehéz.

De vajon fontos, hogy mindjárt negyedóra legyen ez az idő? Nem lehetne csak egyetlen perc vagy 20 másodperc? Amíg beindul a számítógép; ameddig piros a közlekedési lámpa; amíg melegít a mikrohullámú sütő vagy épp sorban állok a boltban a pénztárnál. Ezekben a rövid pillanatokban egyszerűen csak behívom Istent az életembe, Őreá gondolok, és azt mondom: „Itt vagyok, Uram!” Ha van egy rövidke zsoltárvers vagy olyan ének, amely sokat jelent nekem, azt ilyenkor elmondhatom, eldúdolhatom. Ahhoz, hogy egy pillanatra Isten jelenlétébe helyezzem magam és tudatosítsam magamban, hogy Ő jelen van, nem feltétlenül szükséges egy templom és egy negyedóra. 

Ha kapcsolatban vagyok Istennel, akkor Isten jelen van az életemben akkor is, amikor a piros lámpánál állok, a tejet melegítem, vagy a számítógépre várok. Rajtam múlik, hogy ezekben a percekben beengedem-e Őt az életembe. Ha sikerül egy-egy pillanatra Isten jelenlétébe helyezkednem, akkor az már elég lehet ahhoz, hogy kilépjek a pörgésből, fellélegezzem, új lendületet vegyek. Vagyis arra, hogy eszembe jusson az Úr.

Ezt más jellegű kapcsolatokból is ismerjük: a hétköznapok sűrűjében, munka és háztartás mellett, gondozásra szoruló szülők, kamaszodó gyermekek körében sokszor nincs idő arra, hogy „kettesben legyünk”. De ha két ember összhangban van egymással, akkor elég egy kedves szó, egy futó csók, egy kedves gesztus vagy akár egy sms ahhoz, hogy kölcsönösen emlékeztessük egymást a kapcsolatunkra. Az is fontos, hogy ennek a kapcsolatnak szilárd alapja legyen. Ezenkívül mindig tennünk is kell érte: összehozni egy közös vacsorát, akár egy egész hétvégét. Olykor egy-egy hosszabb levél, egy szál rózsa vagy egy tábla csoki is nélkülözhetetlen hozzá.

Istennel sincs ez másképp. Kapcsolatunk éppen olyan, mint a szerelem. Szilárd alap, ősbizalom, valamiféle otthonosság-érzés szükséges ahhoz, hogy kicsi jelekben, a közelség gesztusaiban fel tudjuk ismerni Őt. Egy régi mondás szerint fuldokolva nem tanulhatunk meg úszni. Ha azonban egy úszni tudó ember esik vízbe, akkor ösztönösen elkezd úszó mozdulatokat tenni. Ha az alap szilárd, akkor nem kell sok magyarázat, rátalálunk a megoldásra.

Mielőtt most végleg kétségbe esnénk, mondván: „na dehát erre egyáltalán nincs idő!” – vegyük észre: Isten már réges-régen lerakta az alapot. Jelen van az életemben, az életedben, és mindenkiében, aki azt gondolja, hogy nincs ideje Istenre. Az egyetlen perc vagy húsz másodperc a mikró vagy a vasaló mellett, a piros lámpánál vagy a számítógépnél elegendő arra, hogy kimondjuk: „Istenem, itt vagyok”. A karácsony előtti napokban is, sőt talán éppen ezekben a napokban! És esetleg valamikor arra is adódik alkalom, hogy újra foglalkozzunk ezzel az alappal...

Amúgy például miért ne lehetne röpimát megadni a számítógépünk jelszavaként? Például „God4me”. Csak azért, hogy emlékezetünkbe idézzük Őt...

Andrea Schwarz: Betlehemi láng