Tanárnak készült, de úgy tűnik, más küldetést szántak Olofsson Placid atyának. Mint a bencés szerzetes mondja, Isten azért vezérelte munkatáborba, hogy tartsa a lelket a rabtársaiban. Placid atyával a hit mozgósító erejéről, a Gulágon töltött Szentestéről, a katonák elől rejtegetett, „egypengős” Bibliáról, az apró örömök és az akaraterő fontosságáról beszélgettünk.

Ha tetszett a cikk, ossza meg ismerőseivel

Megosztás az IWIW-en Megosztás a Facebook-on Csiripelés Twitter-re Küldés e-mailben

Engem otthon a szüleim fegyelemre neveltek, és mi tagadás, Pannonhalmán se csomagoltak vattába. Lelkileg, szellemileg éppen ezért jobban el tudtam viselni a tíz év kényszermunkát, mint azok, akik feleségüket és pici gyermeküket hagyták hátra. Sok akaraterő kellett a Gulág elviseléséhez, szoktam is mondogatni a gyónóimnak, mikor arról beszélnek, hogy nem tudnak leszokni a dohányzásról vagy más rossz szokásukról: „Csak egy kis akaraterő, csak az kellene hozzá!” Természetesen a hit is elengedhetetlen volt a túléléshez. 2007-ben, a budapesti városmisszión külföldi papoknak, lelkipásztoroknak beszéltünk a kommunisták egyházüldözéséről. Én azt mondtam nekik, hogy szerencsés és boldog embernek tartom magamat, mert a Megváltás örömhírének a gyereke vagyok. Még akkor is, ha elég kacifántos életem volt – fogalmaz a nagyobbik kormánypárt internetes oldalának adott interjújában Olofsson Placid.

Lemeztelenítve

A háború után Budapesten kezdett tanítani, a tanévet azonban nem fejezhette be, mert letartóztatták, és bevitték az Andrássy út 60-ba. Ha valaki átlépett annak az épületnek a küszöbén, megszűnt embernek lenni. Én addig főtisztelendő osztályfőnök voltam, ám ott megfosztottak az emberségemtől. Éjszaka voltak a kihallgatások. Teljesen meztelenül kellett állnom egy szobában, két oldalról megvilágítottak reflektorokkal, és a sötétből szórták rám a rágalmakat. Mi ez, ha nem az emberi méltóság megfosztása?

Ezt követően tíz év kényszermunkára ítélték a Szovjetunióba. Csak ott, a Gulágon döbbent rá, mi az életfeladata. „Emlékszem, nekem kellett a folyosókat és a WC-ket takarítanom. A felfegyverzett katona, aki rám felügyelt, unalmában dúdolni kezdett, ettől én is felbátorodtam, és magyar nótákat kezdtem énekelni. Gondoltam, hadd örüljenek a magyar rabtársak. Egy nap, takarítás közben – ahogy mondani szoktam – oldalba bökött a Szentlélek, ezért azt dúdoltam el, hogy magyar katolikus pap vagyok, aki szeretné, elvégezheti a szentgyónását. Később visszahallottam, hogy ennek óriási ereje volt a halálzárkákban sínylődők számára. Ekkor jöttem rá: engem Isten azért vezérelt a munkatáborba, hogy tartsam a lelket a rabtársaimban” – mondta Placid atya.

Örömolimpia
Kellett valami, amibe bele lehetett kapaszkodni – folytatja a szerzetes. „Leszögeztük, hogy a szenvedést nem szabad dramatizálni. Nem engedtük, hogy bárki is panaszkodjon közülünk. Keresni kellett, észre kellett venni az apró örömöket. Versenyeztünk, hogy ki talál több ilyen pillanatot egy nap, a győztesnek jutalmul elénekeltük a kedvenc nótáját.”

1952 januárjában találkozott egy magyar rabbal, aki egy alkalommal a sötétzárkában, ahogy a falat tapogatta, két fenyőgerenda között egy kis könyvre bukkant. Egy magyar nyelvű Bibliát talált, egy 1930-as kiadású, „egypengős” Újszövetséget. „Én addigra már hét éve ott raboskodtam a Szovjetunióban, alaposan kiismertem magam a börtönök világában, de a mai napig nem értem, hogy nem vették észre a könyvet. Olyan sokszor motoztak meg bennünket, olyan sokszor vizsgálták át a ruhánkat, de a Szentírás mégis, csodálatos módon rejtve maradhatott. Mi ez, ha nem csoda?”
Különleges karácsony 1952-ben

„Mi, magyarok, nagyon megörültünk a Bibliának, hiszen akkor már évek óta nem láttunk magyar betűt. Ívekre osztottuk egymás között a könyvet. Napközben elástuk, szalmazsákba rejtettük, este pedig titokban olvastuk. Idézeteket kerestünk, csupa olyat, ami a túlélés négy szabályára vonatkozott, és napközben ezeket meséltük el egymásnak. Egy alkalommal az egyik rabtársam így szólt hozzám: én olvastam, hogy Jézus azt mondta, „a madaraknak fészkük, a rókáknak odúja van, de az emberfiának nincs hová lehajtania fejét”, de sose panaszkodott! Én három évig tanultam Pannonhalmán Szentírástudományt, de addig a pillanatig sose mondta nekem senki, hogy Jézus nem panaszkodott.”

„1952 decemberében mi, magyarok, úgy döntöttünk, megtartjuk az ünnepet. Sikerült egy kis csellel karácsonyfát szereznem, az egyikünk pedig talált egy gyertyacsonkot. Mások a reggeli káposztaleves mellé kapott kenyeret adták oda, a kenyérbélből kis kockákat csináltunk. Kristálycukrot szórtunk rá, ez volt az ünnepi süteményünk. A kenyérhéjat bedörzsöltem fokhagymával, ez emlékeztetett bennünket a kolbász illatára. Ketten nem tudtak részt venni a közös karácsonyi ünnepségünkön, mert Szenteste épp szolgálatban voltak a villanyfejlesztőknél. Ők is hozzá akartak járulni az ünnephez valamivel, ezért rövidzárlatot csináltak. Sötétség borult az egész munkatáborra, de a négy őrtoronyból színes rakétákat lőttek ki, nehogy a rabok szökni próbáljanak. Csillagszórónk ugyan nem volt, de káprázatos tűzijátékban lehetett részünk! Imádkoztunk, énekeltünk, az otthoniakra gondoltunk. Akkor ott, abban a pillanatban elfelejtettük a nyomorúságunkat” – meséli az atya.

Mint fogalmaz, csak egyetlen dolgot akartak: töretlen emberséggel túlélni a kegyetlen körülményeket, a Szovjetunió munkatáborait. „Nem vágytunk babérokra, nem vagyunk hősök, sem vértanúk. Csak túlélők, sok-sok apró csoda és akaraterő segítségével.”

www.mno.hu