Az anyanyelv nemzetközi napján olvasuk el ezt a gyönyörű verset,

Csaba t. 

 

 

 

ELÉGIA

Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,

füst száll a szomorú táj felett,

úgy leng a lelkem,

alacsonyan.

Leng, nem suhan.

Te kemény lélek, te lágy képzelet!

A valóság nehéz nyomait követve

önnönmagadra, eredetedre

tekints alá itt!

Itt, hol a máskor oly híg ég alatt

szikárló tűzfalak

magányán a nyomor egykedvű csendje

fenyegetően és esengve

föloldja lassan a tömény

bánatot a tűnődők szivén

s elkeveri

milliókéval.

Az egész emberi

világ itt készül. Itt minden csupa rom.

Ernyőt nyit a kemény kutyatej

az elhagyott gyárudvaron.

Töredezett, apró ablakok

fakó lépcsein szállnak a napok

alá, a nyirkos homályba.

Felelj –

innen vagy?

Innen-e, hogy el soha nem hagy

a komor vágyakozás,

hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,

kikbe e nagy kor beleszorult

s arcukon eltorzul minden vonás?

Itt pihensz, itt, hol e falánk

erkölcsi rendet a sánta palánk

rikácsolva

őrzi, óvja.

Magadra ismersz? Itt a lelkek

egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt

oly üresen várnak, mint ahogy a telkek

köröskörül mélán és komorlón

álmodoznak gyors zsibongást szövő

magas házakról. Kínlódó gyepüket

sárba száradt üvegcserepek

nézik fénytelen, merev szemmel.

A buckákról néha gyüszünyi homok

pereg alá… s olykor átcikkan, donog,

egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,

melyet az emberi hulladék,

meg a rongy,

rakottabb tájakról idevont.

A maga módján itt is megterít

a kamatra gyötört,

áldott anyaföld.

Egy vaslábasban sárga fű virít.

Tudod-e,

milyen öntudat kopár öröme

húz-vonz, hogy e táj nem enged és

miféle gazdag szenvedés

taszít ide?

Anyjához tér így az a gyermek,

kit idegenben löknek, vernek.

Igazán

csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.

Magaddal is csak itt bírhatsz,

óh lélek! Ez a hazám.

1933 tavasza