Nem kell tudományos felmérés ahhoz a megállapításhoz, hogy az Egyesült Államokban a legsikeresebb és legmagasabbra jutó etnikai kisebbségek, a lakosság mindössze öt százalékát kitevő ázsiaiak, ezen belül is a kínaiak.

Az iskolában kínai gyerekek a legjobb tanulók, a nagy egyetemek kampuszai lassan Ázsiává válnak - a Harvard diákjainak 13, a Berkeleynek 34 százaléka ázsiai -,egyre több a távol-keleti orvos, az izraeli és kelet-európai zenészek helyét átvették a kínaiak, japánok a nagy szimfonikus zenekarokban.

Mi a sikerük titka?  Egy új bestseller Amy Chua: Battle Hymn of the Tiger Mother (A tigrisanya harci himnusza) című könyve, amely sokkoló hatással van az amerikai közvéleményre az otthoni nevelésben, a szülői szigorban látja a gyermek sikeres jövőjét.

A Yale egyetem professzorasszonya saját „tigrisanya" tapasztalatait osztja meg olvasóival úgy, hogy tágabb értelemben a „nyugati" és „keleti" típusú gyermeknevelést, szülői magatartást hasonlítja össze. Amy Chua könyve a Time magazin címlapsztorija, televíziós viták témája, számtalan cikk, tanulmány kiinduló pontja. Maga a szerző pedig egyesek szemében példamutató, követésre méltó asszony, mások szörnyetegnek, félelmetesnek, közellenségnek tartják.

Amy Chua kínai származású, de már Amerikában született kétnyelvű jogászprofesszor, aki két lánya, a most 18 éves Sophie és a 15 éves Lulu - mindketten kiváló tanulók - nevelését irányító elveket foglalta össze. Néhány gyermeknevelési szabály: a lányok soha nem vehettek részt pizsamapartin, nem mehettek át barátaikhoz játszani, nem vehettek részt iskolai színielőadásban, és emiatt nem is panaszkodhattak, nem nézhettek televíziót, nem játszhattak videojátékokat, nem választhatták meg iskolán kívüli elfoglaltságukat, ötösnél (Amerikában A ) rosszabb osztályzatot nem kaphattak, kivéve a testnevelést és a színjátszást. Mindenből osztályelsőnek kellett lenniük, kötelező volt a zongora- és hegedűtanulás, nem tagadhatták meg a gyakorlást.

Chua úgy véli, hogy míg a „nyugati" szülők a tanulást kellemes időtöltésnek, szórakozásnak tekintik, addig a kínai mamák a legjobbat akarják kihozni gyermekeikből, és ezért keményen megdolgoznak. Ha nem osztályelsők, az a szülőre nézve szégyen. Azt is megemlíti, hogy a kínai anyák tízszer annyit foglalkoznak gyermekeik oktatásával, mint az amerikaiak.

A kínaiak úgy vélik, hogy a tanulás nem kellemes, ameddig a kitűnő színvonalra el nem jutnak a diákok. A szülőtől óriási erőfeszítést igényel, hogy letörje a gyermek tanulással szembeni ellenállását. Az a tapasztalat, hogy az amerikai szülők már az elején feladják. Míg a tökéletesség elérését a kínaiak a vég nélküli gyakorlásban látják, addig ezt a „nyugatiak" lenézik.

Amikor a gyermek a kiválóság felé közelit, elkezdi élvezni, amit csinál, legyen az matematika, balett vagy zongora. Ez az a fordulópont, amikor a szülő még többet kihozhat belőle. - állítja a szerző.

Az író szerint a „nyugati" szülők túl sokat foglalkoznak gyermekük önérzetével, félnek bármivel megbántani őket, ezért nem beszélnek velük őszintén. Nem merik nekik megmondani az igazságot, akkor is dicsérik, amikor teljesítményük egyenlő a nullával.

Azon a kisiskolás röplabdamérkőzésen, ahol a gyermekek alig ütik át a labdát a háló felett, a szülők a „nagyszerű próbálkozás" felkiáltással örömujjongásba törnek ki, majd a vereség után elviszik őket ünneplésképpen pizzázni. Ha a gyermekkel bármi baj történik, a „nyugatiak" az iskolát, a tantervet, a rendszert vádolják, a „keletiek" önmagukban keresik a hibát, és újult erővel folytatják a gyakorlást.

Amy Chua megosztja kisebbik lánya zongoratanulásának drámai tapasztalatait. Lulu képtelen volt egy francia darabot megtanulni, sírt, toporzékolt. Édesanyja zongorához kényszerítette, négy-öt óráig fel sem kelhetett, nem ihatott, nem ehetett, nem mehetett ki vécére. Amikor végül elsajátította a művet, a siker boldog örömmel és önbizalommal töltötte el. A szerző egyik lánya sem készül zenésznek, sőt édesanyjuk állítja, hogy pályaválasztásukba nem kíván beleszólni.

A „nyugati" szülők, akik folyton a lelki problémák, az önérzet miatt aggódnak, azzal teszik tönkre gyermekeiket, hogy leszállítják a színvonalat, és elhitetik velük, hogy nem baj, ha többre nem képesek. - mondja Amy Chua.

A kínai mamákat igazságtalanul erőszakos, érzéketlen szörnyetegeknek tartják, de a szerző szerint a szigorú követelményrendszer felállításával többet törődnek gyermekeikkel, mint nyugati társaik.

A szerző a kétfajta szülői módszer különbségeit így összegzi: „A nyugati szülők próbálják tiszteletben tartani gyermekeik egyéniségét, arra bátorítják őket, hogy szenvedélyüknek hódoljanak, támogatják döntéseiket, elhalmozzák őket pozitív megerősítéssel, kényeztető környezettel. A kínaiak ezzel szemben úgy vélik, hogy a legjobb módszer a gyermek megvédésére, ha felkészítik őket a jövőre, hagyják, hogy meglássák, mire képesek, különféle készségeket fejlesztenek ki bennük, munkamorálra tanítják őket, és ezzel erősítik meg önbizalmukat."

Miközben az amerikaiak a könyv túlzásait a legkeményebb kritikával illetik, és nem kívánják a tigrisanyákat példaként tekinteni, kénytelenek elismerni, hogy a nyugati típusú nevelés gyenge pontjaira mutatott rá a szerző. Bizonyos intelmeket meg kell szívlelniük, ha nem akarják, hogy az amerikai gyerekek szellemi szintje tovább süllyedjen, és hogy Bill Gates jóslata beváljon: a jelenlegi neveléssel minőségi munkát Amerikában képtelenek lesznek amerikaiak elvégezni.

hetivalasz.hu