Szent Domonkos áldozópap

b_300_300_16777215_00_images_stories_Szent_sztdomokos.jpgSzent Domonkosra, a domonkos rend alapítójára és névadójára emlékezünk liturgikus emléknapján, augusztus 8-án.

Domonkos Domingo de Guzman néven született Spanyolországban, Caleruega városában 1170 körül. Szülei egyik nagybátyjához, Gumiel de Izán település esperes-plébánosához küldték, hogy ott kapja meg az alapvető iskolázást, és vezessék be őt a templomi szolgálatba. 1190-ben a palenciai székesegyház iskolájába került, majd teológiát tanult négy évig.
Amikor Kasztíliában éhínség volt, Domonkos még legnagyobb kincseit, könyveit is pénzzé tette, és árát a szegények között osztotta szét, mondván: „Mit tanulmányozzam én ezeket a holt pergameneket, miközben odakinn az utcán éhségtől esnek össze az emberek.” Ez volt az első mondat, amelyet följegyeztek Domonkostól.
Tanulmányai befejeztével Martin de Bazá püspök szentelte pappá, és felvette a szerzetesi fegyelemben élő kanonokok sorába. 1201-ben Domonkos alperjel lett.
1206-ban barátjával, Diego de Azebes püspökkel Rómába ment, hogy felhatalmazást kérjenek a kunok közötti misszionálásra. A pápa megörült apostoli buzgóságuknak, de nem keletre, a kunokhoz, hanem Dél-Franciaországba küldte őket, ahol ebben az időben a katarok és az albigensek eretneksége pusztította az egyházat. Diego püspök és Domonkos teljes szegénységben és alázattal járták a vidéket. Prédikáltak a hívőknek, keresték a találkozási lehetőségeket a tévtanítókkal, vallási vitákat folytattak, és próbálták meggyőzni az igazságról az embereket. Ez az eljárás azért is volt olyan hatásos, mert ez a két eretnekség éppen azt hányta a papság és az egyház szemére, hogy elhagyták az apostolok életformáját, meggazdagodtak, és elárulták az evangéliumot. Egy évvel később Diego püspök meghalt, Domonkos pedig egyedül maradt a nagy küldetéssel.
Először Prouille-be ment, ahol házat alapított a katolikus leányok nevelésre. A házból hamarosan zárda, az első domonkos apácakolostor lett, mert Domonkos igen fontosnak látta, hogy a nővérek imádságai támogassák missziós küldetésüket.
A missziós munka során egyre több társ csatlakozott Domonkoshoz. 1215. március 25-én Fulco toulouse-i püspök őt és társait kinevezte egyházmegyei prédikátoroknak. Domonkos előtt ennél átfogóbb tervek álltak: az egyházmegyei prédikátortársulaton túl egy világméretű szerzetesrendről álmodott, amely kizárólag az igehirdetésnek szenteli magát.
Fulco püspök Domonkost vitte magával kísérőnek a IV. lateráni zsinatra. A zsinat határozatot hozott, hogy fokozni kell a prédikációs tevékenységet és a papság szellemi felkészítését, de azt is kijelentette, hogy újabb szerzetet nem szabad alapítani. Új kolostor csak úgy alapítható, ha a már meglévő rendek regulái közül valamelyiket magukévá teszik a szerzetesek. Domonkos felajánlotta magát és a prédikátorok rendjét, amelyet alapítani készült, a pápa szolgálatára. Az új rend apostoli alapgondolatát a pápa is, a zsinat is szívesen fogadta, de nem tartották megfelelőnek, hogy csak a prédikálásra külön rendet alapítsanak. Ince pápa azt tanácsolta Domonkosnak, hogy válasszon ki egyet a meglevő szerzetesi regulák közül, a püspöktől pedig kérjen egy templomot, s ebben az esetben megkapják a pápai jóváhagyást. De még mielőtt e jóváhagyásra sor kerülhetett volna, Ince pápa meghalt.
Domonkos visszatért Toulouse-ba, és társaival úgy döntöttek, hogy az ágostonos regulát tekintik életük alapszabályának, és azt egészítik ki sajátos céljuknak megfelelően. 1216-ban megkapták a Szent Romanus-kápolnát, és megkezdték a szerzetesi életet. A templom mellé lakószárnyat építettek, majd III. Honorius pápától megérkezett a jóváhagyás is.
1217 elején a Szent Péter-bazilikában imádkozó Domonkos előtt világossá vált: nemcsak Dél-Franciaországban, hanem az egész világon hirdetniük kell az evangéliumot, és tanúságot kell tenniük Krisztusról. Augusztus 15-én szétküldte a testvéreket: Spanyolországba, Párizsba, Prouille-be, Toulouse-ba. Maga Domonkos Észak-Itáliába ment, hogy az egyetemi városban, Bolognában, illetve Rómában keressen új tagokat rendjébe. Állandó székhelye Bologna lett.
1220 májusában Bolognában tartották az első rendi nagykáptalant, melyen elhatározták, hogy a rend tagjai mint közösség is lemondanak a földbirtokról, és ingatlan vagyonuk csak a konvent épülete és annak kertje lehet. Tevékenységük saját templomaikban az igehirdetés, a liturgia és a lelkek gondozása, s ebben nyújtanak segítséget a világi papságnak. Négy provinciát állítottak fel, és az általános káptalant a rend legfelső vezető szervének nyilvánították. Így lett a domonkosok, más néven a prédikátorok rendje kolduló renddé.
A rendben az volt az újdonság, hogy felszentelt papok szerzetesi fogadalom szerint élnek, és teljesen a tanulásnak, a prédikálásnak és a lelkek mentésének szentelik magukat. Elvileg szigorú kolostori fegyelemben élnek, de ha ez a tanulást vagy a lelkek érdekében végzendő munkát gátolja, felmentést kapnak a kolostori élet egyes gyakorlatai alól.
Az 1221-es rendi káptalan után küldte Domonkos a prédikátor testvérek egy-egy csoportját lengyel földre, Magyarországra, Dániába és a Brit-szigetekre.
Domonkos 1221. augusztus 6-án halt meg. Halála előtt így beszélt a testvérekhez: „Hármas örökséget hagyok rátok: a szeretetet, az alázatosságot és a szegénységet. Ha valaki ezt az örökséget tőlem átveszi, társam lesz a mennyek országának öröklésében. Ne szomorkodjatok amiatt, hogy eltávozom közületek, mert ahová most megyek, ott sokkal inkább a javatokra leszek, mint itt a földön.”
A bolognai Szent Miklós-templom szentélyében temették el. A temetésen részt vett Hugolino bíboros is, aki miután IX. Gergely néven pápa lett, 1234. július 3-án szentté avatta Domonkost. Ünnepét azonnal felvették a római naptárba, augusztus 5-ére. Havas Boldogasszony napjának bevezetésekor, 1568-ban augusztus 4-ére helyezték. 1969-től augusztus 8-án emlékezik rá az egyház.
A hagyomány szerint Domonkos édesanyja fia születése előtt álmot látott – mely prófécia volt a gyermek jövőjéről. Egy kicsi, tarka kutyát látott, amely fáklyát vitt a szájában, körbefutotta és lángba borította az egész földet. Ebben a domonkosok később magukra ismertek, amikor fekete-fehér ruhájukban és lángoló szavukkal, mint a nemes vadászkutyák – Nagy Szent Gergely hasonlította az igehirdetőket a kutyákhoz – elkergették a rókákat, amelyek az Úr szőlőjét pusztították.
A katarok és a katolikusok közötti vitában gyakori volt az az eljárás, hogy mindkét fél pergamenre írta fel a maga tételét és annak bizonyítékait, majd döntőbírákra bízták: ítéljék meg, melyik oldalon van az igazság. Domonkos a franciaországi Montréalban szerkesztett egy ilyen iratot, és átadta a bírónak. Mikor este a bírák a kandallónál ültek, egyiküknek az az ötlete támadt, hogy vessék tűzbe Domonkos pergamenjét, s ha sértetlen marad, akkor nyilvánvalóan nem a katarok, hanem a katolikusok oldalán áll az igazság. A javaslatot elfogadták, és bedobták a tűzbe a pergament, ám egy váratlan széllökés kivetette a kandallóból. Ugyanez történt másodszor, sőt harmadszor is: a pergamen sértetlen maradt. Akkor a bírák megegyeztek abban, hogy erről nem tudhat senki. Csakhogy az egyik bíró nem bírta tartani a száját, és híre ment a „csodának”.
Hiába jeleztek Domonkosnak előre veszedelmeket, soha nem változtatta meg útirányát, sőt, minden veszedelem ellenére nyugodtan aludt az útszéleken. „Nem félsz a haláltól?” – kérdezték tőle ámulva a katarok. – „Mit tettél volna, ha elfogunk?” „Arra kértelek volna titeket, hogy ne egy csapással öljetek meg, hanem lassan tépjétek szét a testemet, hogy így részese lehessek a mennyei koronának” – hangzott a válasz.
Még ma is megvan az út menti kereszt Prouille mellett azon a helyen, ahol Domonkos énekelve ment, és beleütközött két rablóba, akik lesben álltak, hogy megöljék. Gondtalansága és nyugalma annyira lenyűgözte őket, hogy bénultan eresztették le a fegyverüket, és kereket oldottak.
Megrendítő ereje van azoknak a feljegyzéseknek, amelyek Domonkos imádságos életéről maradtak ránk. Ezek szerint amikor a többi testvér nyugovóra tért, Domonkos megkezdte a maga lelki őrködését a templomban. Körbejárta a templomot: minden oltár és szentkép előtt megállt, mélyen meghajolt, letérdelt, majd leborult a földre úgy, hogy homlokával érintette a kövezetet. Ezt nagyon sokszor elismételte, s ha a szent hév elfogta, kitárt karral imádkozott a templom közepén. Az egész teste – fogalmazott az egyik testvér – olyan volt, „mint egy lángoló nyíl, amely az Isten által megfeszített íjról száll az ég felé”. Majd visszavonult a templom egyik sarkába, és ostorozni kezdte a vállát és a hátát. Közben kérő imádságokat mondott, olykor annyira hangosan, hogy felhallatszott a testvérek cellájába, s egyik-másik fel is ébredt rá. Ezután az oltár lépcsőjére térdelt, és ott folytatta imádságát. A testvérek többször látták elragadtatásban a föld felett lebegni.
Mindössze két vagy három órát aludt köpenyébe burkolózva a templom kövezetén vagy az egyik padban. Nem is volt cellája és ágya. Reggel a kórusban ő volt az első. Naponta misézett, és az átváltoztatástól az áldozásig hullottak a könnyei. Hosszasan elmerült a Szentírás tanulmányozásában, térdén tartva a hatalmas könyvet.
Urunk, Istenünk, segítse Egyházadat Szent Domonkos példája és tanítása. Ő, aki oly kiválóan hirdette igazságaidat, mindenkor jóságos közbenjárónk legyen. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen.
Források
Diós István: A szentek élete
Puskely Mária: A keresztény Európa szellemi gyökerei. Az öreg földrész hagiográfiája
Magyar Kurír