Egy moldvai csángó magyar asszonyt az egyház oltárra emelt! Ismerjük meg Boldog Veronika életét és kövessük az ő példáját!
Szeretettel,
Csaba t.
A csángó Boldog Antal Veronika ereklyéjét július 9-én, a vasárnapi szentmisén fogadta Gherăeștii Noi (Gyerejest) közössége. Az ereklyét, melyet a helyi Szűz Máriának szentelt templom új oltárában helyeznek majd el, P. Fabian Blaj OFMConv, a nisiporești-i közösség plébánosa hozta el. Boldog Antal Veronika mellszobra előző nap érkezett a templomba.
A közösség Boldog Antal Veronika közbenjárását kérte a plébániaközösség tagjai számára a közös imában.
A szentbeszédben a vasárnapi evangéliumi szakasz nyomán P. Fabian Blaj három utat emelt ki, amelyet a keresztényeknek követniük kell Isten eléréséhez, és amelyek könnyen azonosíthatók Boldog Antal Veronika életében: a hit, az alázat és a szentség útját. A szentmise végén P. Fabian Blaj átadta az ereklyét Cristinel Gal plébánosnak, hogy azt a templom új oltárában helyezzék el, majd minden hívőnek áldást adott az ereklyével.
Antal Veronika 1935. december 7-én született a Botfalva (Botești) községhez tartozó Nisiporeşti-ben, Észak-Moldvában. Szülei, György és Éva istenfélő földműves emberek voltak. Négy gyermekük közül Veronika volt az első. Születése másnapján, a szeplőtelen fogantatás ünnepén Halasfalva (Hălăucești) templomában Felix Rafaelli plébános megkeresztelte a kislányt, aki a Veronika nevet kapta édesapja fiatalon elhunyt húga emlékére. Édesanyja és nagyanyja a kezdetektől imádságos életre nevelték, már gyerekként kitűnt az Eucharisztia, Jézus és a Szűzanya iránti végtelen szeretetével és tiszteletével. A csángó gyerekek életét élte, iskolába járt, szorgalmas volt a ház körüli és a mezei munkákban.
Tizenhat évesen belépett a templomi énekkarba és a Szent Maximilian Kolbe által létrehozott Szűz Mária Lovagjai (Militia Immaculatae) társulat tagjai közé. Ekkor már komolyan gondolkodott a jövőjéről, Istennek akarta szentelni életét. Felvételét kérte a faluban működő Assisi Szent Ferenc Missziós Nővéreinek Kongregációjába. Azonban a szerzetesrendek feloszlatása megakadályozta tervét – a szerzetesnővéreket, szerzeteseket elvitték, a rendházakat a kommunista diktatúra országszerte bezáratta. Veronika egyetlen vágya volt, hogy Istennek szolgálhasson. Nem szűnt meg imádkozni azért, hogy Isten mutassa meg neki ennek módját. Lelkiatyja, Alois Donea tanácsára felvételét kérte a Ferences Világi Rendbe (harmadik rend, terciáriusok), és tisztasági magánfogadalmat tett. Annak érdekében, hogy lelkiéletében előbbre haladjon és minél jobban átadhassa magát Istennek, kis cellát építtetett a szülői ház mellé. Mindennap részt vett a szentmisén. A faluban nem volt állandó pap, mivel a község a halasfalvi plébániához tartozott, ezért Veronikának és „falusfeleinek”, vagyis a falubelieknek nyolc kilométert kellett megtenniük hetente többször, hogy részt vehessenek a szentmisén. A szentáldozás adott erőt a lánynak az élet küzdelmeiben és a lelkiéletben történő előrehaladásban. A szentmisén való részvétel mellett mindig gondja volt arra is, hogy az Oltáriszentség Jézusa ne maradjon magára a templomban. Gyakran vett részt szentségimádáson, a rózsafüzér közös imádkozásán. Az Isten iránti szeretetet és az imát élte, és felebaráti szeretetre váltotta: mindenkinek megbocsátott, látogatta a betegeket és az elmagányosodott időseket, imádkozni tanította a gyerekeket.
Ahogy teltek az évek, hite egyre erősödött. 1958. augusztus 23-án este Halasfalvára indult barátnőivel, hogy részt vegyenek másnap az ünnepi szentmisén, melyen Petru Plesca püspök szolgáltatta ki a bérmálás szentségét. Egyik barátnője elmondása szerint Veronika szomorú volt a szentmisén, mintha megérezte volna, ami rá várt. A szentmise után, mint mindig, segített a sekrestyei feladatok elvégzésében, majd egyik halasfalvi barátnője meghívta ebédre, és ő elfogadta a meghívást. „Falusfelei” hazafele indultak, Veronika később egyedül vágott neki az útnak. A rózsafüzért imádkozta, mikor útját állta Mocanu Pavel, aki szemérmetlen dolgokról beszélt neki. Veronika tisztasági fogadalmára hivatkozva visszautasította a fiatalembert, aki a kukoricamezőre hurcolta a lányt, az úgynevezett Vangheaua kút mellé, és erőszakot akart elkövetni rajta. Veronika teljes erejéből ellenállt, a fiú pedig negyvenkét késszúrással megölte őt. Másnap hajnalban a mezei munkára sietők találtak rá: arccal a földre borulva, jobb kezében a rózsafüzérrel – egyetlen „fegyverével” – feküdt. A rendőrség megérkezése után Veronika testét a szülői házba vitték, ahol az egyik vizsgáló orvos kijelentette: „Boldog az az asszony, aki világra hozott, mert tisztaságban jöttél a világra, és szűzen is távozol a világból.” Veronika halálának híre hamar elterjedt nemcsak a szülőfalujában, hanem a környékén is. 1958. augusztus 27-én temették el szülőfalujában. Mindenki, aki ismerte Veronikát, szentként tiszteli őt. Ezt mondták: „Szentül élt és szentként halt meg.” Sírját sokan látogatják, kérik közbenjárását minden szükségben.
Különleges nap volt ez, amelyet a közösség és együvé tartozás érzése hatott át, mind a hívek és a papok között, de különösen a világi egyház és a mennyei egyház között, amelyet a szentek és boldogok képviselnek, együtt dicsérve Istent, hálát adva neki az üdvösség nagy ajándékáért.
Egy moldvai csángó magyar asszonyt az egyház oltárra emelt! Ismerjük meg Boldog Veronika életét és kövessük az ő példáját!