Az Árpádok dinasztiájának története nem szűkölködik sem fordulatokban, sem heves harcokban vagy véres leszámolásokban. A Géza fejedelem és Szent István által meghonosítani szánt primogenitúra, azaz új öröklési rend, amelyben a szülők rangját az elsőszülött fiúgyermek örökli, csak hosszas folyamat eredményeként tudott megszilárdulni a Magyar Királyságban.

Ennek értelmében míg korábban a fejedelmi törzsből az arra legrátermettebbet illette a vezérség, addig Szent István uralmától kezdve – legalábbis elviekben – apáról fiúra szállt a királyi főhatalom. Az Árpád-házi örökösök között zajlott évszázados küzdelmek mellett azonban kiviláglik egy következetes út, melyet minden dinasztiatag követett. Ez az út az, amelyet Szent István jelölt ki, a keresztény monarchia és egy új, területi alapon szervezett hatalmi struktúra. A sors fintora, hogy éppen az István király által megvakíttatott Vazul-ág leszármazottai lesznek azok, kik munkáját folytatták és beteljesítették. 

A XI. századból jól ismert trónviszályok éppen a hatalom kisajátítása végett indulnak el a dinasztia családtagjai között. Az ellenségeskedést megelőzendő, átmeneti megoldásként létrehozták a dukátust (hercegséget), melynek jelképe a kard lett, hiszen a szimbolikus fővezéri rang tartozott hozzá. Korábban „dux” azaz herceg, később „Úr” megnevezéssel illették a trónörököst, amelyből az uruszág, azaz ország elnevezés is ered. A hercegség területei nem egy tömbben helyezkedtek el a királyság területén, hanem szétszórva (pl. Nyitra, Bihar, Nyírség területei), a vármegyerendszertől függetlenül, ezzel kizárva azt a lehetőséget, hogy alapot adjon egy esetleges lázadásnak. A dukátus célja, hogy a trónörököst felkészítse az uralomra, kisebb udvart tarthatott, illetve szűkebb politikai kapcsolatépítést is engedélyezett a cím birtokosa. Azonban fiúutód hiányában az oldalági unokatestvérek töltötték be e tisztséget, amelyből időnként bonyodalom keletkezett. 

Szent István halálát követően nem sokkal Vazul fiai, András és Béla nyerte el az uralmat, kik folytatták a keresztény királyság kiépítését. Az utolsó pogánylázadásnak vélt megmozdulásokat is kemény kézzel verték le. Béla halálát követően András fia Salamon lett a király. Béla fiai László és Géza kezdetben teljes egyetértésben segítették unokatestvérüket Salamon királyt, együtt küzdöttek a betörő ellenség (besenyők, bizánciak, bolgárok) ellen. Viszonyuk megromlása éppen egy sikeres hadjáratot követően, Nándorfehérvár elfoglalása után következett be. A Képes Krónika beszámolója szerint azonban nemcsak a hadizsákmány elosztása, hanem a behódoló ellenség Géza herceg iránti tisztelete bőszítette fel az ifjú királyt. Ahogy lenni szokott, a háttérben egy felbujtó nemesúr is akadt Vid ispán személyében, aki folyamatosan mérgezte a király elméjét és a hercegek ellen tüzelte a harcias és becsvágyó Salamont.

A feszült viszony aztán hamar konkrét hadi eseményekbe torkollott. Az első összecsapás Szolnoktól északkeletre fekvő Kemej nevű területnél bontakozott ki. Géza herceg annak ellenére bátran vállalt ütközetet, hogy testvére és az ígért segédcsapatok még nem egyesültek vele. Ráadásul seregének egy része Petrőd és Bikács vezetésével árulásra vetemedett ura ellenében. Az előre megbeszélt jel szerint megfutamodást színlelnek, ezt felemelt pajzsaikkal teszik, majd csatlakoznak Salamon oldalára. Vesztükre azonban a király vezérei nem vettek tudomást erről, és az árulókat lemészárolták, mielőtt átállhattak volna. Géza herceg az elvesztett csata után Vác irányába vonult vissza, ahol testvérével, László herceggel találkozott. A legendák és a krónikások szerint ekkor egy látomása volt László hercegnek, melyben egy angyal koronát hozott le az égből és azt testvére, Géza fejére helyezte. Ezen égi jel bíztatta a hercegeket a további küzdelemre.

Pontosan 950 évvel ezelőtt, a Pest vármegyei Mogyoród közelében zajlott a Turul-dinasztia, azaz az Árpád-házi hercegek közötti döntő csata. Egyik oldalon Salamon király német és olasz (vallon) támogatóival, másik oldalon Géza és László hercegek sógorukkal, a cseh Ottó herceg segédletével sorakoztak fel. A csata lefolyását érzékletesen írja le a Képes Krónika, amelyben számos érdekességet fedezhetünk fel. Az ütközetre március 13-án készült mindkét sereg, azonban a vastag és sötét (?) köd miatt erre aznap nem kerülhetett sor. Mindkét hadvezetés cselhez folyamodott. Salamon király a málhásoknak meghagyta, hogy mintha harcosok lennének, lepjék el a közeli magaslatokat és domboldalt. A királyi sereg ekképp jobb pozícióba került ellenfelénél.

Másnap a reggeli imádság után László herceg buzdító beszédet mondott, miközben különös dolog történt: „László herceg pedig serege előtt egy magas lovon ülve körbejárt, hogy buzdítsa és lelkesítse embereit. És amikor lándzsájával hozzáért egy tüskebokorhoz, lándzsájára – különös! – egy hófehér menyét ült, és végigfutva azon az ölébe menekült.” Bizonyosan nem volt véletlen a krónikások megjegyzése, valamiképpen kedvező előjelnek gondolhatjuk e pillanatot. Vajon van-e köze Sarolthoz, István anyjához e jelentéstartalomnak? Nem tudhatjuk, mindenesetre e szép női nevünk jelentése fehér menyét, az erdélyi gyula leánya sokat tett fiáért, s hogy Koppánnyal szemben István kerüljön hatalomra…

A hercegek három részre osztották seregüket, a centrum mellé szárnyakat alkottak, de egyben tartalékot is képeztek. Mindhárom seregtest mellé három-három tartalék csapat került, négyes sorokban elrendezve. Ez egy mélyebben tagolt és mozgékonyabb hadrendet feltételez, amelyet vész, vagy szükség esetén mozgósíthattak. László és Géza zászlóikat egymással elcserélték, hiszen arra számítottak, hogy a korábban Kemej mellett vereséget szenvedett, Géza herceg által vezetett hadat könnyű ellenfélnek gondolja a király. A csel bevált, mert László friss csapataival és a kiváló hadvezérrel találta szembe magát Salamon. Az ütközet a hercegek oldalára dőlt el, a csatatéren holtan találták a bajhozó Vid ispánt, akit a hercegek kérésének megfelelően, illő módon kellett volna eltemetni. Ennek ellenére a krónikás tollának köszönhetően talán egy pogány szertartás tanúi lehetünk: „Géza és László katonái azonban, akiket Vid tanácsa miatt kitört háborúban elesett fivéreik vagy fiaik halála miatt a keserűség kerített hatalmába, nyomban leszálltak lovukról, mellkasát késsel felhasogatták, aztán nekiestek a szemének, s földet szórva szemébe ezt mondták: „Sohasem lakott jól a szemed vagyonnal és méltósággal, most hát szemedet és kebledet lakassa jól a föld.” Nyilvánvalóan ehhez a szimbolikus gondolkodáshoz kapcsolódik a pár sorral fentebb, László szájába adott beszéd is: „…szíved, mely a hercegségre áhítozott, lándzsával átdöfve hever, és fejedet, mely a koronát kívánta, kard hasította ketté.”

Salamon Moson és Pozsony irányába vonult vissza, innen próbált segítséget kérni a német császártól. Azonban a szövetségeseit kiváló politikával eltántorították az ügytől és ő Pozsony várába kényszerült. Királyi hatalmától megfosztották, de tisztes ellátásban és járandóságban részesítették a hercegek. Előbb Géza lett az új király, kit Magnus, azaz „Nagy” előnévvel illettek, majd korai halála után László követte őt a trónon.

E harcokkal lezárult egy korszak, a Német-római Császárság jó időre nem próbálkozott befolyását növelni az országunk rovására. Szent László uralkodásával végérvényesen megszilárdult a keresztény monarchia és az új öröklési rend. Bár feszültségek a későbbi Árpádok és utódaik között is kialakultak, nem volt többé megkérdőjelezhető az elsőszülöttség joga. A nagy törvényhozó király, Szent László a kor igazi példaképe volt, hisz bölcsessége mellett jámborsága is híressé tette. A lovagi ideálok megtestesítője volt ő, Athleta Patriae, azaz Isten bajnoka címmel ruházta fel az utókor. 

Sashalmi-Fekete Tamás, Magyarságkutató Intézet

a Történeti Kutatóközpont ügyvivő szakértője