Június 27-én Árpád-házi Szent Lászlót, vitéz királyunkat ünnepeljük.

„Csillagok között fényességes csillag” – e szavakkal üdvözli a régi magyar énekszerző I. László, vitéz királyunkat, a legnépszerűbb magyar szentet. Középkori hazai mondák és legendák annyira egyetlen szentünket sem magasztalták, mint László királyt. A László név a szláv Vladislav 'úrfi, uralkodó fia' származéka – szerepel Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában. A nevet minden bizonnyal lengyel édesanyja választotta.

Árpád-házi Szent László 1040 körül született Lengyelországban. Nagyapját, a pogány Vazult (Vászolyt) István király vakíttatta meg. Apja, Béla testvéreivel együtt István haragja elől menekült el az országból, s mégis László lett az, aki István életművét folytatta. 1077-ben került trónra. Szigorú, de igazságos törvényalkotó volt  ; uralkodása idején Magyarország – fennállása óta először – képes volt a hódításra. A trónviszályoktól s külső támadásoktól zaklatott országban nyugalmat és rendet teremtett szigorú törvényeivel. A mélyen hívő király uralkodása alatt avatták az első magyarországi szenteket: Gellért püspököt, I. István királyt, Szent Imre herceget, András és Benedek remetéket.

A magyar lovagkirály, a gyengék védelmezőjének emlékét legendák őrzik. Sokáig élt az a hit, hogy a szent király kijön a sírjából, ha nagy veszély fenyegeti a magyarokat, és győzelemre segíti népét. 1354 nyarán, amikor a székelyek élethalálharcukat vívták a tatárokkal, öreg tatárok mesélték, hogy „nagy lovag járt előttük, magas paripán ült, fején arany korona, kezében csatabárd, mely hatalmas csapásokkal és vágásokkal pusztította mindnyájukat” – szerepel a névtelen minorita krónikájában. A legenda szerint ő döntötte el az ütközetet a magyarok javára; s a csata után László király bebalzsamozott testét verejtékesen találták Váradon. „S rőt fegyvert viselő lovas királyunk, / Hős, ki bárdot emelsz a jobb kezedben / – Márvány oszlopokon pihenve egykor / Bő nektárt veritékezett tested – / Útunkban, te nemes lovag, segíts meg. / Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk...” (Janus Pannonius: Búcsú Váradtól)

László 49 éves volt, amikor az unokaöccsével, Kálmánnal folyó viszálykodás közepette, 1095. július 29-én meghalt Nyitrán. Először az általa 1091-ben felszentelt somogyvári Szent Egyed bencés monostorban temették el, majd a nagyváradi monostor elkészülte után vitték át a testét Váradra 1116-ban, s helyezték örök nyugalomra az általa alapított székesegyházban. A források szerint a váradi sírnál csodás gyógyulások történtek, így hamar zarándokhellyé vált a „lovagkirály” nyughelye.

„Az kegyes Szent László királ teljes minden lelki jószággal, szentséggel és Úristennek malasztjával múlék ki ez gyarló világból, menvén az mennyei halhatatlan örök királi dicsőséges életnek társaságában ő birodalmának tizenkilencedik esztendeiben. Azt látván és hallván, nemcsak Magyarországban, de mind egész keresztyénségben nagy siralom és bánat támada ilyen kegyes királnak halálán, és három esztendeig ez országban szép öltözet, táncjárás és fény, vigasságtétel sem láttaték, sem hallattaték.” (Karthauzi Névtelen: Nagy siralom és bánat)

Halálát követően kultusza gyorsan terjedt. Sírja csodatévő zarándokhely lett, mondák és legendák fonták körül alakját. Szenttéavatását azonban csak száz év múlva kezdeményezte III. Béla. Kérésére III. Celesztin pápa két bíborost küldött, hogy a király nagyváradi sírjánál történt csodákat felülvizsgálják. Miután több csodás gyógyulás szemtanúi lehettek, egy égi jel végképp meggyőzte az olasz csodaszakértőket. 1192. június 27-én déltájban a váradi székesegyház fölött fényes csillag gyúlt ki, s ott lebegett a magasban két órán át. Árpád-házi Szent László napját a szokástól eltérően azóta sem halála, „égi születésnapja” évfordulóján, hanem június 27-én, a csillagjelenés napján ünnepeljük.

A szenttéavatásakor felnyitották László király sírját, s a hajdani uralkodó fejét leválasztották a testéről, majd egy mellszobor alakú ereklyetartóban (hermában) a sír fölött helyezték el. A sírra helyezték Szent László kürtjét s csatabárdját, ám ezek elvesztek a középkorban. 1406-ban, amikor leégett a nagyváradi székesegyház, a fából készült herma elpusztult, a koponya azonban épen maradt. Később készült el a ma látható herma. A Báthori család kincstárába került, innen Naprághy Demeter a fejedelem kancellárja, későbbi veszprémi, majd győri püspök vitte el, aki Prágában restauráltatta; a török kiűzéséig az ausztriai Borostyánkő várában őrizték, innen került Győrbe. A nagyváradi székesegyház 1775-ben kapott a nyakszirtcsontból egy darabot, ami ott szintén egy díszes ereklyetartóba került.

Magyar Kurír