A csíksomlyói búcsú gyermekkorom óta életünk része. Gyermekként mindig szép és örömünnep volt. Szüleim a régi, Göröcsfalváról és a Székelyudvarhelyhez tartózó Szombatfalváról induló gyalogos, keresztaljás zarándoklataikról meséltek, amelyeknek aztán a diktatúra vetett véget. Nagyjából fölösleges volt a vörös pribékek évente kitalált akciója, fesztiválja, a délelőtti és délutáni búcsús misék alatt, mert így is rengetegen jöttek az ünnepre.

Az 1970-es, 80-as években is mindig tele volt a kegytemplom, sokan a templom előtti téren hallgatták a liturgiát. Az 1990-es fordulat után megújulhatott a pünkösdszombati zarándoklat is, és hozta magával azt, hogy az addigi sokezres zarándokszám százezresekre nőtt. Ahogy a tudósításaimban szoktam írni: a székelyek egykori fogadalmi zarándoklata a nemzet legnagyobb zarándoklatává vált.

A búcsú pedig immár harminc éve számunkra a munkáról is szól. Az év legzsúfoltabb napja lett, amely egyszerre kegyetlen próbatétel és lélekemelő élmény is tud lenni. Fizikai próbatétel, és minden évben külön stratégia kitalálása szükséges, hogy az első keresztalják énekeitől, a reggeli zarándokvonatok érkezését is befoglalva, a nagymiséről szóló tudósítás elkészítéséig, mindennel „meglegyünk”. Aztán rohanunk rengeteg ember között, közben beszélgetünk velük, interjúkat készítünk, filmezünk, fotózunk. A kegytemplomba is be kell menni legalább egy kép erejéig, ami gyakran a lehetetlenség határát súrolja. El kell érni a díszkordon indulását, az ugye kimaradhatatlan kép a tudósításból, ráadásul ott kérdezhetjük az egyházi elöljárókat is. Mire kiérünk a hegyre, már mindenikünk fáradt. A 30 év alatt két év mégis kivétel volt számomra: 2012-ben a legkisebbik fiam vitte a díszkordonban a több mint 30 kilós labarumot, akkor nagyon szurkoltam érte, és nem éreztem fárasztónak a hegyre mászást. Aztán 2019-ben, a pápalátogatás biztonságiak okozta „kálváriája” után tapasztaltam azt, hogy a „mi búcsújárásunk” minden fizikai nehézség ellenére is csodálatos. A búcsús nagymisén a Hármashalom-oltár előtt már „saját” helyünk van. Néhai József atyának köszönhetően, hiszen megértéssel fogadta el azt, hogy az oltárnál elhangzott beszédek, a prédikáció felvétele teljes egészében szükséges a tudósításokhoz. 30 éve az oltárhoz vezető lépcső alján üldögélve jegyzetelek, hogy aztán összefoglalhassam pár perces tudósításaimban a szónok 30-40 perces üzenetéből kiválasztandókat is.

A Szentlélek és a Szűzanya segítségét kérve, segítségükbe kapaszkodva állnak össze ezek a szövegek. Érzem, és ebben is reménykedek. Így a szentmise többi része már számomra is az imáról, a hálaadásról szól. Évente csodaként élem át azt, hogy százezrek együtt imádkoznak, énekelnek, a Csíksomlyói Madonnát köszöntik. Megható, lélekemelő, leírhatatlanul jó érzés ott lenni! Ez ad erőt aztán a további munkához. Nemcsak aznapra, egy évre szólóan. A szentmise végén összegyűjtött élményinterjúk után jöhet a hegyről lerohanás. Míg mindenki békésen, nyugisan sétálva indul hazafelé, mi kétségbeejtő rohanás közepette vergődünk át a zarándokok sűrűjén, hogy az öt kilométernyi táv „legyűrése” után összerakjuk és elküldhessük itthonról elsősorban a híradós tudósítást. Sok éves rutin mellett is úgy érzem, hogy ez kegyetlen próbatétel, nehéz feladat, évente kihívás.

Televíziós tudósítókként erről is szól a „mi búcsúnk”. A munka-munka-munka közepette sokszor erőt adnak a zarándokok interjúkban elmondott véleményei. Jó érzés közvetíteni azt a sok léleksimogató élményt, amelyet tőlük hallgathatunk. A Szűzanya székely kegyhelyén érezhetően árad az Isteni kegyelem, vallják a távolról érkező zarándokok. Büszkén teszem hozzá, hogy kiváltság, égi ajándék Csíksomlyó közelében élni! A búcsú pedig a lépcső alján üldögélve is égig emelő érzés.

Csúcs Mária

www.romkat.ro